Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)

1863-06-30 / 77. szám

610 A keresztes hadban elterjedt a hír, hogy Lusignan G­ratzián herceg, a vitézségéről, és hosszú fogságáról híres férfiú ismét a keresz­tesek sorába lépett. A bátrak és vitézek örültek e hirnek, de főkép a templomos vitézek közül többen — kik nem feledék egykori makacs ellensze­gülését még mindig határozott gyűlölettel viseltették iránta. Ezek közt volt az ifjú Chatillon. Ki már azért is gyűlölé Gra­­iánt, mert nagybátyjával lévén egykor fogságban, még ez életével akolt, amaz szabadságot nyert. A gyűlölet és bosszú nemtelen érzelem, s kivált csaták köze­pette aljasságokra ragadhatja az embert. * * * Izrael a vészek sötét angyala, ismét Paelestina felett lebegtető vészteljes szárnyait. Harc kegyetlen, öldöklő harc vivatott. A keresztesek fanaticus vakbuzgalommal onták vérüket. Saladin harcosai pedig tételükért küzdve, elszántan áldozák fel életüket. A csata javában folyt. Saladin szép fehér menén mindenütt lát­ható volt. Ő buzditá a harcolókat, bátoritá a csüggedőket, lelkessté a bátrak­at. Mint hadisten, mindenütt harcosai élén volt. Egyszerre lovát több nyíl éri, s mielőtt észrevenné, lova össze­rogyott, magával rántva őt is a földre. Az elő tóduló keresztesek minden részről az elesett Saladin felé siettek. Egy fekete páncélos keresztes vitéz tört utat magának a ke­resztesek sorain, s első ért az övéitől futás által elhagyott Saladinhoz. — Hol vagy Saladin ? kiáltá a fekete vitéz. Saladin, a rettenhetlen vitéz, kinek ez alatt sikerült lova alól ki­gázolnia — megnyugodtan, magasra emelt karddal várta a közelgőt. — Nem vagyok én ellened, kiáltá a fekete lovag, s leugorva lo­váról mondá. — Saladin e ló tőled van, te adtad egykor nekem ülj fel rá, s mentsd meg magad. — Ki vagy te ? kérdé Saladin, ki ily­ nagylelkű akarsz lenni irántam. A fekete lovas lerántá sisakját. — Gratzián. — kiáltá Saladin rád lehet, ismernem nemes szi­vedről. — Te egykor éltemet, szabadságomat adtad vissza nekem fo­gadd esz mést e csekély szolgálatot, de siess, mert a keresztesek már közel vannak. És valóban egy templomos vitéz vezérlete alatt már közelgett a keresztes csapat.­­Saladin mint a villám oly gyorsan ugrott fel a lóra, kezet adott Gratziánnak s kiáltá: — Vigyázz magadra herceg s vonulj vissza. — Ne félts engem, hisz enyéim közt vagyok kiáltó Gratzián. Saladin még egyszer inte kezével s mint a villám vágtatott el. Ép e pillanatban érkeztek oda a keresztesek a templomos ve­zérlete alatt. A templomos vezér messziről látta az egész jelenetet s hosszú és dühtől tajtékozva rontott az árulóra. Midőn közelebb, ért rá ismert Gratziánra. — Ah­­a nyomorult, kezemben vagy, most meglakolsz. Ezzel rá rohant. — Ismersz-e Lusignan herceg ? A fekete lovag büszkén nézte végig. — Igen! feleség te vagy az ifjú Chatillon. — Nos áruló, végre nyakadat szeghetem, kiáltá ez, s hozzá csa­pott Lusignanhoz. Ez könyen fogta fel a vágást s kiáltá. — Templom vitéze,ha vitéz s bátor vagy, támadjad meg a fegy­veres ellent, nem pedig egy lovatlan keresztes vitézt. — Hol van hát lovad ? — Oda adtam azt egy nemes ellennek. — Vagy úgy, pogány cinkos — kiáltá Chatillon — le veled — s ismét Gratziánhoz vágott. Ez újra kikerülte a vágást. E pillanatban oldalról egy csapat musulmán érkezett, s hévvel támadá meg a templomost és csapatját. Gratzián gyalog küzdött a kereszt mellett, míg végre a sok seb elgyengíté, s összerogyott. Rövid idő múlva a harc újra megkezdetett. Saladin új erővel jelent meg a helyszínen. Mindenütt kereste a fekete lovagot, és sehol sem találta azt. A kocka változott, a szerencse neki kedvezett, s megnyerte a csatát. E nap dicsőségét, sőt élete megmentését Lusignan Gratzian­­nak köszönhető. * * * * Éj van, és pedig sötét éj. Csendes a harcmező. Telve van az halottal. Az éj csendét itt-ott csupán egy egy haldokló vég fohásza zavarja. Egyszerre lódobogás hallatszik. S ime, több lovas fáklyákkal jelen meg az elhagyott harcmezőn. Le­szálnak lovaikról, s a fáklyák világánál köztök egy fátyo­los hölgyet pillantunk meg. — Itt valahol közel kell lennie, ha elveszett. — S miből következteted azt atyám. — Mert itt e helyen szabadított meg. Ezzel a kezében lévő fáklyával világított maga elé. — Nézd Zulima ! kiált a fürkésző, itt fekszik lovam. Szegény ha­llat, te is elvesztél. De száz ilyet, sőt birodalmam minden lovát szí­vesen odaáldoznám, csak Gratzián életben maradt volna. De nem hiszem. — Ah! kiált egyszerre a fátyolos hölgy, ki szintén fáklyájával kémlelődött. Azzal fáklyáját elvetve, egy sötét hullára borult. — Te vagy lelkem élete ! Saladin — mert ő volt az egyik musulmán,odasietett leányához s fáklyája fényénél rá ismert Gratziánra. — Allah i s a szent próféta legyen áldva, ez­t i­s életet látok még arcában. És a lélek nélkül feküdt Gratzián Zulima forró keblétől vissza­nyerő életét. Egészen kimerülve, bágyadtan nézett körül. — Te vagy Zulima ? kérdé alig hallhatókig. — Igen Gratzián én vagyok, a te ha Zulimád, eljöttem, hogy megmentselek a haláltól. — Az lehetlen, rebegő a haldokló, sebeim halálosak. Ah! érzem, hogy meghalok. — Nem! nem szabad meghalnod Gratzián! kiáltá Zulima. — Nemes férfiú — mondá zokogva Saladin. Gratzián kezét tartá Saladin elé. Az megfogta a már hidegülő kezet. — Lerovtam tartozásomat — mondá Gratzián — most örömmel halok meg; ott fennt Zulima egymáséi leszünk. — És nőd ? kérdé Zulima. — Ő már rég ott fennt van. — Tehát meghalt ? — Igen! Isten veletek . Saladin — Zulima— Anyám! —Gyer­mekem — azzal egyet sohajott, s kiadta lelkét. * * * Kevés mondani­valónk van. Zulima nem sokára követé Gratziánt és Saladin is csakhamar utánuk a sírba száll, s vele a félhold dicső­sége sok időre elhomályosodott. Gratzián gyermeke Gratzián név alatt volt Barut fejedelme, ké­sőbb utódai onnan kiüldöztetvén, Örményországba vándoroltak s a család Kratsuny, később Karatson, végre Karátsonyi nevett vett fel-Lusignan Gratzián tehát őse volt a még élő Karátsonyi család­nak, melynek családi címerében még most is látható a tengeri leány alakja.

Next