Hölgyfutár, 1864. január-június (15. évfolyam, 1-76. szám)
1864-06-30 / 76. szám
XV. ÉVI FOLYAM. * * ez nem lehet, az ön lelke oly jól ön nem szenvedhetné el, hogy e szív fájdalmában megrepedjen! Oh! szóljon, egy szavától függ az égi boldogság, vagy a pokoli fájdalom. S a hiszékeny leány önfeledve borult a feketelelkű férfi kebelére. •— Igen, én önt szeretem, — susog,majd elhalólag,— mint a dajos madár a tavaszt, s mint a kétségbeesett lélek a reményt. — Szerelmem ön iránt tiszta mint a fölkelő nap, örök mint az idő. —• Aztán sokáig ott dobogott ártatlan szive a csábító szivén. J Ezer gondolat rohant át lelkén, melyek ködfátyolként oszoltak el, hogy ismét másoknak adjanak helyet. Végre a gróf tőré meg a csendet: Enyém leszesz tehát, kedves angyal; legfőbb boldogságomnak fogom tartani, ha téged boldoggá tehetlek, ha a megelégedés sugára fog ragyogni homlokodon;... enyém leszesz, enyém leendő drága kincs, melyhez képest a világ gyémántja durva kődarab. De boldogságunknak még egy akadálya van, s ezt később megtudandod. Most kerül- s nünk kell az emberek szemét, elvonulni egy csöndes magányba, ott élvezni azon édes perceket, melyek oly szép emléket hagynak hátra a lélekben. Igen kedvesem, nekünk menni kell még az éjjel, kocsim, ha szétoszlik a társaság, ablakod alatt fog várakozni. — De atyám? ■— szólt a leány rémülettel. Ennek meg kell lenni, kedvesem, különben örök válaszfal támadhat közöttünk s az ünnepélyes oltárnál soha el nem mondhatjuk a „szeretlek“ édes szózatát. — Ah! de atyám oly jó , nem fogja ellenzeni, hogy e két szív összeforrjon, s kényes szemekkel tekinthet reám, ha látná bánatos arcomat, mely fájdalmaimnak lesz tüköre, ha a sors tőled elszakaszt. Én őt el nem hagyhatom . . . — Úgy nem szeretsz engemet, s előbbi szavaid csak képzelt érzelmek tolmácsai voltak. Isten veled! . . . Keblem legmélyebb szentélyében őrzendem meg emlékedet s szerelmem emésztő lángként fogja fölemészteni éltemet; de ez kedves lesz, mert értted kinéz majd az élő fájdalom, s utolsó lekelletem is nevedet fogja elrebegni. Oh, Isten . . . Isten veled! . . . Ezzel lázasan átkarolta a remegő hölgyet, kinek szivében fájdalmas érzelmek vivtak halálcsatát.—Ah! — susogá majd,—éltem a tied . . . Tépett kebellel, s miként árnyék bolyongnék itten én, ha tőled válnom kellene. Követni foglak, mint a szálló sóhajt a gondolat, mint az árny az ember nyomdokát ... ha boldogságunkat csak igy érhetjük el. — Igen kedvesem, halk koccanás jelenti majd ablakodon a percet, melyben indulunk, s mely boldogságunknak lesz kezdete. Másnap épen a fölkelő nap veté aranyhimzetét a természet fölé, midőn Zomotory leánya alvószobájába lépett, hogy sétautat tegyen vele a gyönyörű kert lombos fái közt. Leirhatlan volt rémülete, midőn látta, hogy a fehér habpárnák érintetlen valának. Agyában rémes sejtelem támadt. Szemei egy perc alatt átfutták a szoba bútorzatát s az asztalon lepecsételt levelet talált, reszkető kézzel bonta föl azt. A levél tartalma ez volt: Kedves atyám! Bocsáss meg leányodnak, hogy téged elhagyott. Ne szórd rám az apai átkot, gyermeked kínzó tőrdöfést érez, ha fájdalmadra gondol. Oh bocsáss, bocsáss meg. Többet nem irhatok. Könyező leányod Zelinda. Ki írhatja le a fájdalmat, melyet az apa érzett, midőn egyetlen reménye, vigasza tőle tán örökre elbúcsúzott! Leirhatlan e fájdalom, mely az apai lelket őrületes szenvedéssel tölté el! . . . Leirhatlan e tépő bánat, mely viharként rázta meg a fájdalmasan dobogó apai kebelt . . . III. A nap épen bucsúzófélben van, sugárcsókját lehelve a tavasz homlokára. Az ég felhő arany szegélyzettel van ékesítve. Minden tárgy oly bűvös színben úszik. A suhanó szellő átkarolja a napsugárt, megérinti a lombokat , melyek , miként ha túlvilági nyelven beszélnének , elkezdenek susogni majd zokogva, majd édesen . . . elhalólag . . . Perc múlva e jelenetre fátyol borul , az ég királya sugáros ágyába száll, csak egy fényes lángpalástot hagy hátra maga után, mely véres szemfedőként lebeg a sötétedő föld felett. Nemsokára, eljön azon ümnepélyes pillanat, mely a léleknek szabad röptöt enged. Az éj szemei, a csillagok sugártekintetet vetnek az éj gyászpalástjára, mintha titkos beszédet váltanának együtt. Oly szép . . . olyan megható volt ez est, mely tündéri arcával, a csillagsugáros éggel terült el X** városa felett. A városban minden néma, hallgatag volt, csak itt-ott fénylett még az ablakban egyegy reszkető világ. Nézzünk be ez ablakok egyikén. Láttátok-e már a kétségbeesést kifejezve az arcvonásokon? — láttátok-e a küzdelmet, midőn a lélekrázó szenvedés viv pokoli csatát a kebelben, szétzúzva ott azon rózsaszín világot, mely eddig a lélek boldogságának alapja volt? . . . Láttátok-e a homlokot, melyre a sors villáma lecsapott, kioltva azon a lélek fényét, mely a benső megelégedés kisugárzása volt ?! . . . Ha nem láttátok, ide, oh ide jöjjetek! . . . Halvány arcú nőalak az éji lámpa bágyadt fénye mellett. Peje két kezébe van sülyesztve, míg tekintete nyugtalanul futja át a terem bútorzatát, mintha tárgyat keresne, mely leláncolná, magára vonná figyelmét . . . Mind hiába . . . agyában a borús képzelet sötét eszméi rohannak, űzve, kergetve egymást. Arcán lázas pir ég. Kezében egy kényestől áztatott levél vala. — Hah! ö elhagyott! — zokogott föl, — ö elhagyott . . . hogy a kétségbeesés mardosó kígyói a fájdalom mérgét lekeljék belém. A varázslatnak vége van! Miért is tudtam meg ezt?! Én szerettem őt őrületes szenvedéllyel, minden gondolatomnak csak az ő képe szolgált keretül. És . . . ő . . . hajh, még kimondani is irtózom, mint kígyó a virágágy közé belopódzott keblem szentélyébe, hogy azt kirabolja, romba döntse, s a romok fölött gúnyosan fölkacagjon. Igen!... hideg számítás forrt agyában, mig ajkain a szerelem bűvös hangja szólt. Elhagytam értte azt az édes jó apát, kinek szivét a szenvedés sötét hollói tépik miattam, s kinek homlokán borús köd ül s nincs, ki azt onnan lesimitsa, mert ő tőlem tán örökre megtagadta azon forró apai szeretetet, mely oly boldoggá tett egykoron. Mindez e férfi, ... ez iparlovag műve volt, ki meggyilkolta Dumolard grófot s utitársát az Alpesek között, s a gróf nevét véve föl idejött, hogy engem gonosz tervének föláldozzon; s mert meg nem nyeré kérlelhetlen atyám megegyezését, a reménylett bértől elesett s engem itt hagyott egyedül, vigasztalatlanul! . . . Hah! . . . fejem ég, lázas reszketés fut át idegeimen, ha ez itt hagyott levelére tekintek, melyben leplezetlenül el van sorolva egész elte története s a cél, melyre ő engemet kiszemelt. És én a világ utáin árnyként fogok bolygani. Nem lesz, ki egy édes szót szóljon az elhagyotthoz. Oh! de nem is érdemlem én meg ezt. Előttem e lángszavak lesznek szüntelen: „Fuss, szaladj! .... bűnöd homlokodra van írva, az emberek leolvashatják onnan azt.“ És én elmegyek távol az emberek szemétől a rengetegek közé, s ott élem át napjaimat magányom rejtekén. Nem fognak látni ott az emberek, s csak imám fog ég felé hangzani, ég felé, hol talán izgalom van még számomra. Csak ez a lelkiismeret ne tépné keblemet, még lelkem is összerendül, oly kínzó e mardosás. A lámpa haldokolni kezdett, a szoba falain sötét árnyrajzok vonultak el. Még egy lobbanás . . . s a fény kihalt . . . helyét kétes homály foglalta el. Sokáig lehetett még hallani a szenvedő nő kétségbeesett zokogását. IV. Zuard ezalatt vigasztalhatlan volt. A jókedvű, vidor ifjú egészen megváltozott. A nevető szemek, a mosolygó arc mintha gyászfátyolt öltöttek volna magukra, oly borúsak valának. Gyakran felült kedvenc lovára, hogy a rengeteg erdők között vadászattal töltse idejét. A vadak azonban a legnagyobb bátorságban lehettek tőle. Soha nem vitt haza csak egyet is. Hanem midőn az erdők rejtélyes setétébe elért, hol embernyom ritkán tapodja le a mezők virágait, valamely forrás árnyas partján leült, legelni hagyván lovát, maga pedig a patak habzugása mellett órákig elmerengett a régi szép napokról, majd a jelen setét képe lebbent fel előtte. Ilyenkor a legszakgatóbb fájdalom reszketteté meg egész lényét. Felült lovára s villámsebességgel rohant hegyen-völgyön át, mig lakához nem ért. Épen ily kiránduláson találjuk őt most is. Rengeteg felé halad. 76* 611 •©»ELSŐ FÉLÉV.