Hon és Külföld, 1845 (5. évfolyam, 1-104. szám)

1845-07-15 / 56. szám

Hol találjak én szegény, ismeretlen, félig el­éhezett orvos kezességet? hol keressem én azt? ’s feltéve, hogy találnék, nem lenne-é becste­len dolog azt elfogadnom, midőn nem valók treppes hitelezőm követelését kielégitnem ? Mit használ, a rosz napot tovább halasztani ’s a’ gyötrelmet még rettenetesebbé tenni? Soha sem fogom e fél órát feledni, ha ezer évig élnék is. Síromba menni gondolom. Szívem keblemben csaknem megállt. Kevés órák múlva komor elcsüggedésben egy serháznak egy kis hátulsó szobájában vit­­lok. Az idő nagyon zordon vala, de tüzet nem kapok, mivel egy fillérrel sem bírok, hogy megfizethessem. Utolsó pénzemet, 3 shillinget, búcsúvételemkor eszméletlen nőm zsebébe dugtam vala. Ha szegény Emiliám és gyermekem nem lett volna, nyomorult éle­temnek most talán véget vetek vala, mert börtönbe kelle vándorolnom, ha csak valami csuda ki nem szabadit ! ’s Emiliám és gyer­mekünk! mi lesz belőlük? Drága ékszereket nem adhatunk zálogba, mivel olyanokkal nem bírtunk, könyveim már csaknem mind eltűn­tek vala, ’s kevés házi­ bútorunk eladást nem éré. Nagy Isten ! csak nem megörülök, midőn rá gondoltam. Egész éjjel gyertyavilág és tűz­­nélkül ülve maradtam — mert vadérzésű őröm azt lóvé, hogy van pénzem, de nem akarnám oda adni — mig reggel szinte hét óra tájban ágyamon mintegy megdermedve el­­szenderedtem. Meddig aludtam nem tudom, mert ölelés és csók ébresztett­ fel egy rette­netes álomból. Szegény Emiliám álla előttem. Miután hol­létemet megtudá, életét veszélyez­­ve sietett vala hozzám, szabadulásomat tud­tomra adni, mert sikerült vala nékie vén la­kónktól a’ 300 font sterlinget, melyért én hasztalanul könyörögtem vala, megnyernie. Legottan szállásunkra viszszatértünk, ’s én G . .. hez felsiettem, hogy ihlett szavakkal nékie hálámat kifejezzem. Némán végig hall­­gata, ’s azután hidegen felelé: ,,inkább sze­retném , ha kötelezvénye kezemben lenne.“ A’ legmélyebben megsértve teljesitém, mit ki­válta , s várám, hogy ő is éppen úgy bánjon velem, mint a’ vén L . . bánt vala; de ő en­­gemet nem háborgatott. A’ nehány font sterling, mi azon felyül marada, mit irgalmatlan hitelezőmnek, L. . . » kelle fizetnem, legnagyobb szükségeink pótlására elég vala, de midőn pénzünk las­sanként apada, jövendőm sokkal komorabb leve, mint valaha. A’ gyötrelem és nyugta­lanság, nőmet lopó ideges méhgörcsös állapot­ba ejté, mi szerencsétlenségemet szaporitá. Gyermekünk sintődött ’s szemlátomást sorva­d a szüleivel, mintegy tudtán kívüli rokonér­zésben. Hová folyamodhatánk most segítség­ért? Lakónk, G.. személyében egy új hite­lezőnk valt, ’s ismét hozzá folyamodnunk semmi esetben nem lehete, bár mily rettene­tessé váljon is helyzetünk. Már az is sok vala, hogy ő mint hitelező kímélettel visel­tetett irántunk. A’ gyűlöletes félévi kamat, nem sokára ismét fizetendő volt. A’ vén L... ábrázatát szünetlenül magunk előtt látók, mint­ha ő valami gonosz lélek lett volna, ki gyöt­relmeinkben gyönyörködik. Minden bizony­nyal gyakran beszéltem álmomban, mert egy­szerű és többször ébresztem fel nem, engemet átkarolva rettenetes hangon kiáltván : „Hall­gass! hallgass! Isten kedvéért ne beszélj úgy !“ Hogy nyomorúságom annál nagyobb le­gyen, nem és gyermekem fekvő betegek levé­nek ’s lakónk, kinek testalkotása már régen rongált vala, nagyon veszedelmes betegségbe esek. Napjában többször meglátogattam, de természetesen semmi díjt tőle nem várhattam, mivel nékie sok pénzzel adósa valók. Há­rom betegem volt, kik rendszerint fizettek, de csak egyiket látogattam­ meg minden nap, ’s e’ csekély jövedelemből fájdalom nagyon sokat kelle fevé tennem, hogy a’ házbért és .. . nek a’ kamatot megfizethessem. Helyze­tem most valósággal a’ mesében azon skor­pióéhoz hasonlított, mely minden felől láng­gal volt körülvéve. A’ háznál mindenik, ’s a’ házon kívül kevés ismerőseim bámultak elszigorodott külsőmön és sajnálkoztak. Csak nem csontvázzá soványodtam volt­ el, ’s ha néha egy futó pillantást vetettem a’ tükörbe, én magamon megijedtem. Gyötrelmemet nem veszedelme nagyobbitotta ’s körültem az egész világ sötét homályba borulni látszott. Gondolatim, mint nagyon jól emlékezem, folytonosan egy puszta temetőhely szomorú képével bajlódtak, mely téli szélvész és hi­deg eső által nedvessé és zordonná lett. Oh bár csak nőmmel ’s gyermekemmel csendesen ott nyugodnám! gondolám gyakran elcsügge­­dés őrültségében. Miért születtünk vala e’ vi­lágra? miért ösztönöző hajlamom, hogy mos­tani állapotomat keressem? csupán azért-e, hogy azon ember rettenetes sorsára jussak, ki barátaitól azon egyetlen vigasztalást nyeré.

Next