Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)
1863-02-26 / 25. szám
Budapest, 14-dik évfolyam. 25. Csütörtök, februárius 26 án, 1863 HÖLGYFUTÁRI Megjelenik hetenkint hat legnagyobb féliven, másodnapi szétküldéssel , évenként két nagy idő lap és számos műmérséklettel. Szerkesztő szállása: Kalap-utca 17-iksz. földszint hová minden szerkesztőségi kézirat bérmentve utasítandó. Az előfizetési és hirdetési dijak Eraich Gusztáv úr kiadó-hivatalába. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő: BALÁZS FRIGYES. Főmunkatárs : LAURA GUSZTÁV, és RÓZSAÁGI ANTALSzerkesztőség : Kalap utca 17-ikszám. (Ferenciek terén 7. az. földszit. küldendők. Előfizetési dij : Vidékre, és helyben egyiránt. Egész évre .... 17 ujfrt Félévre ...... 9 „ Évnegyedre . . . . 5 „ Hirdetések Gyorsan közöltétnek : egy habozott sorért 5 ujkr. fizetendő jgry A szerkesztőség mart. 1-sejétől zöldfa-utca Il ik szám alá tétetik át. EGY NŐ EMLÉKKÖNYVÉBE. (Majthény, 1848.) A magány! ? az vágy, mely gyötör, Az együttlét öröm s gyönyör, Az elválás szenvedés, A távolság feledés. Hagysz e vágyban, gyötrelemben ? Vagy gyönyörben és örömben? Vagy szenvedni? Vagy feledni! ? Lauka Gusztáv: Családi dráma. (Történeti elbeszélés.) Ábrás Károlytól. (Folyt.) Ezt is idegen földön tanulta; magyar ember keblére öleli kedvesét, szerelmesét, nem borul porba előtte, melylyel mig egyrészt önmagát megalázza, másrészt a fennkölt magasztos lelkű hölgyet sem boldogíthatja. Külföldön tanulta a hízelgést, hol vannak, kik azt tartják, hogy Isten csak azért adá az ember ajkaira a hangot, hogy általa érzelmeit eltitkolhassa? — Kelj föl, suttogá hozzá nője, legyen minden viszály, mi közöttünk történt, örökre elfeledve, legyen múlt életünk hasonló egy átvonult zivatarhoz, mely bár letarolta a természetet, de az ezután jövő verőfényes napok örökre elfeledtetik a pusztító villámokat. Egyetlen szóval, még csak gondolattal sem foglak többé sérteni : esküszöm ! — Ne esküdjél, én hinni akarok szavaidnak! — S hogy nem érdemetlenre pazaroltad hitedet, tetteimmel fogom bebizonyítani. — A kibékülés pillanatában szabad-e egy kérést intéznem hozzád ? — Parancsolj! Frangepán Erzsébet arca egyetlen pillanatra ismét elborult, s aztán pir lobogott fel arcán, melyet a múlt emlékei idéztek arra. — Ugye, szólt akadozva, te engem ezentúl állandóan fogsz szeretni. — Koporsóm bezártáig, siete a gróf a felelettel. — Kizárólag,s nem fogsz engem, nődet, mellőzni, sem szerelmedet más érdemetlenért tőlem megtagadni ? — Értelek, felelt a gróf, utálom ama nőt, anyira, a menyire téged szeretlek, ő mérgezé meg lelkemet, legyen ő nemcsak körömből de Magyarhonból is örökre száműzött. — Megvagy-e igy velem elégedve ? — Köszönöm uram ! — jósága azonban újabb kérésre is bátorít . —oh mondja, hogy ez egyetlent még nem fogja tőlem megtagadni. — Semmit, mi hatalmamban áll. — Ne vonja meg az anyától saját fiát — engedje, hogy ez örömnap emlékéül, mielőbb keblemre zárhassam gyermekemet. — Rövid idő alatt Budára fogunk utazni, hogy kegyed óhajtása teljesüljön. — Férjem, szólt a hölgy, gyöngéden simulva a férfiú kebeléhez, ha tudnád, menyire féltem, s mégis mily régen vágytam egy ily pillanat után. Fridrik, folytatá tovább, karjait tárva felé, e perc mindent de mindent, örökre feledtet velem! Cilley épen keblére akará zárni hitvesét, midőnaz ajtón egy csatlós lépett be, levelet nyújtván át a grófnak. A mint ez az iratot megpillantó, elsápadt, nehány pillanatig gondolkodva tartá azt kezeiben, tétovázva mintegy, hogy feltörje-e, vagy sem,mig végre indulatosan szaggatá fel a pecsétet s gyorsan átfutá az irat tartalmát. Mig olvasott, arcán kedvetlenség s boszuság felhői borongtak. — Mehetsz ! kiáltá a csatlóshoz, aztán összetöré, elrejté a levelet, hasztalan igyekezvén eltitkolni, hogy annak tartalma menyire megzavaró lelkét. — Az istenért férjem, mi bánt ? kérdé a nő, kinek éles figyelmét el nem kerülé a levertség, az aggodalom, mely ennek minden vonásairól leolvasható volt. — Semmi, épen semmi, igyekvék a férj megnyugtatni nejét; de minél inkább erősíté ezt, annál jobban látszott, hogy nagyon is bántja lelkét valami. — Honnan, kitől jött e levél, s mit tartalmaz, kérdezé tovább a nő, fájdalmas tudvágygyal. — Budáról írja nővérem, szólt a férj szórakozottan, családi apró bajokról tudósit benne. — S nődnek, — családod tagjának, nem volna joga ezeket tudni ? — Országos ügyekkel van ez kapcsolatban kedvesem, válaszoló a férj, s csakis egy pillanatra zavartak meg, majd később el fogom neked is mondani. Hanem e pillanat óta oly zavart leve, oly viszás feleleteket adott nejének, hogy ez könnyen átláthatta, miszerint itt valami váratlan balkörülménynek kellett történni. — S ha én felettébb óhajtanám tudni e levél tartalmát, s ha úgy tekinteném ezt, mint irántami szeretetednek s bizalmadnak tanujelét, kérdezé a nő, gyöngéd hangon. — Az egekre asszonyom! kiálta föl a férj vadul, kegyed régi szokásait kezdi ismét gyakorolni. A szegény nő visszariadt e hangokra, mig szemeiből könyek törtek elé. — Kedves nőm, sohajtá a férj engesztelőleg, már ismét megbántottalak, hanem lásd, oly indulatos vagyok, nyugodd, pihend ki magadat, sürgős teendőim kevés időre elparancsolnak körödből, hanem még ma ismét látni foglak.