Hon és Külföld, 1845 (5. évfolyam, 1-104. szám)
1845-07-15 / 56. szám
Hol találjak én szegény, ismeretlen, félig eléhezett orvos kezességet? hol keressem én azt? ’s feltéve, hogy találnék, nem lenne-é becstelen dolog azt elfogadnom, midőn nem valók treppes hitelezőm követelését kielégitnem ? Mit használ, a rosz napot tovább halasztani ’s a’ gyötrelmet még rettenetesebbé tenni? Soha sem fogom e fél órát feledni, ha ezer évig élnék is. Síromba menni gondolom. Szívem keblemben csaknem megállt. Kevés órák múlva komor elcsüggedésben egy serháznak egy kis hátulsó szobájában vitlok. Az idő nagyon zordon vala, de tüzet nem kapok, mivel egy fillérrel sem bírok, hogy megfizethessem. Utolsó pénzemet, 3 shillinget, búcsúvételemkor eszméletlen nőm zsebébe dugtam vala. Ha szegény Emiliám és gyermekem nem lett volna, nyomorult életemnek most talán véget vetek vala, mert börtönbe kelle vándorolnom, ha csak valami csuda ki nem szabadit ! ’s Emiliám és gyermekünk! mi lesz belőlük? Drága ékszereket nem adhatunk zálogba, mivel olyanokkal nem bírtunk, könyveim már csaknem mind eltűntek vala, ’s kevés házi bútorunk eladást nem éré. Nagy Isten ! csak nem megörülök, midőn rá gondoltam. Egész éjjel gyertyavilág és tűznélkül ülve maradtam — mert vadérzésű őröm azt lóvé, hogy van pénzem, de nem akarnám oda adni — mig reggel szinte hét óra tájban ágyamon mintegy megdermedve elszenderedtem. Meddig aludtam nem tudom, mert ölelés és csók ébresztett fel egy rettenetes álomból. Szegény Emiliám álla előttem. Miután hollétemet megtudá, életét veszélyezve sietett vala hozzám, szabadulásomat tudtomra adni, mert sikerült vala nékie vén lakónktól a’ 300 font sterlinget, melyért én hasztalanul könyörögtem vala, megnyernie. Legottan szállásunkra viszszatértünk, ’s én G . .. hez felsiettem, hogy ihlett szavakkal nékie hálámat kifejezzem. Némán végig hallgata, ’s azután hidegen felelé: ,,inkább szeretném , ha kötelezvénye kezemben lenne.“ A’ legmélyebben megsértve teljesitém, mit kiválta , s várám, hogy ő is éppen úgy bánjon velem, mint a’ vén L . . bánt vala; de ő engemet nem háborgatott. A’ nehány font sterling, mi azon felyül marada, mit irgalmatlan hitelezőmnek, L. . . » kelle fizetnem, legnagyobb szükségeink pótlására elég vala, de midőn pénzünk lassanként apada, jövendőm sokkal komorabb leve, mint valaha. A’ gyötrelem és nyugtalanság, nőmet lopó ideges méhgörcsös állapotba ejté, mi szerencsétlenségemet szaporitá. Gyermekünk sintődött ’s szemlátomást sorvad a szüleivel, mintegy tudtán kívüli rokonérzésben. Hová folyamodhatánk most segítségért? Lakónk, G.. személyében egy új hitelezőnk valt, ’s ismét hozzá folyamodnunk semmi esetben nem lehete, bár mily rettenetessé váljon is helyzetünk. Már az is sok vala, hogy ő mint hitelező kímélettel viseltetett irántunk. A’ gyűlöletes félévi kamat, nem sokára ismét fizetendő volt. A’ vén L... ábrázatát szünetlenül magunk előtt látók, mintha ő valami gonosz lélek lett volna, ki gyötrelmeinkben gyönyörködik. Minden bizonynyal gyakran beszéltem álmomban, mert egyszerű és többször ébresztem fel nem, engemet átkarolva rettenetes hangon kiáltván : „Hallgass! hallgass! Isten kedvéért ne beszélj úgy !“ Hogy nyomorúságom annál nagyobb legyen, nem és gyermekem fekvő betegek levének ’s lakónk, kinek testalkotása már régen rongált vala, nagyon veszedelmes betegségbe esek. Napjában többször meglátogattam, de természetesen semmi díjt tőle nem várhattam, mivel nékie sok pénzzel adósa valók. Három betegem volt, kik rendszerint fizettek, de csak egyiket látogattam meg minden nap, ’s e’ csekély jövedelemből fájdalom nagyon sokat kelle fevé tennem, hogy a’ házbért és .. . nek a’ kamatot megfizethessem. Helyzetem most valósággal a’ mesében azon skorpióéhoz hasonlított, mely minden felől lánggal volt körülvéve. A’ háznál mindenik, ’s a’ házon kívül kevés ismerőseim bámultak elszigorodott külsőmön és sajnálkoztak. Csak nem csontvázzá soványodtam volt el, ’s ha néha egy futó pillantást vetettem a’ tükörbe, én magamon megijedtem. Gyötrelmemet nem veszedelme nagyobbitotta ’s körültem az egész világ sötét homályba borulni látszott. Gondolatim, mint nagyon jól emlékezem, folytonosan egy puszta temetőhely szomorú képével bajlódtak, mely téli szélvész és hideg eső által nedvessé és zordonná lett. Oh bár csak nőmmel ’s gyermekemmel csendesen ott nyugodnám! gondolám gyakran elcsüggedés őrültségében. Miért születtünk vala e’ világra? miért ösztönöző hajlamom, hogy mostani állapotomat keressem? csupán azért-e, hogy azon ember rettenetes sorsára jussak, ki barátaitól azon egyetlen vigasztalást nyeré.