Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)
1863-05-28 / 63. szám
498 Részletek leírásával nem fárasztják olvasóinkat. Két szerelmes csakhamar megérti egymást, így történt, hogy midőn Géza másodízben látogató meg Erdeyéket, Margit szerelmét már leírván, kezét kérte meg anyjától s nem is kapott kosarat, de a menyegző napja előre meghatározni nem lehetett, mert még nem volt kész a staffirung. Romvay ezalatt gyakran rándult Bánfalvára, és mind inkább meggyőződött arról, mikép Káldor jellemzése helyes volt. Margitban épen oly házias mint művelt nőt vélt találni. Lassan telt az idő a boldog várakozásban, s e közben a szerelmes pár egére vészes felhők tornyosultak. Margit ideglázba esett, s Romvayt sürgetőleg hivá a távirda, jegyese beteg ágyához. Forróságban találta Margitot, ki midőn belépő vőlegényét megpillantó, sírva fakadt. Géza aggódva szokta keblére az imádott leányt, fölemelni igyekezett fejét, mely párnájához tapadt, hogy könyvit lecsókolhassa. — Oh, monda Margit komoran — ne ijedj vissza ezen gyöngeségtől gondolataim idézik azt elő. A világra tekintek s látom, hogy szép és jó, (szegény leány, a minő jó volt akkor ő, oly jónak gondoló a világot is) reád tekintek, és mindent látok a mit becsülhetek imádhatok, az élet oly édesnek a világ oly bájosnak látszik előttem, csodálkozhatól-e tehát ha a halál gondolatától visszahozzadok ? ne ! ne szakíts félbe édes, szeretett Gézám! e gondolattal bátran kell foglalkoznunk. Nem tápláltam betegségem folyamában, de voltak pillanatok midőn reám erőszakoló magát s ezt most, az igaz nagyobb erővel teszi mint valaha. Ne tarts gyengének és gyermeknek soha sem féltem a haláltól, csak mióta ismerni tanultalak , de téged többé nem érinthetni, szerelmedet többé meg nem köszönhetni, részvétedet nem érezhetni,oda ki menni örökre elaludni, s felőled soha, soha többé nem álmodni! Éh ez keserű gondolat! de elviselem mintegy nő kibecsülésedre érdemes. Géza nem fojtható el zokogását, Margit karjaiban feküdt, halk lélekzete nagy elültetéssel küzdötte fel magát ajkaira, melyekre a láz piros rocsák a hosszú süni haj, oly finom mint selyem kilopódott kötelékeiből, szépségének minden részecskéje oly kimondhatlanul szende és elragadó volt. Alig virradt még tizenhét tavaszra, de ifjabbnak látszott, arca veszítet kerekdedségéből, de mily hajolok, kedvesek voltak még a romok is, a várak, fehérebbek hónál, a szép kicsi kezecskék ... a kedves karjai, alig érték terhüket. És Géza — mily ellentét — az erkölcsös férfiúkor virágában állt magas homlokkal, s egész szivét, élete minden reményét, férfiak büszkeségét, terveit, erejét dicsvágyát mindent, minden ezen gyönge haldokló lényre ruházó. — Talán —folytató Margit, ki még most is erővel kapaszkodott a remény vékony hajszálaiba — talán mégis csalódom és irántuk szerelmem, mely a halál legyőzésére is elég erővel látszik bírni, kiragad a gyilkoló betegség karjai közül. Azon gondolatban, veled élhetni, fölötted őrködhetni, büszke álmaidat megoszthatniod ! és mindezek fölött betegségedben és gondjaidban magasztalhatni, mondom, nincs e ezen gondolatban valami, mi csaknem összeroskadó testemet fölegyenesítheti ? és ki fog téged úgy szeretni mint én ? ki fog úgy becsülni, tisztelni én? ki fog érted oly igaz hálával imádkozni, mint énegh Géza! oly kevéssé vagyok önző, oly keveset gondolok magamra, csak reád, mindig csak reád, mikép örömmel hunynám be szememet ha tudnám, hogy egy nő valaha azzá lesz irántad, ami belőlem lehetett volna. — Margit ! — szólt Géza, halvány arcát jegyesére emelvén, lassú ünnepélyes hangon — Margit adassuk magunkra a pap áldását sors ha elválaszt, tépje el e szent köteléket is; de engedd, hadd érezzük, hogy ez életben mindene voltunk egymásnak, hadd gúnyoljuk ki a halált még azon pillanatban is, midőn fenyeget. Légy holnap CDyérn —oh Istenem! nem holnap, még ma. Margit arcán, melynek halványsága alatt az élet szikrája már csak igen erőtlenül csillámlott, pillanatra sötét égető láng vonult végig, villámsebességgel, mely a szép vonásokat, az ifjúság fris füzével, s a remény szenvedélyével világító meg, de csak hamar eltűnt. — Nem Géza, nem ennek nem szabad megtörténnie, fájdalmad elviselhetőbb lesz, ha még nem voltunk összekötve; és ami engem illet, azt hiszem, mikép ha így válunk, gyöngédebb, de nem oly sötét emléket hagyok hátra szivednek. Nem is óhajtanám, hogy fájdalmadban magadat hozzám kötve érezd, s kötés, mint mérgezett harmat jövőd szép kilátásait megkeseritse. úgy gondolj reám mint álomra, mint oly lényre, melyet nem nyertél el egészen, s ennélfogva nem kívánhat tőled más hűséget, mint a szívélyes megemlékezést, és ekkor is csupán távolról kövessen árnyam, édes, imádott Gézám, de csak addig, míg ismét fogékony lesz a világ gyönyöreire, melyek örömmel nyitják meg előtted gazdag kelyheiket. Margit Gézára tekintett s midőn kétségbeeset fájdalmát látta, nem volt képes tovább uralkodni érzelmein, karjai közé dobta magát s két szeretőpár könyvi összevegyülének. A beteg visszahanyatlott, de csak alig félórára, a midőn szokatlan erőt érezvén, hófehér gyönyörű pongyoláim burkola roskadt tagjait, kilépett ágyából. A szépség igaz angyalát vélnétek fárdalni előttetek, midőn már életének végperceihez közeledik ... oly hajoló, oly elragadó volt Margit e pillanatban. Egy közel álló karos székig vánszorgott, és magához szólító Gézát, ki hogy jegyese előtt fájdalmát titkolja, a szoba távolabb szegletébe vonult, homlokát két tenyerével elfödvén, keservesen sirt, és Margit szavait nem hallá. (Folyt. köv.) Az én-börtönök. (Folytatás.) Most keserveseen sírni kezde. Ő csinos, őszinte, jó gondolkodású és rajongásig szerelmes ember vala, megbocsátték a grófőnek de az apa könnyelműségét, meggondolatlanságát rászallanom kell. A bárgyú miért nem fésüilteté leányát némberrel ? A szegény fickó könyei és panaszai csak a grófnőre irányilnak. Sajnálkoznom kellett rajta. Azt gondolá, hogy majd visszajönnek kedvéért, hogy ágyat és ennivalót hozzanak neki. Én azonban kijózanítom őt csalódásából és igazam vala. Megkínálom őt ételemből, ő azonban semmiből sem ehetett. Egész nap siránkozok sorsán csupán azért, mert nem segíthete úrnőjén, kinek sorsáról semmi bizonyost sem tudható. Én előttem ő több mint igazolt vala már, és meg valók győződve, hogy ha az inquisitorok részrehajlás nélkül hallgattak volna meg mindent, amit a szegény fickó mondott, nemcsak elküldék, hanem úrnőjével egybe is házasítják vala őt, nem törődve a törvényekkel és szokásokkal; még talán a grófot zárták volna be, ki az égő gyertyával nagyon közel járt a szalmához. Átengedem neki szalmazsákomat, mert tisztasága dacára is sokkal inkább rettegek egy szerelmes álmaitól, mint hogy megoszthattam volna vele ágyamat. Ő nem foga fel sem hibája nagyságát, sem a kénytelenséget, melyben a gróf volt, az ő megbüntetésére, családja becsületének megmentése végett. Következő reggel szalmazsákot és ételt hozónak számára azon tizenöt sou-ért, melyeket a tanács sajnálkozásból rendele részére. Mondám a porkoláknak, hogy az én ételemmel bőven jól lakhatik két egyén. A pénzt tehát, melyet a tanács Maggiorin számára rendelt fordítaná arra, hogy a templomban hetenkint három misét mondjanak érette. Lőrinc gazda nagyon örömest fogadó az ajánlatot és szerencse kivonatát fejeze ki az új fogoly irányában társaságomhoz. Most ma meg tédé egyszersmind, hogy naponként fél óráig sétálgathassunk a tornácon. Ez épen oly jól esik az én egészségemnek, mint amily kedvező vala szökési tervemre nézve, mely csak tizenegy hét múlva érék meg. E patkányraktár legvégében több ócska bútort és holmit találók melyek jobbra balra két szekrényből valónak egymásra dobálva a vadolaton. Közel ahhoz egy rakás iromány és nyomtatvány hevére. Mintegy tizenkét darabot kezembe vevők azokból mulattatásomra. Büntényi tárgyalások valónak azok, melyek érdekes olvasmányul szolgálónak Most már végiglen olvasóm, a mi maga idejében mint legnagyobb titok el vala rejtve minden szemetül. A talajon levő holmik közt egy ágymelegítőt, szénserpenyőt, vaslapockát, tűzfogót, ócska gyertyatartót, cserépfazekat és ónfecskendezöt találok. Úgy vélekedem, hogy valamely előkelő fogolynak engedélye volt e tárgyak használatára. Még egy vas zárát látok, melynek vastagsága vagy ujjnyi hosszúsága másfél láltnyi vala. — Azonban nem nyulok semmihez