Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)
1863-08-01 / 14. szám
XIV. ÉVI FOLYAM, siratják a jótevő lelket, ki reggelenkint megemlékezett rólok. Lásd édes barátom! ti erre nevettetek. Ezen emberek pedig egész komolysággal hódolnak benne egy hagyományos szokás tiszteletének, habár jól tudják, ki ozza el a ház rózsáját, s hova rejté el. Az elrablóit ará illő, és biztos kiséret alatt vőlegénye házához vitetik, tanul jelenlétében adatik át mátkája anyjának, vagy új háza legéltesebb asszonyának. •— és ekkor lép össze a rokonság s tűzik ki a templomi szertartások helyét és idejét. Mint mondom, ez ott megy ily könnyen, hol az érzelem kölcsönös, hol a szerelem a feleket egyenlő ösztön és szenvedélylyel ingerli. Másként van a dolog olyan szerencsétlenekkel, kiket családi számítások, lekötelezettség, kilátások, — szóval: kiket érdek akar összefűzni. Ilyenkor a vőlegénynek és rokonságának valódi hadvezéri talentumra van szüksége, hogy célhoz juthassanak. A menyasszony nem óhajtva a gyűlölt, a nem szeretett szövetséget, kikériki mindazon intézkedéseket, melyek elragadására tétetnek. Ilyen háznál, ha a megvesztegetett cseléd, vagy egyik megnyert rokon, vagy néha a telebeszélt szülők is — nyitva felejtenék a ház hátsó bejárását, vagy kötelet akasztanának az ablakot védő diófára, hogy majd másnap ruhát szántsanak rajta, vagy feleslegesnek vélnék a lompos ebet szabadon bocsátani a zárt udvarban, — a leány éber szeme, s hol ez nem elegendő,— még éberebb szive csakhamar észreveszi a mulasztást, s egy pillanat alatt az ajtó zárva, a kötél a fáról leoldva s eltüntetve, és — a kuvasz is széles jó kedvében ugatja tele udvarának űrjét. Ha azonban megtörténnék mégis, hogy az önmagának őrségére hagyott árva menyasszony egy vagy más csellel meglepetnék, ilyenkor segitni szokott magán az elrejtezkedéssel, úgy hogy az utolsó pillanatban eltűnik, és csak akkor jő elő, midőn a cselt sikerülni sejtett háziak másnap reggel a fennebbirtani szertartásos jajgatáshoz kezdettek. Képzelheted ily jeleneteknél a kiábrándulást. Én nem rajzolom, mert egyen se voltam jelen. Kivételesen, s ezen utóbbi esetben, t. i. mikor nincs teljes egyetértés, a szokás megengedi a nappali elrablást is. Ennek azonban csak a ház küszöbén kívül szabad végbemenni. És most értheted első levelem azon leírását, midőn Anettát és kíséretét a San Spiridione templomba menetük alkalmával bemutattam. Ilyenkor az ilyen akaratlan arát rokonai és a ház szolgái fegyveresen kisérik, s minden közelitől tőle távol tartani igyekeznek, nem tudva, kinek bőrében kell a félt ellenségtől óvakodni. Legtöbb esetben egész csaták fejlődnek ki ilyen megtámadásokkor, s nem ritkán a vig lakodalom vérmenyegzővé fajul. Tudod, hogy Arietta is azon kevésbbé irigyelt sorsú arák közé tartozik, kinek szive nem vonzódik vőlegényéhez, sőt a ki más iránt lángolván, kell hogy egész gyűlölettel legyen az atyja által font új szövetség iránt. Igen, de ne feledd azt se, hogy Giovanni úr a háznál, és ő e frigyet már megkötötte, és így bármennyire ellenkezzék is leánya, végre mégis az apa akaratának kell győzni, így lévén ez megírva az élők könyvében. Anetta nem kétkedett sem atyja hajthatlanságán, sem jegyese vakmerőségén, s azért neki kétszeresen ébren kelle lennie, hogy az elraboltatást kikerülhesse, meghiúsíthassa. A rokonok, többnyire Jean zsoldjában, s tekintélyétől félve, vagy asztalától naponként remélve, olyanok voltak, kikben Anetta nem keresheti védőit, sőt kikről föltehető, hogy az első cselnél árulói lesznek. A szolgák? A szolga, kivált a keleti szertartásos világban, valódi gép, annak engedelmeskedik, ki parancsolni tud neki, s kitől zsoldját és napi kenyerét nyeri. Anetta ezekre se támaszkodhatott. Barátnői meglátogaták, adtak neki jó tanácsot is, de a meghányásnál kitűnt, hogy azok a róka tanácsai voltak. Elszörnyedve vevő észre a lélekben megszomorodott hölgy, hogy annyi élő lény közt, kik társaságában élnek és megfordulnak, nem talál csak egyet is, ki midőn szeretetet esküszik, hamisan ne esküdnék, ki őszinteségét bizonyítva, a hazugot ne személyesítené. Iszonyú volt helyzete, midőn felfedező, hogy a reá várakozó válságos munkában egyedül áll, egyetlen szövetséges nélkül. De mégis egy volt, ki még nem hagyta el, s ki az eljegyzési jelenet óta hívebb őre lett, mint valaha volt, — szíve! — Igen, igen! — kiálta fel könytelt szemekkel az üldözött gerle, — én nem láthatom a sötétben reám leskedő baglyot, de szivem érzi s vigyázatra int.Szemeim hiába keresik a hikor homályában a vércsét, de önvédelmem természeti ösztöne figyelmeztet arra, és őrködöm, így vigasztald magát, igy erősité lelkét a nagy csatára, melyen egyedül, elszigetelten, társ nélkül jelenendő meg. A szobában, melyben Anettát e gondolatok ostromják, egy — a közép gerendáról finom láncocskán csüggő kalitkában két madárka csevegett, mintha úrnőjüket akarnák bátorítani kitartásra, reményre. Anetta ösztönszerüleg állt meg a kalitka előtt, s kényes szemei a madárkákon tévedeztek, míg a gondolatok túl a szobán, túl a kerten — a messze szomszédban keresőnek pihenő pontot. Egy szarvashangya férkezett a szárnyasok házába, s észrevétlenül lopózkodott a fészekhez, melyben tolladzó kicsinyek vártak a teljes felserdülésre. Ezek csak gyanítva a veszélyt, mely becses életüket a jövevény megjelenésében netán fenyegetheti, m oly hangokban törtek ki, melyek egy fogalom alatt ismertetik a bátorságot és a gyávaságot. Bátor, mert —• a vészt felfedezve, — hangja nem fagy a torokhoz; gyáva, mert —• mintha a segélykiáltással minden meg lenne téve elhallgat s sorsára hagyja magát. Anettát e kisszerű körülmény kiemelte ábrándjából. Nyomban a kicsinyek csiripelésére ott termett az anya is, az apa is, — s ezek segélyével a félelmes ellenségből ízletes táplálék lett. Belsóhajtott a szép hölgy e látáson. — Mily szerencsés — gondold, — kit egy erős apa védelmez, annak nem lehet A veszélytől rettegnie, szivét nem kell az ellentállás acélával vérteznie! He én! És e szónál megállapodék, mondhatlanul elérzékenyülve egy karosszékbe hanyatlók, s félig fuldokolva zokogd: Nekem senkim sincs, a ki védene! Édesanyja lépett a szobába. (Folytatás következik.) Királyi Pál. —‚8° 106 ° ̋MÁSODIK FÉLÉV. Egy szívtelen nő. Henri Kode regénye. XIV. Egy lecke. (Folytatás.) Számos tapasztalata folytán oda jutott, hogy meghalgatott mindenkit, de senkinek sem adta magát oda, mert jól tudta, hogy Paula igazat mondott akkor, midőn azt nyilvánítá, hogy Minka képtelen szeretni. Az udvarlók száma azonban napról napra növekedett. Többen titokban irigyelték Hardlay állandó, példátlan szerencséjét és féltették magukban, hogy kedvező alkalommal a szép és kacér Minka személyében ezen boldogságot megzavarják. Mindeddig azonban ez a legvakmerőbbnek sem sikerült. Minka kérlelketlen volt, így állottak a dolgok, midőn egy nap egyik eddigi udvarlója által egy új udvarló jön bemutatva. Ezen urat Saint Aignannak hívták, és igen szép fiatal ember volt. Körülbelül huszonhat esztendős lehetett. Ezenkívül bretagnes volt, azaz makacs. Végezetül pedig hatvanezer franc évi jövedelemmel rendelkezett, azaz .... Majd meglátjuk mindjárt. Az előtte való este Minka és Hardlay közt heves szóváltás állott be egy pár gyémántgomb miatt, melyet nem akart megvenni. Minka pedig már épen készülőben volt elmondani Helval Mari barátnőjának, miszerint Harblay fukar, fösvény, önző. Ezt különben el szokta volt mondani többi barátnéinak is. Mert ismételnünk kell, hogy a legszenynyesebb jellemvonása a nőnek az volt, hogy idegenek jelenlétében sem tisztelte azon férfiút, kivel tétele egybekötve volt. Midőn megpillantá Minka Saint Aignan