Hölgyfutár, 1864. január-június (15. évfolyam, 1-76. szám)

1864-02-23 / 23. szám

XV. ÉVI FOLYAM. Szörnyű irónia volt e szavakban. Lelius boszuja méltányos. — Én nyújtok módot, megtehetned azt! — szólt Massinissa. Aztán izgatott sietséggel folytatá: — Látjátok azt a sok faházat? Mintha rosz szellemük sugalta volna nekik, hogy azokat építsék! Ha egy felgyűl azok kö­zül, lángba­ borul az egész tábor s az égés­ben fejét veszti a nép. Ida akadna egypár bátor ember a seregben, a ki éjjel belo­­póznék­ közéjük s néhány házukat felgyúj­taná, csak az öldöklés munkája maradna nekünk hátra. Holdfogyta van, az éj oly sötét, mint a szurok; épen alkalmas! Csak két bátor, ügyes ember kellene. . . . Lelius megszok­ta kezét. — Az egyik én leszek! — szólt. Tudta, hogy a másik maga lesz Massi­nissa. Scipio elgondolkozott. Talán egy percig e terv rémes kegyetlensége merült fel ne­mes lelke előtt, hanem aztán beleegye­zett. Szörnyű terv is volt az, a­milyentől a mostani civilizált hadjáratokban vissza­ijednének. Akkor több embervér fogyott, most több lőpor és arany. Csak egy ellenvetése volt még a jó ve­zérnek. — A vak sötétségben egymást fogja öl­ni ellenség és jó barát! — monda. — Hát válaszszunk jelszót, melyről meg­ismerjük egymást. — Jól van. S mi legyen a jelszó? — Boszu, halál! — riadt Massinissa ki­törő indulattal. — Legyen. Boszu, halál! A három vezér megnyugodva vált el. Bíztak a csatatervben. Lehetett is benne bízni! Délután kürtösök hirdetők ki a sereg­nek, hogy mindenki ébren maradjon. Ro­ham lesz az éjjel. Az első faháznak fellob­­banása lesz reá a jel. A tropikus nap a láthatár szélére bu­kott alá. Egy percig még kilátszott égő fél­ arcá­val, aztán lehanyatlott. A viszfény nem so­káig tart ez égöv alatt, egyszerre korom­sötétség terült el a vidéken. Felhők tolul­tak a csillagok elé is , alig bírt kivillanni egy-egy, annak a fénye is bágyadt, megtö­rött. Alkalmasabb időt még csak kívánni sem lehetett. A két tábor elveszett az éjben, mely fe­kete szárnyaival elleplező őket. Egyenként lobbantak föl a tábortüzek, messze elpis­logva, mint apró mécsesek, a pusztán. A római tábor főutcáján találkozott Mas­sinissa Leliussal. — Készen vagy, Lelius?­­— Még a halálra is! Massinissa egy köteget adott át neki. — Megszurkozott nedves pálma­ ágak. .—- mondá. — Meggyújtva, nem vetnek lángot, úgy, hogy messzire el lehet őket vinni a köpeny alatt észrevezetés nélkül. Ha gyújtani, akarsz vele, csóváld meg egy párszor, akkor lángra-k­ap, s el nem lehet oltani. .— Hol gyújtjuk m­eg ezeket?­­ — A karthágói tábor valamelyik őrtü­zénél. Lelius megszok­ta kardját. Úgy látszik, arra hamarább lesz szükség, mint a fák­lyákra. Hallgatva haladtak egymás mellett. A római őr háborgatás nélkül engedte őket tova. Távozásuk után megmozdult az egész tábor. Csatarendbe álltak a vitézek s Sci­pió ott járt-kelt soraik között. Elhatározó harc lesz az éjjel, kéjes nyugtalanságban dobogott minden csatár szíve. A két vakmerő kalandor nesztelenül haladt a homokon. Már megközelíték a karthágói tábort. Annak szélén, kimért körökben tüzek égtek, melyek körül álltak vagy hevertek az őrök. A lángok messze veték fényüket, koronkint elsötétülve, a­mint egy-egy em­ber elhaladt előttük. Egy tűzrakás körül masséliai őrök állot­tak. Kettőt legalább megismert Massinissa hegyes, csúcsos süvegéről. Olyat csak a masséliaiak hordtak. Lassan megérinté Lelius karját. — Annál az őrtűznél fogjuk fáklyáinkat meggy­új­tani! Lelius értette a többit. — De csend! —­ susogott Massinissa. — Maradj mozdulatlanul! Átok! Idő előtt észrevették bennünket. Pedig az numidőr, lelkemre, az numida! Meg ne moccanj! A két férfi lélekzetét visszafojtva állt meg a sötétben. Kezeik kardjaikat szo­­rongaták. A numid­őr kidagadó szemmekkel bá­mult a sötétségbe, a­hol mintha valamit mozogni látott volna egy percre. Épen ekkor állt fel egy másik a tűz mel­lől s a hosszú, rőt tűzsugár megvilágitá a két alakot, a mely mozdulatlanul állott ott, a mint a fény rájuk esett. Az őr figyelmesen tekintett oda. Éles szemével nem csak látta, hanem meg is ismerte azt. Megismerte Massinissát. A numid király halkan odasugott Le­­liushoz: — Készen vagy a halálra! Bizonynyal­ megjelent az! De nagy csudálkozására az őr nem ütött zajt. Csendesen, mintha cél nélkül tenné, kö­zeledett a két meglepett éji vándorhoz. A mint közeledett, a járása ismerősnek tetszett Massinissa előtt; a mint eléjük ért, megis­merte az embert. Vén numid vitéz volt az, cyrikai lakos, még Massinissa atyjának is hű embere; gyermek­korában Massinissát lovagolni és íjjal bánni taullá. A­mint épen melléjük ért, meghajolt Massinissa előtt. .— Te vagy, uram? — suttogá megindu­lástól remegő hangon. — Tudtam, hogy ölj ősz, azért vagyok minden este az őrsé­gen. Én vagyok, Gretó, a te legfóibb em­bered! Massinissának az volt segedelmére, a­mit elvesztőnek hitt. Megszok­ta a vitéz kezét. — Eljöttem, — suttogá, — hogy boszut álljak magamért és népemért. Segíts a tá­borba ! — Nincs könnyebb ennél! — felelt a numida. — Sokan vagyunk itt híveid, kik óhajtozva vártunk vissza, itt az őrök közt is hat hű embered van, csak kettő a Syphax hive. Feküdjetek le itt a földre, mig én az utat megtisztítom. A két kalandor lefeküdt a földre, az őr pedig visszatért a kis csoporthoz. Egy perc múlva rövid küzdés zaja hang­zik, a tűz körül birkózó alakok látszottak, aztán mintha valami súlyos test vergődnék a földön. A tusakodás végeztével öt-hat harcos rohant Massinissa elé, szilaj öröm­mel ölelve őt, szorongatva kezét és csókol­va ruháit. A trónfosztott király alattvalóira talált, a­kik vad, de hangtalan örömmel fogadták őt. A tűz mellett két holttest feküdt. Massinissa suttogva váltott néhány szót híveivel; elmondá nekik a merész tervet. Mi volna merész a numidáknak ? a férfiak rohamos hévvel ragadták el a fáklyákat, s gyújták meg azokat az őrtűznél.­­ A nedves szurok sisteregve fogott tüzet, de mint Massinissa mondá, nem kapott lángra. Eltakarták köpenyeikkel a veszé­lyes gyújtó­szereket, aztán nesztelen lép­tekkel haladtak el a tábor közepe felé. Nem látszott semmi gyanús náluk, ha ta­lálkoztak volna is valakivel: őrség voltak, a­mely felváltatván, éji nyughelyére siet. Az őrtűz ott égett tovább, két fekvő alakot világítva meg véres tócsa közepet­te. A többi tüzeknél karthágói vitézek éber szemekkel őrködtek, nehogy az ellenség meglopja a tábort. A tábor közepén elvált egymástól a bá­tor csapat. Massinissa ösztönszerűleg talál­ta meg az oroszlánbőrös házat.Lelius meg­­m­agyaráztatá magának, merre van a Has­­drubál Giscon tanyája, s arra felé tartott. Kísérőik elmaradoztak szintén, mind­egyik keresve egy házat, a­melyet fel­gyújtson. ... Az egész tábor csendes volt, mintha egészen kihalt volna! . . . Massinissa bedugta a lángra­ lobbantott fáklyát a faház ereszébe, aztán belépett. A rögtön égni kezdő tető lángja véres világot vetett körül; a hézagban tevebőrön egy alak feküdt. Massinissa kéjes boszuval döfte kardját keblébe. A férfi felkorkantott sikoltó hörgéssel. Az nem a boszu tárgya volt, hanem va­lami fegyvernök, vagy nyomorult szolga. Kár volt értte. A zajra egy, az előbbitől szövetfal által elválasztott rekeszből mozgás hallatszott elő. — Oh, kárhozat! — kiáltott fel Massinissa, s véres karddal áttört a szövetfalon. A rekesz üres volt. Valószínűleg hátsó ajtajának kellett lenni; azon menekült meg Syphax. Massinissa vérbe­ borult szemekkel min­den zugot átkutatott, nem talált semmit. A ház égett feje fölött , tovább benn nem maradhatott. Égő sziporkák hullongtak fejére, füst és zsarátnakon át rohant ki. A frigyesek azóta jól működtek. Nyolc­­tíz helyen gyul­ad­t föl egyszerre a fa­város. Előbb rejtelmes zsibongás, aztán éktelen zsivaj tölti el a jéget. Félig meztelen fér- -›s° 178 ‡$■‹— ELSŐ FÉLÉV.

Next