Hon és Külföld, 1842 (2. évfolyam, 1-104. szám)
1842-01-14 / 4. szám
„Bajosan leszsz uram belőle valami.“ „Nem oly bajosan mint kormányzó úr gondolja. Nincs-e itt valaki?“ nagyon kiálta Péter, „ki engem tüstént az épület fegyverteremébe elvezessen, mivel a’ kormányzó úr nem akarja magának azon fáradtságot venni, hogy engemet oda elkísérjen.“ Északra Péter kardja markolatjával, egy ajtót erőssen megkopogtatott. „■Csendesen, csendesen uram’“ kiáltá a’tábornok komoly hangon . „Tudja-e mi hibát követ el, midőn »állam magát ily módon viseli? az aggkatona-lak királyi intézet.“ „Azt jól tudom“ félbeszakasztá Péter, ,,’s éppen azért akarom meglátogatni.“ „Még egyszer, kötelességem parancsolja uraságod kívánságát elutasitnom. Ha uraságod, mint külsőjéből gyanítom, katona, akkor bátorkodom mondani azt, hogy uraságod, nem látszik azon tiszteletet ismerni, melyyel tartozik az ember viseltetni egy király parancsolatja iránt, valamint oly kevéssé ismeri azon tekintetet , mit egy oly férfi mint én, uraságodhoz hasonló idegentől méltó joggal kívánhat.“ „Ismétlem kormányzó úr, éne’ házat roegakarom látni,de ha szinte én éppen oly előkellő család tagja lehetek mint kormányzó úr; itt most csak ugy akarok állani mint katona, ki katonákat kíván megkeresni. Nem adja senki hogy én a’ Lesdiguieres udvarból hijjába jöttem ide, ezt felelé a’ fejedelem, ki mar haragra kezde lobbanni. E’ szó vita hevesebbé vált volna, midőne’ pillantatban marquis Charnancé’s az ifju gróf Saint-Florentin béléptek, kiknek a’ czárt Versaillesba kellett kisérniek. „Kedves tábornok úr!“ ezt monda a’ marquis: „Ő felségének az Oroszok czárjának nincs szüksége különös engedelemre, az aggkatonalakot meglátogatni; a’ pultavai győzedelmes mindenütt otthon van, hol hősökre s dicsőségre akad.“ E’ szókra tábornok Belle Isten hírteleni változás történt, nagy szemeket csinálva letérdelt a’ czár előtt, s ezt rebegé: „Hogyan? lehetséges-e hogy..... Méltoztatik-e nékem valaha felséged megbocsátani? Nem tudtam Minden meg van bocsátva tábornok úr,“ félbeszakasztá Péter , midőn a’ kormányzó kezét megfogá, ötét felemelni. „Talám senki e’ közkatona öltözetben, melyet viselek, a’ franczia király rokonára nem ismert volna rá. E’ két szeretetre méltó urakat, kik minden ötleteimet oly szép és csinos móddal tudják eltűrni, egy hoszszú unalmas úttól akartam megmenteni, de annak daczczára is eljöttek, ’s én kétszeresen elkötelezve érzem magamat, mert ide jövetelök engemet egy illetlenségtől, tálára ostoba lépéstől tartoztatott el.“ E’ pillantatban a’ szobába léptek az aggkatonaiak tisztjei, mivel gróf Saint Florentin őket az Orosz czár jelenlétéről értesítette volt. „Uraim!“ monda a’ tábornok, „az egészet öszvehivó marsot veressenek, az aggkatonák fegyveresen álljanak ki, ’s a’ tiszteleti udvaron csatarendet formáljanak.“ „Nem nem, édes tábornok úr“ félbeszarkasztá Péter mosolyogva , „megmondottam hogy katona vagyok ’s ismétlem, csak katona az, nem ezár, ki ma a’ franczia aggkatonákat meglátogatja. Nem kivánom e derék vitézeket legkevésbé is háborítani. Hol lehetnek e’ pillantatban?“ kérdé élénken a* tisztektől. „Felséges uram, felele a’ kormányzó“ most evés ideje van, éppen az étteremben vannak egy begyülve.“ „Ott fogom tehát őket felkeresni; jöjjenek azért uraim“ hozzá téve a’ czár, a’ tábornok karját biztosan megfogván „jöjjenek velünk ha ennél jobbat nem tehetnek/. Péter lassan ment le a’ grádicson mert tábornok Belle Isle lábai fájdalmáért sebessen nem mehetett, ’s őket kisérte a’ ház tiszti kara, mint szinte marquis Charnancé, Saint Florentin ’s egy csoport szolga, így eljutának a nagy étterembe. — Péter végig nézvén azon hoszszu asztalokat, négyezer egyének egésséges és takarékos, ebéd mellett ültek, látván a’legöregebbekre és gyengébbekre fordított gondos ápolást, valamint azon mély csendet és hallgatást, mit csak azon altiszt szava szakaszta félbe, ki a’nagy hadivezérek tetteit nagyon olvasása megindulását, elérzékenyedését nem titkolhatá, egy köny serege szemeiből, ’s elfogadva az öreg tábornok karjára támaszkodott. De megindulása csak hamar nagyobb lett, ’s könnyei záporként ömlének, midőn hallá, hogy éppen a’ pultagai ütközetét is