Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)

1863-08-01 / 14. szám

XIV. ÉVI FOLYAM, siratják a jótevő lelket, ki reggelenkint megemlékezett rólok. Lásd édes barátom! ti erre nevettetek. Ezen emberek pedig egész komolysággal hódolnak benne egy hagyományos szokás tiszteletének, habár jól tudják, ki ozza el a ház rózsáját, s hova rejté el. Az elrablóit ará illő, és biztos kisé­ret alatt vőlegénye házához vitetik, tanul jelenlétében adatik át mátkája anyjának, vagy új háza legéltesebb asszonyának. •— és ekkor lép össze a rokonság s tűzik ki a templomi szertartások helyét és idejét. Mint mondom, ez ott megy ily könnyen, hol az érzelem kölcsönös, hol a szerelem a feleket egyenlő ösztön és szenvedélylyel ingerli. Másként van a dolog olyan szerencsét­lenekkel, kiket családi számítások, lekö­telezettség, kilátások, — szóval: kiket érdek akar összefűzni. Ilyenkor a vőlegénynek és rokonságá­nak valódi hadvezéri talentumra van szüksége, hogy célhoz juthassanak. A menyasszony nem óhajtva a gyűlölt, a nem szeretett szövetséget, kikériki mind­azon intézkedéseket, melyek elragadására tétetnek. Ilyen háznál, ha a megvesztegetett cse­léd, vagy egyik megnyert rokon, vagy né­ha a telebeszélt szülők is — nyitva felej­tenék a ház hátsó bejárását, vagy kötelet akasztanának az ablakot védő diófára, hogy majd másnap ruhát szántsanak rajta, vagy feleslegesnek vélnék a lompos ebet szaba­don bocsátani a zárt udvarban, — a leány éber szeme, s hol ez nem elegendő,­­—­ még éberebb szive csakhamar észreveszi a mu­lasztást, s egy pillanat alatt az ajtó zárva, a kötél a fáról leoldva s eltüntetve, és — a kuvasz is széles jó kedvében ugatja tele udvarának űrjét. Ha azonban megtörténnék mégis, hogy az önmagának őrségére hagyott árva meny­asszony egy vagy más csellel meglepet­nék, ilyenkor segitni szokott magán az el­­rejtezkedéssel, úgy hogy az utolsó pillanat­ban eltűnik, és csak akkor jő elő, midőn a cselt sikerülni sejtett háziak másnap reg­gel a fennebbirtani szertartásos jajgatáshoz kezdettek. Képzelheted ily jeleneteknél a kiábrán­dulást. Én nem rajzolom, mert egyen se voltam jelen. Kivételesen, s ezen utóbbi esetben, t. i. mikor nincs teljes egyetértés, a szokás megengedi a nappali elrablást is. Ennek azonban csak a ház küszöbén kí­vül szabad végbemenni. És most értheted első levelem azon le­írását, midőn Anettát és kíséretét a San­ Spiridione templomba menetük alkalmá­val bemutattam. Ilyenkor az ilyen akaratlan arát roko­nai és a ház szolgái fegyveresen kisérik, s minden közelitől tőle távol tartani igye­keznek, nem tudva, kinek bőrében kell a félt ellenségtől óvakodni. Legtöbb esetben egész csaták fejlődnek ki ilyen megtámadásokkor, s nem ritkán a vig lakodalom vérmenyegzővé fajul. Tudod, hogy Arietta is azon kevésbbé irigyelt sorsú arák közé tartozik, kinek szive nem vonzódik vőlegényéhez, sőt a ki más iránt lángolván, kell hogy egész gyűlölettel legyen az atyja által font új szövetség iránt. Igen, de ne feledd azt se, hogy Giovan­ni úr a háznál, és ő e frigyet már megkö­tötte, és így bár­mennyire ellenkezzék is leánya, végre mégis az apa akaratának kell győzni, így lévén ez megírva az élők könyvében. Anetta nem kétkedett sem atyja hajt­­hatlanságán, sem jegyese vakmerőségén, s azért neki kétszeresen ébren kelle lennie, hogy az elraboltatást kikerülhesse, meg­hiúsíthassa. A rokonok, többnyire Jean zsoldjában, s tekintélyétől félve, vagy asztalától na­­ponként remélve,­­ olyanok voltak, kik­ben Anetta nem keresheti védőit, sőt kik­ről föltehető, hogy az első cselnél árulói lesznek. A szolgák? A szolga, kivált a keleti szertartásos világban, valódi gép, annak engedelmes­kedik, ki parancsolni tud neki, s kitől zsoldját és napi kenyerét nyeri. Anetta ezekre se támaszkodhatott. Barátnői meglátogaták, adtak neki jó tanácsot is, de a meghányásnál kitűnt, hogy azok a róka tanácsai voltak. Elszörnyedve vevő észre a lélekben megszomorodott hölgy, hogy annyi élő lény közt, kik társaságában élnek és meg­fordulnak, nem talál csak egyet is, ki midőn szeretetet esküszik, hamisan ne es­küdnék, ki őszinteségét bizonyítva, a ha­zugot ne személyesítené. Iszonyú volt helyzete, midőn felfedező, hogy a reá várakozó válságos munkában egyedül áll, egyetlen szövetséges nélkül. De mégis egy volt, ki még nem hagyta el, s ki az eljegyzési jelenet óta hívebb őre lett, mint valaha volt, — szíve! — Igen, igen! — kiálta fel könytelt szemekkel az üldözött gerle, — én nem láthatom a sötétben reám leskedő baglyot, de szivem érzi s vigyázatra int.­­Szemeim hiába keresik a hi­kor homályában a vércsét, de önvédelmem természeti ösztöne figyelmeztet arra, és­­ őrködöm, így vigasztald magát, igy erősité lelkét a nagy csatára, melyen egyedül, elszigetel­ten, társ nélkül jelenendő meg. A szobában, melyben Anettát e gondo­latok ostromják, egy — a közép gerendá­ról finom láncocskán csüggő kalitkában két madárka csevegett, mintha úrnőjüket akarnák bátorítani kitartásra, reményre. Anetta ösztönszerüleg állt meg a kalitka előtt, s kényes szemei a madárkákon té­­vedeztek, m­íg a gondolatok túl a szobán, túl a kerten — a messze szomszédban ke­resőnek pihenő pontot. Egy szarvashangya férkezett a szárnya­sok házába, s észrevétlenül lopózkodott a fészekhez, melyben tolladzó kicsinyek vár­tak a teljes felserdülésre. Ezek csak gyanítva a veszélyt, mely be­cses életüket a jövevény megjelenésében netán fenyegetheti, m oly hangokban tör­tek ki, melyek egy fogalom alatt ismerte­tik a bátorságot és a gyávaságot. Bátor, mert —• a vészt felfedezve, — hangja nem fagy a torokhoz; gyáva, mert —• mintha a segélykiáltással minden meg lenne téve elhallgat s sorsára hagyja magát. Anettát e kisszerű körülmény kiemelte ábrándjából. Nyomban a kicsinyek csiripelésére ott termett az anya is, az apa is, — s ezek segélyével a félelmes ellenségből ízletes táplálék lett. Belsóhajtott a szép hölgy e látáson. — Mily szerencsés — gondold, — kit egy erős apa védelmez, annak nem lehet A ve­­szélytől rettegnie, szivét nem kell az el­­lentállás acélával vérteznie! He én! És e szónál megállapodék, mondhatla­­nul elérzékenyülve egy karos­székbe ha­nyatlók, s félig fuldokolva zokogd: Ne­kem senkim sincs, a ki védene! Édes­anyja lépett a szobába. (Folytatás következik.) Királyi Pál. —‚8° 106 ° ̋­MÁSODIK FÉLÉV. Egy szívtelen nő. Henri Kode regénye. XIV. Egy lecke. (Folytatás.) Számos tapasztalata folytán oda jutott, hogy meghalgatott mindenkit, de senki­nek sem adta magát oda, mert jól tudta, hogy Paula igazat mondott akkor, midőn azt nyilvánítá, hogy Minka képtelen sze­retni. Az udvarlók száma azonban napról nap­ra növekedett. Többen titokban irigyelték Hardlay ál­landó, példátlan szerencséjét és féltették magukban, hogy kedvező alkalommal a szép és kacér Minka személyében ezen boldogságot megzavarják. Mindeddig azonban ez a legvakmerőbb­­nek sem sikerült. Minka kérlelketlen volt, így állottak a dolgok, midőn egy nap egyik eddigi udvarlója által egy új ud­varló jön bemutatva. Ezen urat Saint Aignannak hívták, és igen szép fiatal ember volt. Körülbelül huszonhat esztendős lehetett. Ezenkívül bretagnes volt, azaz ma­kacs. Végezetül pedig hatvanezer franc évi jövedelemmel rendelkezett, azaz .... Majd meglátjuk mindjárt. Az előtte való este Minka és Hardlay közt heves szóváltás állott be egy pár gyémánt­gomb miatt, melyet nem akart megvenni. Minka pedig már épen készülő­ben volt elmondani Helval Mari barátnő­­jának, miszerint Harblay fukar, fösvény, önző. Ezt különben el szokta volt mondani többi barátnéinak is. Mert ismételnünk kell, hogy a legszeny­­nyesebb jellemvonása a nőnek az volt, hogy idegenek jelenlétében sem tisztelte azon férfiút, kivel tétele egybekötve volt. Midőn megpillantá Minka Saint Aignan

Next