Hölgyfutár, 1863. január-június (14. évfolyam, 1-77. szám)

1863-01-22 / 10. szám

74 — Gondol ám. — képzelje csak, azt hiszi, hogy feleségül fo­gom venni. _És miért nem vehetné ? _Hát lássa én jövendőmtől többet praetenciálok. _Hogyan ? hisz nemes családból való. . . _Nem adok én semmit a származásra, ha nincs mellette . . . és szavak helyett Szerepi homlokára és zsebére ütött. — Ész és pénz, mond Koloska, mind a kettő meg van Petro­nellánál. — Van ám, de nem sok. Lássa, oly férfiú, a ki maga küzdötte fel magát szabó fiából nemes állásra, kit ügyessége miatt mindenütt keresnek, kinek mint ügyvédnek, négy öt ezer forintra megy évi jö­vedelme, kinek bátyja esperes és első dinnye-termesztő e vidéken. .. Koloska egymás után háromszor prüszentett. — Tán náthája van lelkecském, szippantson egyet, meglássa, hogy elveszti, mond Szerepi pixisét előkeresve. Koloska pajkosságból kis ujjával bele­nyúlt a tubákba Szerepi megfogta a kezecskét, meg akarta szorítani, midőn a cigányok a francia négyes első taktusait játszták. — Mennem kell, mert Petronella kisas­zonynyal vagyok eng­a gelrozva. Igaza volt, ez már kereste a teremben, de csak azért, hogy elé­­­gedné meg, miszerint a négyest Fellner hadnagy­gyal járja. Szerepinek jókor jött a kérés, habozás nélkül rá állott, mégis köszönte, és visza sietett kedves helyére. — Hogy nagysága urbátyja esperes és szenvedélyes dinnyész. — De azért én is értek ám hozzá, sokat tanult el már tőlem is bátyám, tudja különösen a mi a görög dinnyéket illeti. . . No lássa, férfi olyan előnyökkel, mint én, hogyan vehetné feleségül Petronella kisaszonyt, a­ki büszke származására, pedig alig jut neki ötven holdja, azután, ha még értene valamit azon­bon soir és adieu szava­kon, meg kintorna módjára lejátszott néhány nótán kívül máshoz, de kérem azt sem tudja, minő Verordnung melyik esztendőben jelent meg, hogy már ismét egy új perrendtartáson dolgoznak, hogy a te­lekkönyvi bejelentésekre már lejárt az editkális esztendő, hogy pedig az csekélység, minő beadványra, micsoda stámoli kell, hogy micso­da különbség van a landes- és komitatsgerichts Rath közt. — Pedig ezeket sjám, vágó szavába kacagva Koloska,­egy próká­tor feleségének mind kellene tudni. — Hát hogyne ? kérem, találkozhat, hogy én’­ fontos dolgaimban a­mi gyakran történik, elutazom, és azután szükség volna ilyesmi fel­világosításra, nem lehet semmit azokra a haszontalan gyermekekre bízni, nézze ott azt a két fiatal táncost, mind a kettő nálam dolgozik a kancelláriában. — Nézze, nézze, a szőke a­mint most Petronellával tour des maines váltatott, nem vette észre, karját hogy magához szorította. — No lássa, azután én vegyem el feleségül, no nincs ijj igazam, hogy itt nincs is nekem való partié. Bizon én is csudálom, hogy tud oly mivelt férfiú itt e körben, e vidéken lakni. Ja, lássa, annak is van oka, pugillárisára mutatva, ilyen vi­déken lehet olyan énféle okos embernek aratni. De azután nem vol­tam én mindig itten, én csak az újabb időkben szakadtam ide. — Mindjárt meg is látni. — Én Pesten nevelkedtem. — Gondoltam. Lássa, harminc esztendeig laktam én Pesten, arra is emlék­szem, mikor a Dunaparton utolsó volt a Libaschinszky szabó háza, most a Kóburg hercegé, és mostan néha még lejárok, de nem sokat, de leginkább Bécsbe, tudja, mert ott van az oberster gerichts und cas­­sationshof, és ott nem is hinné, minő utakon, néhány amtsciener ál­tal, van nagy befolyásom. Hel tudom Pesten is volt nagyságos urnák sok szép isme­retsége. - Volt bizony, mikor nyalka jurátus az ember, sokkal megis­merkedik, egy vasárusnak laktam a házában, volt neki egy szőke gömbölyű lánya, Kézinek hitták, hat esztendeig voltam bele szerel­mes, mielőtt megkértem, de nincs benne szégyen, kosarat kaptam, és lássa, minő jót tett, lementem volna lakni apósomhoz, nyárs polgár válik belőlem, elrontottam volna minden szerencsémet, aláásom híre­­met, nevemet. — Lám, mit mindent visz az ember haza egy kosárban. — A vásároslányról nemes kisasszonyra jöttem, de még lega­lább bárónő lesz a feleségem. — Bel boldog egy teremtés nagyságos uram, szabadon választ­hat, mig mi szegény szobaleányok olyan szabólegény féléknek va­gyunk teremtve. — Az igaz, az én anyám is . . . azaz az én apám is mindig azt mondta . . . hebegett Szerepi egyet tubákolva. A táncteremen kívül valami rendkívülinek kellett történni, a házi kisasszonyok különösen felizgatottak kezdtek lenni, Tola után kiáltottak, szobájukba mentek, fejüket, ruhájukat újból rendbe igazí­tották, mert nagy szerencse köszöntött be, egy új vendég, egy Adonis érkezett meg, csak úti pongyolájából átöltözködik, és bizonyosan táncra fogja őket felkérni, azután kitudja, tán még feleségnek. Koloska folytatta incselkedésit Szerepivel, már anyira mentek, hogy a kék köves gyűrűt oda adta neki az újára próbálni. Ekkor lép be a terembe az új vendég, kit nagy zsibongás közt valamenyi körülvesz, sietett maga Szeripe is, hogy a nevezetességgel elsők közt kezet szoríthasson. Koloska ajkáról egy sikoltás, és a hozzá siető Ida karjaiba rogyott. V. Másnap Lebenyi kisasszonynak nem kellett csengetni, Ida meg­jelent gyertyával a szokott órában. A szegény tán le sem feküdt volt. Jó reggelt mondott, kezet csókolt, és begyújtotta a belől fűlő kályhát. Arra lett figyelmeztetve, hogy zörejével fel ne ébreszsze a mel­lék­szobában nyugvót, ő pedig nem várt semmit oly csengve, mintsem hogy Koloskának életjelét hallja. Még ruhája, batyuja is nála van, mert a­mint az éjjel későn haza értek, be nem eresztette magához, hanem úgy, a­mint volt, szoba ajtaját magára zárta. Ida előtt rejtély volt az éjeli jelenet, anyit meg is értett, hogy a férfiú megjelenése fájdalmat okozott Koloskának, kerülni akarta, kü­lönben nem kívánkozott volna el minden áron, nem érdekelte többé, vagy félt tőle, mert máskép szobaleányi minőségében megmaradha­tott és megleshette volna az ajtók közt. Ida alig bírta őt karjai közt kivinni a szabadba. A­mint felesz­mélt, csak haza, az ágyba kívánkozott, de hogyan, a kocsis haza ment a lovakkal, más alkalmatosságról nem volt gondoskodva. Koloska nyugtalan lett, gyalog akart menni. Ida a legnagyobb zavarban volt, neki, mint cselédnek, senki sem fogat be, el nem árulhatta, hogy a­ki vele van, úrhölgy. Koloska magára dobta téli öltönyeit, és indult, maga sem tudta merre. Az istállóknál egy úri szánból épen ki akartak fogni, abba ve­tette magát, és parancsolta, hogy induljon. A hang nem volt itj a kocsis előtt, ismerte forintos pengését, alig volt ideje Idának, hogy batyujukat össze­szedje, a szánba dobja és maga is beugorjon. Az alsó lebenyi kastély belakatolt kapujáig nem tudta, holtat kisér-e haza, vagy élet. Képzelhetni, hogy reggel Koloska sorsa menyire nyugtalanította, elrémült a következésektől, melyeket a meggondolatlan éjeli kaland maga után vonhat. Lefeküdt-e, alhatott e, nem történt-e valami baja, nem vitte-e valami szere­ncsétlen gondolatra a kétségbeesés, mert az tagadhatat­lan, hogy egészen magánkívül volt. Sűrű tejszínnel készült ma a kávé, kár hogy elmulasztja. Nem csodálkozott nénje a­ hosszú alváson, azt hitte, a két nap előtti út hidege ma tört ki rajta az álmot. Nagy volt Idának álmélkodása, midőn a délharangra Koloska ép egészségben, vidám képpel, csinosan felöltözve lépett ki szobájá­ból, mintha mi sem történt volna. Víg volt az ebéd alatt, enyelgett, az ölebecskékkel, mestersé­gekre akarta tanítani, melyekhez nem volt többé fogékonyságuk, legjobb falatjait osztotta meg a macskákkal, dicsérte a­ rendet a­ ház­

Next