Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)
1863-01-13 / 6. szám
42 Enyi elég is lesz — egész életére. Elmondhatja, hogy boldog volt, nem soká, csak pár pillanatig, de ez fölér egész életével. Elégülten dobogott szíve, mikor az ifjú kezében tartotta kezét. Menyi vágy volt e pilanatban betöltve ! Az ifjú szólt is hozzá. Azt mondta , milyen sokan vannak együtt a teremben, a hőség kezd kiállhatatlan lenni . . . s más ehez hasonlókat. Mindegy akármiről beszélt, de ő hallhatta szavát, s ő hozzá szólt. — Nem tudom — szólt ismét az ifjú — de nekem úgy tetszik, mintha láttam volna kegyedet valahol, legalább arca nem ismeretlen előttem. Tehát mégis észrevette, vonásai megmaradtak emlékében. A szegény bohó szerelmes leánynak ez is oly jól esett. — Meglehet — felelt zavartan — de én nem emlékezem, hogy találkoztunk volna." Anyi erőbe került ezt kimondani. Az ifjú úgy látszott, nem törte tovább fejét, hogy hol látta. Pestbudán van elég csinos arc, ki tudná, hol látta. Még egy pár tour-t kellett fordulni, s a négyesnek vége volt. Azután karjára fűzte és helyére vezette. Lázasan, izgatottan, kipirult arcával érkezett anyjához, ki újra bátorította, s megkérdezte, mért reszket oly nagyon. Épen a szünet következett. Lizike néhány barátnőjével karöltve sétált a teremben. Mindegyik jó kedvű volt. Örömmel beszélték egymásnak kikkel táncoltak, milyen jól mulatnak, csak a máskor oly jókedvű lányka hallgatott. Ő nem szólt semmit. — Milyen kedvetlen az én kedves kis Lizikém. Pedig nincs oka reá. Szép leány vagy. Ezt nemcsak én mondom, más is észrevette. Nem mindenki dicsekedhetik vele, hogy Erdősi gróf úrral táncolt. Gondolom tudod, hogy iménti táncosod Erdősi Arthur gróf volt. — Nem tudtam néni! — Oh oh ! Nem tesz semmit. Az én Vilmám már sokszor volt bálban, de igen közönséges és rosz táncosokkal táncolt mindig. Pedig az én Vilmám is szép leány . . . meg kell adni. Kissé igaz, hogy szeplős. Ah nézd a grófot! Előttünk megy a rájával. . . Mi bajod édesem! Igen ez a rája. Szentesy Camilla báróné. Gyönyörű teremtés. Bálkirálynénak tartják. . . De mi bajod kincsem. Lizike arca halott sápadt lett, szemei lecsukódtak, egész teste reszketett. Térdei megtörtek, s egy halk sikoltással összeomlott. Barátnői egyike fogta föl karjaiba. — Az ön kis táncosnéja gróf úr elájult. — Szólt a báróné a grófhoz. — Bizonyára nagyon be volt fűzve — jegyzé meg hidegen a gróf. — Mikor táncoltam vele, már akkor is reszketni éreztem kezét. — Csinos lányka! — végzé be a beszédet a bárónő s tovább haladtak. Néhány pillanat múlva magához tért a lányka. Olyan volt, mint ha sirból kelt volna ki. — Menjünk haza —rebeg, lassú, fájdalmas hangon. — Vezess anyám, nagyon beteg vagyok. Igazat mondott, nagyon beteg volt. Vannak a szívnek csöndes fájdalmai, melyek lassan emésztenek, néha még az arcon is ott hagyják a rózsákat, a szemekben a tüzet, az ajkakon a vidám mosolyt. Csak a kebel szenved, ott száradnak ki lassan kint a boldogság egyes gyökerei. Szép, kedves kis leányok, akik mindig olyan jó kedvűek voltak, oly érdekesen tudtak mosolyogni, akik anyiszor földerítettek másokat is ártatlan kedélyekkel, egyszerre elhalnak. Senki sem tudja, mi okozta halálukat, még az utosó pillanatban is azt mondják, nincs semmi bajuk. Mindenki találgatja az okot, b titok marad mindanyi előtt. Ilyen volt a derék Hammer Gottfried leánya is. Vidám gyermeknek ismerte mindenki. És most egyszerre megváltozott ! Ki ismerne ebben a halvány, busongó leányban arra a Gizikére, kinek csak olyan piros volt arca, mint a rózsák ablakában Ha most régi helyén ül az ablaknál, olyan fehér a virító virágok mögött, mint a liliom. — Anyjuk, anyjok! —mondta sokszor az Öreg Gottfried úr szomorúan rázogatva le ujjairól a burnót maradványt.— Hidd el anyjuk, Lizi beteg. Mindenki látta azt, hogy Gizikének baja van. Mi lehetne az más: beteg! Atyja orvost hozatott. Lizi nem tagadhatta tovább. Ő is azt mondta beteg. Az orvos öreg, tapasztalt férfi volt. Kikérdezte álmát is. Mikor már nem tudott többet kérdezni, és megtapintotta aterét és belenézett szemeibe, megcsóválta fejét, irt valami orvosságot és meghagyta szigorán, hogy pontosan be kell adni a betegnek. Minél többször eljött, annál jobban fölhuzogatta szemeit és csóválgatta fejét. Lizike pedig szenvedett. Tudta, hogy ezt a betegséget nem lehet meggyógyítani a világ minden gyógyfüvével sem, hogy szíve meg van sebezve halálosan. Most már érezte, hogy az a vágy, az a titkos fájdalom erősebb volt minden más vágynál és fájdalomnál, hogy ezt nem enyhíthette az idő és nem is fogja enyhíteni. Nem pillanatnyi benyomás volt, melyet az ismeretlen ifluten szivére. Megmaradt állandón. Abban tudott volna csak boldogságot találni. Az a pillanat, mikor együtt voltak, érezhette keze melegét, hallhatta szavát: mindig emlékében fog élni, nem tudja elfeledni soha. S a másik pillanat már gyászkeretet vont e fényes kép körül. Meg kellett tudnia, hogy az imádott ifjúnak menyasszonya van. Ez fáj a szerelmes szívnek, pedig amit vesztett, azt nem is birta soha.. . Gottfried úr, amint egyszer sokáig nézte busongó gyermekét, szemeiből kijöttek a könyek, alig birta föltartani kék zsebkendőjével. — Mondd csak, mi bajod édes kedves Lizikem! A leány megcsókolta atyja könytőlázott arcát, s lassú, suttogó hangon felelt: — Beteg vagyok édes atyám. — Azután hozzá téve : — De nem sokára majd ismét meggyógyulok. Elteltek a téli napok. A nap melegebben kezdett sütni. A fák újra kihajtottak. A fecskék ismét visszatértek. A virágok nyitottak. Hanem azért Lizike még mindig szomorú, busongó leány volt. Alig lehetett már ráismerni. Mint valami árny lebegett a szobákban, járt kert a kertben. Az orvos eljött minden nap, megrendelte gyógyszereit pontosan s mindig jobban csodálkozott, hogy semmi eredménye sincs. Utójára azt mondta, hogy ez egy ismeretlen betegség. Hasonlót még soha sem gyógyított. Néha- néha a fehér arcú leány megjelent virágai mellett az ablakban, végig tekintett a hosszú utcán, mintha várna valakit. Azután szomorún leült, az ablak párkányára hajtotta fejét, mint a hervadó virágok. Egyszer lódobogást hallott. Oly ismerős volt ez a zaj. Megdobbant szive. Arcát halvány pirosság futotta el. Nem csalatkozott. Erdősi Arthur gróf lovagolt el az ablak alatt Nem egyedül. Jobbja felől egy sötét lovagruhába öltözött hölgy ült fehér paripán. Ugyanaz, kit ama örökké emlékezetes estén látott, s kit Szentesy Camilla bárónőnek hallott nevezni. Bizonyára neje a grófnak. Csöndesen léptettek el. Jól lehetett látni mindkettő arcán a megelégedést. Boldog emberek arcáról könnyű leolvasni, nem tudják eltitkolni. A ki rajok tekint leolvashatja azonnal. Lizike szédelegve távozott el az ablaktól. Kimerülten ereszkedett egy divánra s görcsös zokogásban tört ki. — Ő boldog! — fuldokló. — Engem a boldogtalanság öl meg. Másnap nem tudta elhagyni ágyát, nem volt ereje fölkelni. Nem is kelt fel többé soha. Egy reggel mozdulatlan találták ágyában. Meg volt halva... Csöndesen költözött át a más világra. Nem tudta senki a percet. Az emberek találgatták, hogy mi ölhette meg ilyen korán. Nem tudták kit találni. .... Valahányszor temetőben járok, s a síremlékeken olvasom: „Meghalt élte tavaszán“ — „Meghalt 20-ik évében“ . . . mindig eszembe jut ez az egyszerű kis történet.