Hölgyfutár, 1863. július-december (14. évfolyam, 1-78. szám)

1863-11-21 / 62. szám

Szerkesztői szállás : Előfizetési díj: (hova a kéziratok bérment­ve küldendők) zöldfa-utca 11. sz. K­i­a­d­ó­­­h­­i­v­a t­a­l: (hova az előfizetési és hir­­k­detési dijak küldendők) . Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Kertész József könyv-­­ nyomdájában, a földm­asor 13. sz.­­)­ XIV. évi folyam. II. félév. Lapvezér: DollSit Megjelenik minden kedden, csütörtökön és szombaton egy nagy negyedrét íven. Évenként két nagy munlap- és számos mű­melléklettel. 02. szám. (vidékre vagy helyben egy­aránt) Egész évre . 17 frt Félévre .... 9 frt Évnegyedre . . . frt Hirdetések gyorsan és jutányosan közölte­tnek. Szombat, november 21. 1863. Egy uj férjhez. (T. K. barátomnak.) Csodálom fénylő fekete haját, Mely bár setét, mégis van bő sugára; E pirt az arcon, mit szemem ha lát Sejtem az érzést, mely szivét bejárja; Ez ajknak csókját, mely édesb lehet A halk „igéninél, mit ejtett a frigyben, Mind­ezt, hidd el, nem sajnálom neked: De azt a két szemet, hej azt irigylem! Oh ! sok van ebben , egy egész világ. . . —­ Mert tudd: a költő üdvözitő átka, Hogy más sorsába messzire belát, S csak önjövőjét, oh! csak azt nem látva, Mint éji lepke, száll a tűz körül,­­—­­S hiú reményért áldozván jobb részét, Szive szeret — csalódik — megkövül. . . Én is szerelmet és csalódást érek. S én látom, hogy e két szem mit beszél, — Hogy nem tudok olvasni más két szemből! Látom , hogy eddig bármit élvezél, Vagy szenvedél, csak ebben vigad, enyhül... A pásztortű­znek lobogása ez, Mely mellett boldog pásztorok feküsznek : Egyik sípjával édes dalba kezd, Másik bámulja mély titkát a tűznek. . . Szelíd pásztortűz, enyhe fény , család — Ki boldogot gyüjtesz csupán körödbe, — Terepély bükk , pihenni tér alád, Ki megfáradt és össze van törődve, Hol hi­sitő lágy szellő lengedez, •— Oltár, a mely tiszta szivekből épül, Hol szerelemnek áldozatja lesz. . . —­ — Ezt olvasom én kedvesed szemébül! Csodálom fénylő fekete haját, Mely bár setét, mégis van hő sugára; E pirt az arcon, mit szemem ha lát Sejtem az érzést, mely szivét bejárja; Ez ajknak csókját, mely édesb lehet A halk „igen“nél, mit ejtett a irigyben, Mind­ezt, hidd el, nem sajnálom neked: De azt a két szemet, hej azt irigylem! Szász Béla: A rózsaszín derékszalag. (Egy könnyelmű barátom emlékeiből.) Irta Bercik Árpád. (Vége.) VII. Ilonka többször beszélt egy fiatal roko­nukról, ki Pesten lakik, én azonban — nem érdekelvén akkor a dolog, — rész­letek után nem tudakozódtam. Ilonkát szülei tehát látogatóba Adeline­­hez küldék, hová a szegény leány annál szívesebben ment, mert velem remélt talál­kozni, de Adeline egy igen szeszélyes s hiú teremtés, ki Ilonkát, nehogy hódítá­sainak ártson, csak ritkán vitte el magá­val valahová; ha látogatói voltak, be nem bocsátá különféle ürügyek alatt, szóval: igen őriző. — A cselédeknek is meg volt tiltva Ilonkáról bárki előtt szólani. m­ilyen élete volt szegénynek. Egyszer azonban az ablakon át meglá­tott engem s megtudá Liditől (ez a szoba­leány volt, minden szobaleány Lidi), hogy én járok a házhoz, sőt, hogy én Adeline­­nek igy és úgy. . . Képzelhetem, mit érzett a szegény gyer­mek e hit hallatára. De töltővé magában, hogy meg akar a dologról győzni s meg fog lepni egy téte­­l-téte alkalmával. Könnyű volt tudnia, mikor vagyok láto­gatóban, mert ilyenkor Adeline egész os­tromállapotba áll Varsovie, helyre­t házat, lámpa, paszus nélkül senki sem járhatott, nehogy háborgathassunk. .Jeant jó borravalóval rá is bírta, hogy a kiadott parancsot megszegje s igy tör­tént az, a­mit olvasóim már tudnak. Jeannak persze el kel­l a házat hagynia. Pista barátom, fiúkor’megtudá a történ­teket, biztatott, hogy térjek vissza, még van idő, de nekem nem volt maradásom, megváltoztam, most kezdtem igazán, való­ban, mélyen szeretni. Előttem állott mindig Ilonka: hús, hal­vány képe kényes szemeivel mint néz rám oly mélán, oly szívszakgatólag. Szerettem lángolóan, szenvedőleg, bol­dogtalanul. Csak az a kis szalag megvolna, az én talizmánom, pedig azt meg kell kap­nom s ha Ilonka többé nem is fog szeretni, ha meg is fog vetni, de azt a kis szalagot, azt adja vissza, mert a nélkül nincs éle­tem, nincs reményem. Ilonka másnap szüleihez utazott. Utána i X-en házukhoz hajtattam. A szobában valaki sikoltott a mint sze­kerem az udvarra robogott. Apja, anyja hidegen fogadtak s tud­tomra adák, hogy Ilonka nincs honn, ha­nem Y-ra utazott unokatestvéréhez. Tudtam biz én, hogy ebből egy szó sem igaz, de hiába! — azon módon Pestre jöttem. VIII. Füreden élőide volt az idény. Szórakozásból én is fürdeni mentem. — Beteg valók, nagyon beteg, talán a szép Balaton meg fog gyógyítani. Csónakot fogadtam s kihajókáztam a Balatonra, kezemben újság volt, unalom­ból a börzén és napihireken töprenkedtem. — Hahó! — kiálta egyszerre evezőle­­gényem, — vigyázzanak abban a csónakban, hát alszanak kendtek ? Álmaimból fölriadva, felpillantok s alig pár lépésnyire tőlünk látok egy sajkát ellebegni, melyben két gyászos hölgy ült. — Azok egyike pedig. . . — Hiszen beleesik a Balatonba! — ki­álta csolnakosom és fölkapott; közel vol­tam a vizbeeséshez. Oda által is a másik ladikban valaki ösz­­szerogyott. —• Vigye a manó az efféle urak?! —ki­áltott unisono az én meg az „ÓC” csolna­­kosuk. . . Igen, az „0“ csolnakosuk, mert abban a hajóban „0“ ült: az én örömem, bánatom — Ilonka. Másnap föl akartam keresni azon föltett szándékkal, hogy lábai elé borulva addig el nem távozom, mig vissza nem adja sza­lagomat, mely nélkül nekem ez a világ csak keserűség, mely nélkül nem akartam és nem tudtam volna élni, melyhezi jogo­mat könnyelműen eljátszottam, de azt most életem árán is visszaszerzem. Fölkerestem — de már elutaztak. Tehát Ilonka nem akar velem találkozni, ő kerül, ő gyűlöl, pedig én nagyon szere­tem, jobban mint valaha. IX. Egy év múlva — Velencében. A Márk-piacon gondolába szálltam, hogy kissé végighajókázzak a „canale gran­det s aztán megtekintsem a 8. Giovanni e Paolo templomot, a dogok eme West­­minster-ét, így hajhásztam szórakozást, utaztam, jártam, kerestem — mit? nyugalmat, elé­­gü­ltséget és nem találtam, az én nyugal­mamat az a kis szalag elrabolta örökre. — Nézze csak signore, — szól a gondo­lásom, a­kik ott a ríván végigsétálnak, azokat ma reggel a Guideccára vittem át, jól fizettek és a fiatalabbik szép, nagyon szép. Oda néztem, nem érdekből, de una­lomból. Egy angyali karcsú teremtés sétált a Sliva degli Schiavonin végig az Arsenale felé egy idősebb nő kíséretében, a fiata­labbik arcát ki nem vehetem, de dereka körül egy­­ rózsaszín szalag. — A partra, a partra! — kiáltok oly han­gon, hogy gondolásom egészen megijedt. — Mi leli signorét? — kérdé aggodal­masan. (az olaszok igen résztvevők, ha az ember jól megkeni a markukat.) — Ne kérdezz, hanem siess, különben... 62

Next