Hölgyfutár, 1864. január-június (15. évfolyam, 1-76. szám)

1864-05-28 / 62. szám

HÖLGYFUTÁR. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Megjelenik minden kedden, csütörtökön és szombaton egy nagy negyedrét ivén. Évenként két nagy műlap és számos műmelléklettel. XV. évi folyam. I. félév. 62. szám. c~i íin cir-s ntic ? * Előfizetési dij: ^ Ü (vidékre vagy helyben egy• [j ^ aránt) [) Egész évre . Félévre . . Évnegyedre Hirdetések gyorsan és jutányosan közöltétnek. wwt 10 frt 5 8 frt 4 frt » Szombat, május 28. 1864. Dalok. 1. Közel a nap, ébred az ég, De lelkemben setét van még, Setét gyászt vont rá a bánat, A mióta Zokognom kell te utánad. Búsan nyög az árva gerle, Panaszimra búg, kesergve; Veszteség ért mind a ketten, Hitelen lett Párja, s kit oly hón szerettem. U. Azt beszélik, a temető békehon, Szemfedője az örökös nyugalom; Öröm és bú, csak a földnek szülötte — Mély az a sir, nem hat alá, Mi történik felette. Én nem hiszem, hogy nyugalmat hozna rám, Szivem ott is értted égne, verne tán, S ha öledből a temető kizárna, Csendes éjjel lelkem hozzád Imádkozni feljárna. Elekes Endre: Beszélj ! (Beszély.) Irta Csepely Sándor. VIII. (Folytatás.) — Victor és anyám, az Isten szólt ajkidon. Te láttad őt, én is láttam, álmomban megjelent nekem, — kiáltott fel Valéria, mint édesanyja keblére borult. Amaris Dávid és Alfréd a sziget rendezésével voltak elfoglalva, Valéria édesanyjával egy utolsó nagy napra készült. Mint verőfényes őszi nap, olyan volt az élet e szigeten. E szép családnak e szigethez nőtt minden reménye lehervadt Frévile azon egy szava által, hogy mindent vissza kell adni, s a régi szép nap közül csak egy se támad föl többé. Meglátszott ez a búcsúzó bánat minden arcon, de valami titkos öröm úgy tört át, mint az őszi nap a felhők között. Egy hét alatt rendben volt minden. Vasárnapra lett kitűzve a sziget átadása, mire az öreg Érévill és Tréport úr is meghivatott. Szombat este, mintha végvacsoránál ült volna ez elkötöző szép család, az est csöndes óráit a múlt fényesebb emlékeinek szentelék. A tengerparton a terebély fa alatt volt, mint rendesen, most is terítve. A hold is úgy ragyogtatá a zöld lombokon keresztül sugarait, mintha csak a fényesebb, boldogabb napokat idézné föl, mikre csak sötét éj következik. Valériának volt oka rá, hogy titkon egy-egy köny gördüljön le arcán: emlékei, miket e szigeten hagy, bár merre hajtja is a sors, lelkét ide kötik, oly nehéz elválni... Alfréd hallgatott. A gazdálkodás volt élete. Az ifjú fák vele növekedtek, s csak azóta kezdett e sziget gazdagon virágzani, mióta a harmat közé arca verítékgyöngyei is vegyültek. S most mindennek vége. . . A jó anyáról nem is kell szólanunk: egymaga érezé, mit gyermekei. Amaris Dávidnak is egy-egy könye csordult a pohárba, mig keserű mosolylyal ajkihoz emelé. Megölelte két szép gyermekét, s vele szemben ülő nejére nézve ez volt minden vigasztalása. — A meddig széttekinthetnék, a legkisebb tárgy is azt mondhatná, nincs semmid, ki itt egykor ir valál. De a kiket két karom ölelve tart, hol szemeim megnyugtatnak : a világ minden kincsével felérnek. Ne busuljatok,jó azisten! Midőn Fréville mindenünket élvévé, adott egy jó barátot. Tréport urat holnap meg fogjátok ismerni. S ha a halottak is feltámadnak, s a szerető szivek közt megjelennek, még Bercy Victort is megláthatjuk. Álmodjatok szépet, mert holnap lesz legnagyobb napunk ! Másnap délre minden meghívott vendég megérkezett. Tréport ura Cornélia volt az első, később jött Domrémyné s Hermin, több vidéki jó barátok, végre öcscsével az öreg Bréville. E találkozáson csak ez öreg földesúr volt meglepetve. Temetkezésre jött, s lakodalmi készületeket talál. Amaris Dávid elsőben is legkedvesebb vendégeit mutatá be ő kegyelmének. — Tréport Adolf, gyermekkori barátom. I Alinausa Cornélia marquisne. . . E két névre az öreg Bréville is földrengést érezett lábai alatt. Tréport Adolf egy tekintete elég volt, hogy e száraz, halvány arc kék és zöld szint váltson. — Nagyságod roszul érzi magát,—szólt Amaris Dávid, megértve e jelenetet. — Valóban, a fejem szédül,szemeim kápráznak, a hosszú út, a nagy hőség... — Elkábitják, ki hozzá nem szokott, — segíté ki az öreg urat Amaris Dávid.—Ha méltóztatik, egy kissé szobájába vezetem nagyságodat, míg magához jön. Intett, hogy el van találva, mit kíván. A vendégek asztalhoz ültek. Az öreg Bréville helyét öcscse foglalta el, mi neki Domrémyn és Herminc között jön kimutatva. Alfréd Tréporturs Cornélia közt foglalt helyet. Valéria mellett egy szék üresen hagyatott. Már majdnem végződött az ebéd, midőn Bercy Victor belépett. E zajos vng közben egy néma ifjú megjelenttése, kit már mindenki megholtnak hitt, s ki pár évvel ezelőtt épen ily alkalommal a legvigabb s legbeszédesebb volt, elképzelhető, mily meglepetést okozott. Mindenki csak ő hozzá szólt, de ő nem felelt senkinek. Tréport urat megcsókolá, s Cornéliához egy mindentmondó pillantást vetve, alig volt képes e találkozásnál, ajkán a szót elfojtani. Mindkét részről meg lett értve. Az ifjú Frévillenek a kanál kiesett kezéből. A néma lovag körültekintve, leült, hol üres helyet talált, Valéria mellé, Brévillel szemben. Ez volt az ő szokott helye, mit egykor kényszerült Frévillenek engedni. A beszéd Victor némasága körül forgott. Mindenkinek volt egy-egy szánakozó szava, hogy e bajt az orvosok se tudják meggyógyítani. Csak Valéria hallgatott. Domrémyné értette, mit jelent e hallgatás : célzatosan felszólíta Valériát, hogy úgy fog járni még ő is, mint Bercy Victor — elnémul, s nem lesz, ki meggyógyítsa. Valéria elmosolyodott, s e mosolyban ki volt fejezve mindaz, mit Victor mellett érez. Könnyeden válaszolt: — Ki tudja? talán meggyógyítaná mégis valaki, Bercy úrnak is lesz még orvosa, s én meg vagyok győződve, hogy itt köztünk meg fogja találni.