Hölgyfutár, 1861. jűlius-december (12. évfolyam, 79-157. szám)
1861-11-21 / 140. szám
Budapest 12-dik évi folyam. 141. Szombat, november 23-án 1861. HÖLGYFUTÁR. Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel ; évenként két nagy műlap, és számos műmértéke 11 e 1. Szerkesztőségi szállás : zöldkert-utca 6. sz. 1. emel., hová minden szerkesztőségi kézirat utasitandó Az előfizetési és hirdetési dijak Emich Gusztáv úr kiadóhivatalába Ferenciek terén, 7. sz. földszin küldendők. Előfizetési dij: Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre .... 17 ujírtefélévre...............................9 „ Évnegyedre .... 5 „ Hirdetések Gyorsan közöltétnek ; egy hasábozott sorért 5 ujkr. fizetendő. Közlöny az irodalom, társasélet, és divat köréből. Felelős szerkesztő : TÓTH KÁLMÁN. Főmunkatárs : VADNAI KÁROLY. művészet Mutatvány Dobra Lajos „I. István király“ cimű trafoediájából. István, Bud és kísérete Utóbb Vazul. István. (A trónon.) Vazul fiam megérkezett ? Beszélj . Minő kedélyben lelted őt ? Szive Oly büszke ugye, mint volt, s tettrevágyó Lelkében a sasokkal mérkezik? — Árpád utóda ő, s a faj között is Az, a mit a jó kertész magnak ad. Bud. Ó jó királyom, elhal ajkimon A szó :im Vazul, Vazul, én nem bírok. . . István. A trónra alkalmatlan ? Jaj nekem! Ezt is megérnem kelle végre hát. Rabszolga szívvel undok tettetőnek Találni az Árpádok magzatát ? ! Búd. Ó szörnyebb ennél, szörnyebb helyzete. István. Meghalt ? Búd. Örömmel mondanám királyom ! István. S örömmel hallanám, ha tettető volt ! Bár szörnyű az, ha egy ifjú kidől. Búd. Ki meghal, annak nincsen szenvedése. István. S a kárhozat ? Búd. Üdv lenne mély sebére. Immár kimondtam a baját, uram. De helyzetét lefestni nincs erőm. Utunkban leltük őt, magánosan. Egy fába megkapaszkodván, fejét Úgy verdesé a sziklákhoz szegény. István. Hozzátok öt! Hol van ? Vazult (bevezetik, vak.) István (elszörnyedve) Vazul, — fiam ! Vazul. Hová vezettek? Mért hoztok? Van itt, Ki lát, ki hallja szózatom ? — Ha van,— Az isten szent nevében adjon egy tőrt. István. Egy tört?! ... Az Árpádoknak büszke sarja, A nemzetek jövője, nagy reménye, Borzadj elég, hogy igy imádkozik: „Az isten szent nevében adjatok tört!“ Vazul. Álmomban megrohantak, nem tudom mért ? Forró ólmot töltöttek két fülembe, Nem láthatom az isten szép egét. . . (fülére) Nem lelhetek sehol vigasztalást. István: Ki tette ezt ? E névtelen galádság Kitől eredt? Kitől eredt, nagy isten?! Vazul. Nem hallom én soha, de senki hangját! . . . Azért ne kérdjen senki engemet. Öltözz a fénylő napsugárba bár, Szemem vak éjjelébe nem hatolsz. Ordíts versenyt a bömbölő viharral! Beszélj a csattogó villám beszédén. . . E szörnyű csendet nem zavarhatod. István: Elég, elég ! . . . a szivem megszakad. Vazul. Kastély avagy kunyhó, a hol vagyok ? Börtön vagy imaház ? . . . Mind elrabolták Érzékimet, csak az érzést hagyák meg. Hogy az új kin rólam le ne suhanjon, A gyötrelem forrása meg legyen. István. A gyötrelem forrása, gyermekem ?! . . . (hozzá lép, érinti.) Vazul. Valaki, hah. . . van itt valaki hát, A kit megindított nyögö szavam, S érintéssel tudatta azt! — Jó ember, Ő irgalomból döfd át szivemet. Istvánrémülten tántorog el tőle.) Vazul. Barátom vagy, sajnálkozol fölöttem ! Szidod bakóm, — s nem adsz egy végdöfést ? Ő átkozott az ilyen félbarátság, Kinek szeme van, hogy könyezzen! És Füle, hogy halljon , — ó de nincs keze ! . . . Nincsen keze , hogy kínomon segítsen. Ellenség vagy, s kacagsz sorsom fölött ? Óhajtod, hogy meghaljak, ugye, de Megölni nem mersz ? — Átkozott legyen Az ilyen gyáva ellen! a kinek Csak fél epéje van gyűlölni, és Nincs ép szive önsorsát biztositni. — Tudom ki vagy, — kiorditom neved ! El kell tehát némitni engemet, István. Vagy engem is tégy azzá a mi ő, ég! . . . Ne halljam e szörnyű gyötrelmeket. (Befogja füleit.) Vazul. Nincsen se ellen itt, se jó barát. Tán egy fogolytársamba ütközött kezem , ki sorsom osztályrészese ! Megfosztva hallásától és szemétöl, Tán ö is ordit, ép egy tör után ?! . . . Tán ö is kért . . . s kétségbeesve végre Szörnyű átkot dörög szegény fejemre ?! . . . Nincs töröm, ajh, de van két ép karom . Sajnállak és segítek sorsodon. . . Szegény bajtársam a kínokba, jer. — S hogy te nem jövöl e gondolatra! — Jer, én fejed szétzúzom a falon. István. Jer, jer! Ő zúzzad széjjel a falon! Vazul. Nincs senki itt! — Talán csalódtam is ? Sok napja, hogy ordítozok hiába, Nem hallja senki! Hangom is siket? Hiszen magam se hallom azt. — Egek, Ha e siket sötétség a halál ? ! Ha el vagyunk kárhozva mindörökké így bolygam a végítéletig ?! . . . Ó akkor jobb, soha nem is születni! Akkor a féreg a világ ura! . . . Kit számadásra nem vonnak bűnéért. — S az ember féreg. — Isten halld imámat, p-jser