Hölgyfutár, 1862. július-szeptember (13. évfolyam, 78-117. szám)
1862-09-16 / 111. szám
881 pódzott kegyembe, de hogyan kezdé azt, ez több mintsem magamnak meg tudnám magyarázni Majdnem elrémit, hogy oly tisztán látom őt magam előtt, most, midőn reá gondolok, menyire tisztábban látom őt, mint Sir Percivalt vagy Mr. Fairbet vagy Hartright Waltert, egyedül csak Laurát véve ki. Képzeletembe előidézem hangját, mintha e pillanatban is beszélni hallanám. Hogy írjam le ? Személyes megjelenésében, szokásaiban és mulatságaiban oly különösségek vannak, melyeket a legszigorúbban tudnék becsmérelni, vagy a legkönyörületlenebb módon nevetségessé tenni, ha ezeket más valakin veszem észre, és nem ő nála. Mi az tehát, mi képtelenné tesz, ezeket rajta ócsárolni és nevetségessé tenni? Például ő isszonyu testes. Hajdan a testes emberektől mindig irtóztam, s Fosco gróf annak dacára is, csúnya teste által akadálytalanul bevándorolt kegyembe. Valóban csodálatos ! Tán arca ajánlja őt anyira ? Ez meglehet. A legfeltűnőbb módon hasonlít, csak hogy nagyobbított mértékben, a nagy Napóleonéhoz. Vonásai Napóleon nemes szabályosságával bírtak. Kifejezésük a nagy katona arcának nagyszerű, nyugodt, rendületlen erejére emlékeztet. Ezen feltűnő hasonlatosság, mindjárt kezdetben, benyomást tett reám, de ezen hasonlatosságon kívül is van még valami benne, mi még nagyobb benyomást tett reám. Úgy hiszem, hogy a hatás, melyet most keresek, szemei által gyakoroltatott. Ezek a legmegfejthetlenebb szürke szemek, melyeket valaha láttam, és időnkint oly hidegen, tisztán, szépen és ellenállhatlanul ragyognak, hogy kénytelen vagyok reá nézni, habár egyszersmind oly érzést gerjeszt fel bennem, melyet inkább szeretnék nem érezni. Fejes arcának többi része is bir különösségekkel. Bőrszíne például különös fakófehér, mely haja sötét színétől anyira elüt, hogy gyanítani kezdem, miszerint ez utóbbi paróka, és arca, mely tökéletesen simára van borotválva, sokkal kevesebb ráncot vet, mint az enyim, habár (Sir Percival állítása szerint) majdnem 60 éves. De nem ezek a legkiválóbb személyes sajátságai, melyek, véleményem szerint, minden más férfiaktól megkülönböztetik, kiket valaha láttam. Az, mi a közönséges emberek tömegétől félreismerhetlenül elválasztja, amint eddig gondolom, egyedül szemei rendkívüli kifejezésében és csodálatos hatalmában gyökeredzik. Ezen különös embernek minden legkisebb sajátsága is, valami feltűnő eredetű és megzavarodó ellenmondót visel magán. Kora és testalkotása dacára, mozdulatai meglepő könnyűek ss elfogulatlanok. Oly kevés zajt csinál a szobában, mint bárki az asszonyok között, s mi még több, minden félreismerhetlen lelki szilárdsága és ereje dacára, oly ideges-érzékeny, mint nemünk közt a leggyengébb. Véletlen zaj keletkezésekor oly hevesen szokott felrezzeni, mint maga Laura. Tegnap, midőn Sir Percival a fürjészebek egyikét megverő, úgy öszszeborzadott és rángatódzott, hogy majdnem szégyeltem érzéshiányomat. Ezen utósó jelenet legkülönösebb sajátságai egyikére emlékeztet, melyet még eddig nem emlitek, t. i. kedvenc állatai iránti előszeretetére. Ezekből egy búbos papagájt, két kanárimadarat és egy egész család fehér egeret magával is hozott. Személyesen lát kis kedvencei szükségei után és arra tanitá őket, hogy csodálatos bizalommal viseltessenek iránta s őt rendkivüli módon szeressék. Ha lehetséges volna, egy angolt ily gyermekes érdekek és gyönyörökel képzelni, akkor ezen angol csakugyan szégyelné a dolgot és azon volna, hogy felnőtt emberek társaságában legalább mentegethesse magát. Azonban a gróf nyilván nem lát semmi nevetségest kolossalis alakja és gyöngéd apró kedvencei közti ellentétben. Alig hihető, de mégis igaz, hogy ugyanazon férfi aki aggleányi szeretetet érez papagája iránt és ki fehér egereit a Savoyard fiuk ügyességével kormányozza, anyi nyelvekkel s oly tudománynyal bírjon, melynél fogva a mivelt világ bármely gyülekezetében kiváló személyiséggé válhatott volna. Ezen kanárimadár szelidütő, ezen állatkedveltő (mint maga Sir Percival mondá) egyike korunk legnevezetesebb vegyészeinek és több csodálatraméltó feltalálások között azt is felfedezé, hogyan lehet a testet halál után anyira kővé változtatni, hogy örökre oly kemény maradjon mint a márvány. Ezen testes, lusta, koros férfiú, kinek idegei oly gyöngédek, hogy minden véletlen robajra fel szokott rezzenni, egy reggel a hátulsó udvarban egy veréb fejére tévé kezét — egy oly dühös állat fejére, melytől maga a szolga, a ki eteti, fél és ha csak lehet kitér előle. Nejes én jelen valánk, és e jelenetet nem fogom oly hamar felejteni, bármily rövid ideig tartott is az. Tapintata és ügyessége csekély dolgok közül ép oly említésre méltó, mint jellemének különös következetlensége és foglalkodásai s ízlésének gyermekies aljassága. Eddig már észrevevém, hogy itt tartózkodása alatt mindnyájunkkal a legbarátságosabb lábon szándékozik élni. Nyilván felfedező, hogy Laura őt nem kedveli, de egyszersmind azt is, hogy leirhatlan előszeretettel viseltetik a virágok iránt. Bármikor óhajtson Laura egy bokrétát, mindig készen tart ilyet számára, melyet saját kezével szedett s kötözgetett össze s az én nagy gyönyörködtetésemre,ravaszul mindig el van még egygyel látva, mely hasonló virágokból állt s ép úgy volt összekötözve mint az első, hogy neje hideg szerelemféltését, még mielőtt ez arra gondolhatna, lecsillapítsa. A grófné irányábani magaviselete (más emberek előtt) figyelemre méltó látmány. Meghajtja magát előtte, közönségesen „angyalomnak“ szólítja, kanári madarait ujjain oda viszi, hogy énekeljenek, ha a kész cigaretteket átnyújtja neki, kezét megcsókolja. Szóval a vas pálca, melylyel nejét kormányozza, soha sem jelen meg a társaságban, ez magány kormánypálca, mely lakszobájuk küszöbét el nem hagyja. Az érdekeltség, melyet ezen ember iránt érzek, arra indított, hogy Sir Percivalt előbbi élete felől kikérdezem. Sir Percival azonban erről csak keveset akar tudtomra adni. A gróffal először évek előtt Rómában találkozott fenyegető veszély pillanatában, melyről már előbb említést tevek. Ezen idő óta folyvást együtt voltak Londonban, Páris és Bécsben, azonban Olaszhonban nem, és a gróf „csodálatos“ már évek óta nem lépett hazája határaiba. Tán politikai üldöztetés áldozata ? Mindenesetre hazafias buzgalmat látszik érezni, Angolhonban lévő hazája fiait szemmel tartja. Mindjárt megérkezte estéjén tudakozódott, hogy mily távoliságban vagyunk a legközelebbi várostól és váljon történetesen nem tartózkodnak-e ott olaszok. Mindenesetre levelezésben van emberekkel szülőföldjéről, és a levelek, melyeket kap, mindenféle különös pecsétekkel vannak ellátva; ma reggel láttam egy hozzá címezett levelet, mely nagy, hivatalosnak tetsző pecsétet viselt. Talán kormányával áll levelezési összeköttetésben ? De ez alig volna megegyeztethető azon másik eszmémmel, hogy t. i. politikai menekült volna. Menyi sokat írtam Fosco gróf felöl! — És mire céloz mindez ? kérdezett volna Gilmore, rendíthetlen üzleti modorával. Én csak azt ismételhetem, hogy a rövid ismeretség dacára, határozottan különös előszeretetet érzek a gróf iránt. És oly túlsúlyt látszik rajtam gyakorolni, mint Sir Percival felett. Most bármily szabadon s néha kissé gorombán viselje is magát Sir Percival testes barátja iránt, mégis világosan láthatom, hogy fél a grófot komolyan megsérteni. Váljon félek-e én is tőle ? Az bizonyos, hogy soha se ismertem ily embert, kit anyira nem szeretnék ellenségemnek tudni, mint öt. Azért van-e az, mivel kedveltem vagy mivel félek tőle ? C h i s a ? — mondaná Fosco gróf anyanyelvén. Ki tudja ? Július 2-án. Ma, gondolataim és benyomásaimon kivül is van még valami feljegyezni való. Laura s az én tudtomon kivül, Sir Percivalra nézve váratlan látogatás érkezett. Mindnyájan lenn valánk a szobában a villásreggeli mellett, midőn a szolga belépett és a látogatást bejelenté. — Mr. Merriman épen most érkezett meg, Sir Percival, és azonnal szólani óhajt nagyságoddal. Sir Percival összerezzent, és haragos nyugtalanság kifejezésével tekintett a szolgára. — Mr. Merriman ? — ismétli, mintha roszul hallotta volna. — Igenis, Sir Percival, Mr. Merriman Londonból. — Hol van ? — A könyvtárban, Sir Percival. Amint az utósó feleletet meghalla, az asztaltól felkelt, és a nélkül, hogy valakihez csak egy szót is szólt volna, kisietett a szobából. — Kicsoda ez a Mr. Merriman ? — kérdé Laura felém fordulva. — A legcsekélyebb sejtelmem sincs róla — ez volt minden, mit felelni tudtam. A gróf a negyedik pástétomot elköltve felénk fordult és nyugalmas hangon mondá: — Mr. Merriman Sir Percival ügyvédje. Sir Percival ügyvédje. Tökéletesen elfogulatlan felelet volt ez Laura kérdésére, azért mégsem volt kimerítő ily körülmények ke-