Hölgyfutár, 1864. július-november (15. évfolyam, 1-38. szám)
1864-07-02 / 1. szám
XV. ÉVI FOLYAM. „Átmenő Viennan Dauphini kerületben. Hol sohase láttak Embert ily szakállast, mondja a legenda. De valóban is szüksége volt rá, hogy a bolygó zsidó járjon azon városban, hol Pilátus meghalt. E rövid bevezetés előkészítésül szolgál a következő elbeszéléshez, melyre az eszmét egy régi latin kézirat adá, melyet M. V. S*** kastélyban olvastam Vienne és Péage között, a múlt septemberben. I. Caligula uralkodása alatt C. Március volt praetor Viennében, midőn a diadalkapun egy gyaloghintót láttak megérkezni Galliae fővárosába, kísérve néhány lovas által. Nagy csoportulást idézett elő e menet. A gyaloghintó egy szerény s majdnem a Mars templomával szomszédos ház előtt állt meg. Magas és hajlott termetű öreg ember szállt ki, dacára előhaladt korának, elég ízletesen öltözve, előtte két zsidó rabszolgával, belépett az elfogadó terembe, hol kétségkívül a ház ura által, ki neki barátja volt, már váratott. A fürdős szolga elvezeté az öreget, hogy bekenje őt szagos téllel; azután lámpákat gyújtottak, s felhordák az estelit. Albinus maga volt a teremben az idegennel. Alig hordák fel a tojásokat, már kezdődött a két étkező közt a beszéd: — Szép számú évek folytak le elválásunk óta, — mondá Albinus, —ürítsünk egy pohár rhonest visszatérted örömére. — Igen sok év,— mondá az öreg, — de átkozott legyen a nap, melyen elkísértem Valerius Gratust Judea tartományba! Nevem szerencsétlen; bizonyos csapásszerűség van ahhoz csatolva, ki azt viseli. Őseim egyike, Pontius consul szégyenfoltot sütött Róma homlokára, s a Samnitek elleni harcban a dárdák alatt halt el; másika a Párthusoknál veszett el; egy harmadik az Arminius elleni harcban; és én én! . . . A serleg az öregnek szájánál maradt, s könyei a borba hullottak. •— Mit tevél tehát? . . . Caligula igaztalansága űzött el Viennéből, és miért?. .. Olvastam dolgaidat a tabulariumban. Téged Vitelius a syriai praefectus árult el, ki neked ellenséged; megbüntetted a lázadó zsidókat, kik a törzsünkhöz tartozó kamaritánokat megölék, s aztán a Garizim hegyén sáncolák el magukat. Vádolnak, hogy gyűlöletből bántál igy a zsidókkal is . . . — Nem, nem, Albinus; az istenekre nem; nem ez azon méltatlansága a császárnak, mely engem búsit. — Zsarolást követtél el Júdeában? — Soha! — Római polgárokat akasztattál fel, mint Yerres Siciliában? Pilátus nem felelt. — Én mindig jó és okosnak ismertelek,— folytatá Albinus; — ezt kiáltottam fennszóval a városban is, midőn királyi parancsból el akarván téged űzni, ellened törtek. Te áldozata levél a syriai praefectus szeszélyeinek. — Albinus, szóljunk másról. Fáradt vagyok s Rómából jövök; hagyjuk a komoly dolgokat holnapra, mint a bölcs mondja. E rhones fennséges. — Őrizkedjél e bortól, Pilátus, kissé megzavar. — Csodálatos! de én nem félek; megszoktam a bort, mit az Engaddi hegyen szűrnek; ez hatalmas Bachus! — Tégy akaratod szerint. Mondod, Rómából jösz, hogy állanak ott a közügyek? — A jóslatok roszak. Nem ismertem Rómára; nem előre, de hátra megy már. — Mit mondasz! — Az igazat; nem hallod ott a földalatti zugó lármát? Egy láthatatlan és fensőbb hatalom vezeti végromlásához a birodalmat. Isteneink legyőzöttek, s már már elhagynak minket. Figyelj, Albinus, engedd, hogy házi isteneid mosolygjanak ma reám. Ne szóljunk arról, mi búsit. Az éj a szomorúság anyja, s e terem vidámságot lehel. Parancsold a gyermeknek crétai bort tölteni serlegeinkbe, házi szolgádnak pedig, hogy saraimat hozza elő, s készítse el ágyamat. Nem szeretem a sötét éjt, menjünk aludni,hogy annál hamarább érjük a nappalt. Albinus meghajta magát, s Pilátus kívánsága szerint cselekvők. És midőn a rabszolga közeledett, ezüst tálat hozva a kézmosáshoz, mit elibe tarta Pilátusnak, az öreg arca elhalványult, s szemei pokoli fényt löveltek. Következő napon, mely Augustus számítása szerint ünnepelőnapja volt, Pilátus együtt sétált Albinussal Vienne római részében, s szórakozva hallgatá barátja szavait, ki neki készséggel magyarázá a különféle lakházakat s nagyszerű szobrokat, melyek mindenütt emelkedtek. — Nem marad már semmi nyoma itt az Allobrogok uralmának,—mondá Albinus,— kik Julius Caesar halála óta megszűntek háborgatni e várost; csendes és békés az élet, s biztonságban töltheted itt napjaidat, melyeket még engednek az istenek. Ez itt a császár palotája; nincs oly nagy s fényes, mint a praetoré, de elég az urnák, ki nem lakik itt. Nézz balra, ott látandod Augustus és Livius templomát; ha szemeidet nem gyöngitő el Judea napja, olvashatod e felírást: Divo Augusto et Liviae. Távolabb van a száz isteneknek szentelt templom. Ha Róma sétányára megyünk, látandod a hajóépitésre szolgáló tavat s a folyó partjáról leszállunk üde levegőt szívni a hidra. Vienne, mint látod, igen kedves lakhely; az égalj kellemes, a körüli hegyek védik a szelek dühétől. Lyontól 15 mértföldre vagyunk; a Rhone megrövidíti utunkat Marseillesbe és Aresbe. E három jelentékeny város Viennétől függ, mint azt Tiberius meghatározá. Adj hálát a sorsnak, hogy Viennét nyújta neked menhelyül. Albinus az öreg arcán zavar jeleit látá. Pilátus szemei egy a Rhone partján emelkedő porfelhőre irányultak, melyen át fegyverek csillogását és lovasokat lehet látni. — A praetor az, — mondá Albinus,—jó megnézni az amphitheatrum körüli munkát; ez napi sétája. — Kerüljük ki,—mondá Pilátus,— hogy arcomat soha ne ismerje. Elértek már a Quirinalishoz, de a naplopók tömege, meghallva a trombiták harsogását, a part felé törekedett, láthatni a praetort és kíséretét. Pilátus észrevette, hogy e tömeg közé jutott, s hogy törekvése felismertetett, mi különben rendesen történni szokott, ha egy ember a kiváncsiak tömegével ellenkező oldalra törekszik. Csak öltönye is elég alkalmat nyújtott gúnyos megjegyzésekre. Pilátus Judeában, hosszabb élete alatt felvevé a zsidó szokásokat magatartása, fordulata s öltönyeiben. Sőt alakja is, fekete és hosszú haja, barna arcszine (eredetére spanyol volt) inkább zsidót, mint rómait mutattak. Oldala mellett mondák: — Engedjétek menni a zsidót, neki szombatja van. Mások mondák : — Anyácskák, őrizzétek gyermekeiteket, a farkas kiszabadult a Quirinalisból. Egy szobrász mondá: — Meg kell fogni s keresztre feszíteni. E fenyegetések nem maradtak eredménytelenül. Pilátus lesütött fővel s kérő kézmozdulatokkal áthatolt a tömegen, majd a Quirinalis felső részéhez jött.Itt más jelenet várt reá. Egy ajtó nyitva volt; zavarában azt hive, Albinus háza, mely a többiekhez igen hasonlított, s igy hirtelen belépett, maga után bezárva az ajtót. Szitkozódó kiáltás ébresztő fel most zavarából , nevét hallá kiáltani önmaga előtt, mire füleit két kezével befogá. A ház ura és ennek családja kosarakat fontak a belső oszlopok, az úgynevezett impluvium alatt. Látva belépni Pilátust az első felismerte, mert már tegnap hallá nevét a hires idegennek, ki Viennébe száműzetett. — Pilátus! Pilátus! — kiálták a nők és gyermekek, elejtve fűzvessző fonásukat; majd ismétlők ez Isten vérével bélyegzett nevet. Ez egy keresztény család volt. Pilátus menhelyet kért, de nem értették meg, mert zsidós latinsággal beszélt az allobrog gallokhoz. De mégis, mert kérésében gyakran említi Albinus nevét, az uzinte a nőknek s gyermekeknek, hogy üljenek le, és mivel emlékezett némi isteni elvekre, miket egy titkos helyen tartott egyházi beszédből jegyzett meg, közeledett Pilátushoz, nyugodt arccal kinyitá lakának ajtaját és innen ujjával mutatá meg a szomszéd Albinus házát. Pilátus átmenve az utcán, betért barátja házához. Albinus erőszakkal szakasztatott el társától e séta közben; de mert kedvező alkalom nyilván, talán maga is igyekezett megmenekülni egy oly embertől, kinek barátsága őt is veszélynek tette volna ki. (Folytatása következik.) —»3* 4 •$»— MÁSODIK FÉLÉV.