Hölgyfutár, 1864. július-november (15. évfolyam, 1-38. szám)

1864-07-02 / 1. szám

XV. ÉVI FOLYAM. „Átmenő Viennan Dauphini kerületben. Hol sohase láttak Embert ily szakállast, mondja a legenda. De valóban is szüksége volt rá, hogy a bolygó zsidó járjon azon városban, hol Pilátus meghalt. E rövid bevezetés előkészítésül szolgál a következő elbeszéléshez, melyre az esz­mét egy régi latin kézirat adá, melyet M. V. S*** kastélyban olvastam Vienne és Péage között, a múlt septemberben. I. Caligula uralkodása alatt C. Március volt praetor Viennében, midőn a diadal­kapun egy gyaloghintót láttak megérkez­ni Gallia­e fővárosába, kísérve néhány lo­vas által. Nagy csoportulást idézett elő e menet. A gyaloghintó egy szerény s majd­nem a Mars templomával szomszédos ház előtt állt meg. Magas és hajlott termetű öreg ember szállt ki, dacára előhaladt ko­rának, elég ízletesen öltözve, előtte két zsidó rabszolgával, belépett az elfogadó terembe, hol kétségkívül a ház ura által, ki neki barátja volt, már váratott. A fürdős­ szolga elvezeté az öreget, hogy bekenje őt szagos téllel; azután lám­pákat gyújtottak, s felhordák az estelit. Albinus maga volt a teremben az ide­gennel. Alig hordák fel a tojásokat, már kezdődött a két étkező közt a beszéd: — Szép számú évek folytak le elválá­sunk óta, — mondá Albinus, —ürítsünk egy pohár rhonest visszatérted örömére. — Igen sok év,— mondá az öreg, — de átkozott legyen a nap, melyen elkísértem Valerius Gratust Judea tartományba! Ne­vem szerencsétlen; bizonyos csapásszerű­­ség van ahhoz csatolva, ki azt viseli. Őseim egyike, Pontius consul szégyenfoltot sü­tött Róma homlokára, s a Samnitek el­leni harcban a dárdák alatt halt el; másika a Párthusoknál veszett el; egy harmadik az Arminius elleni harcban; és én­ én! . . . A serleg az öregnek szájánál maradt, s könyei a borba hullottak. •— Mit tevél tehát? . . . Caligula igaz­­talansága űzött el Viennéből, és miért?. .. Olvastam dolgaidat a tabulariumban. Té­ged Vitelius a syriai praefectus árult el, ki neked ellenséged; megbüntetted a láza­dó zsidókat, kik a törzsünkhöz tartozó kamaritánokat megölék, s aztán a Gari­­zim hegyén sáncolák el magukat. Vádol­nak, hogy gyűlöletből bántál igy a zsidók­kal is . . . — Nem, nem, Albinus; az istenekre nem; nem ez azon méltatlansága a császárnak, mely engem búsit. — Zsarolást követtél el Júdeában? — Soha! — Római polgárokat akasztattál fel, mint Yerres Siciliában? Pilátus nem felelt. — Én mindig jó és okosnak ismertelek,— folytatá Albinus; — ezt kiáltottam fenn­­szóval a városban is, midőn királyi pa­rancsból el akarván téged űzni, ellened tör­tek. Te áldozata levél a syriai praefectus szeszélyeinek. — Albinus, szóljunk másról. Fáradt va­gyok s Rómából jövök; hagyjuk a ko­moly dolgokat holnapra, mint a bölcs mondja. E rhones fennséges. — Őrizkedjél e bortól, Pilátus, kissé megzavar. — Csodálatos! de én nem félek; meg­szoktam a bort, mit az Engaddi hegyen szűrnek; ez hatalmas Bachus! — Tégy akaratod szerint. Mondod, Rómá­ból jösz, hogy állanak ott a közügyek? — A jóslatok roszak. Nem ismertem Rómára; nem előre, de hátra megy már. — Mit mondasz! — Az igazat; nem hallod ott a föld­alatti zugó lármát? Egy láthatatlan és fensőbb hatalom vezeti végromlásához a birodalmat. Isteneink legyőzöttek, s már m­ár elhagynak minket. Figyelj, Albinus, en­gedd, hogy házi isteneid mosolygjanak ma reám. Ne szóljunk arról, mi búsit. Az éj a szomorúság anyja, s e terem vidámsá­­­got lehel. Parancsold a gyermeknek cré­­tai bort tölteni serlegeinkbe, házi szolgád­nak pedig­, hogy saraimat hozza elő, s ké­szítse el ágyamat. Nem szeretem a sötét éjt, menjünk aludni,hogy annál hamarább érjük a nappalt. Albinus meg­hajta magát, s Pilátus kí­vánsága szerint cselekvők. És midőn a rabszolga közeledett, ezüst tá­lat hozva a kézmosáshoz, mit elibe tarta Pilátusnak, az öreg arca elhalványult, s szemei pokoli fényt löveltek. Következő napon, mely Augustus számí­tása szerint ünnep­előnapja volt, Pilátus együtt sétált Albinussal Vienne római ré­szében, s szórakozva hallgatá barátja sza­vait, ki neki készséggel magyarázá a kü­lönféle lakházakat s nagyszerű szobrokat, melyek mindenütt emelkedtek. — Nem marad már semmi nyoma itt az Allobrogok uralmának,—mondá Albinus,— kik Julius Caesar halála óta megszűntek háborgatni e várost; csendes és békés az élet, s biztonságban töltheted itt napjaidat, melyeket még engednek az istenek. Ez itt a császár palotája; nincs oly nagy s fé­nyes, mint a praetoré, de elég az urnák, ki nem lakik itt. Nézz balra, ott látandod Au­­­gustus és Livius templomát; ha szemeidet nem gyöngitő el Judea napja, olvashatod e felírást: Divo Augusto et Liviae. Tá­volabb van a száz isteneknek szentelt tem­plom. Ha Róma sétányára megyünk, lá­­tandod a hajóépitésre szolgáló tavat s a folyó partjáról leszállunk üde levegőt szív­ni a hidra. Vienne, mint látod, igen ked­ves lakhely; az égalj kellemes, a körüli hegyek védik a szelek dühétől. Lyontól 15 mértföldre vagyunk; a Rhone megrövi­díti utunkat Marseillesbe és Aresbe. E há­rom jelentékeny város Viennétől függ, mint azt Tiberius meghatározá. Adj hálát a sorsnak, hogy Viennét nyújta neked menhelyül. Albinus az öreg arcán zavar jeleit látá. Pilátus szemei egy a Rhone partján emel­kedő porfelhőre irányultak, melyen át fegyverek csillogását és lovasokat lehet­ látni. — A praetor az, — mondá Albinus,—jó megnézni az amphitheatrum körüli mun­kát; ez napi sétája. — Kerüljük ki,—mondá Pilátus,— hogy arcomat soha ne ismerje. Elértek már a Quirinalishoz, de a nap­­lopók tömege, meghallva a trombiták har­sogását, a part felé törekedett, láthatni a praetort és kíséretét. Pilátus észrevette, hogy e tömeg közé jutott, s hogy törek­vése felismertetett, mi különben rendesen történni szokott, ha egy ember a kiváncsiak tömegével ellenkező oldalra törekszik. Csak öltönye is elég alkalmat nyújtott gúnyos megjegyzésekre. Pilátus Judeában, hosszabb élete alatt felvevé a zsidó szoká­sokat magatartása, fordulata s öltönyei­ben. Sőt alakja is, fekete és hosszú haja, barna arcszine (eredetére spanyol volt) in­kább zsidót, mint rómait mutattak. Oldala mellett mondák: — Engedjétek menni a zsidót, neki szombatja van. Mások mondák : — Anyácskák, őrizzétek gyermekeiteket, a farkas kiszabadult a Quirinalisból. Egy szobrász mondá: — Meg kell fogni s keresztre feszí­teni. E fenyegetések nem maradtak eredmény­telenül. Pilátus lesütött fővel s kérő kéz­mozdulatokkal áthatolt a tömegen, majd a Quirinalis felső részéhez jött.Itt más je­lenet várt reá. Egy ajtó nyitva volt; zavarában azt hive, Albinus háza, mely a többiekhez igen hasonlított, s igy hirtelen belépett, maga után bezárva az ajtót. Szitkozódó kiáltás ébresztő fel most za­varából , nevét hallá kiáltani önmaga előtt, mire füleit két kezével befogá. A­ ház ura és ennek családja kosa­rakat fontak a belső oszlopok, az úgyne­vezett impluvium alatt. Látva belépni Pi­látust az első felismerte, mert már tegnap hallá nevét a hires idegennek, ki Vienné­­be száműzetett. — Pilátus! Pilátus! — kiálták a nők és gyermekek, elejtve fűzvessző fonásukat;­­ majd ismétlők ez Isten vérével bélyegzett nevet. Ez egy keresztény család volt. Pilátus menhelyet kért, de nem ér­tették meg, mert zsidós latinsággal beszélt az allobrog gallokhoz. De mégis, mert ké­résében gyakran említi Albinus nevét, az uz­inte a nőknek s gyermekeknek, hogy üljenek le, és mivel emlékezett némi iste­ni elvekre, miket egy titkos helyen tartott egyházi beszédből jegyzett meg, közeledett Pilátushoz, nyugodt arccal kinyitá laká­nak ajtaját és innen ujjával mutatá meg a szomszéd Albinus házát. Pilátus átm­en­­ve az utcán, betért barátja házához. Albinus erőszakkal szakasztatott el tár­sától e séta közben; de mert kedvező al­kalom nyilván, talán maga is igyekezett megmenekülni egy oly embertől, kinek barátsága őt is veszélynek tette volna ki. (Folytatása következik.) —»3* 4 •$»— MÁSODIK FÉLÉV.

Next