Hon és Külföld, 1846 (6. évfolyam, 1-105. szám)
1846-10-25 / 86. szám
ságok készítéséhez ’s készített is mind maga, mind mások számára idő ’s körülmények szerint. Gazdag gyógyszertára az erdő és mező volt. Ez időben történt, midőn egykor elsős időben az ő hírével nem egyező öltözetben, növényeit gondozgatná, hogy egy külföldi nemes ifju, ki csak az ő látogatására ment vala oda, őt másod magával felkereste ’s mondván miért ment, üdvözlé. Benkő kellemetlen helyzetén ’s fájó múltja emlékezetén elszomorodván, mondás „Aspectus minuit famam.” Sajnálom, hogy azt nem láthatják kit keresnek ’s akarnának látni. Élte boldogabb szakaszában szép könyvtárt gyűjtött volt, mit köpeczi papsága után eladóvá szánt ’s mivel azt sok urak kívánták megvenni, jó áron is eladhatta volna, de ő azt kézirataival együtt a’ n. enyedi főtanodának szánta ’s azt meg is kínálta vele. Két tanár küldeték el onnan azok megvételére, kik első szóval mindjárt 1000 forintot igértek azokért, de ő csupán 700 forintot kivána azon okból, mivel tudományát ő is a’ n. enyedi kútfőből merítette ’s hogy ha Mihály fia, vagy valamelyik unokája oda menne tanulni, a’ tanár urak legyenek tekintettel iránta, így könyvei, kéziratai a’ harlemi tudóstársaságtól kapott diplomájával együtt, mit Benkő arczképével esperes néhai. Józsa János ada néhai tanár Herepei Ádám kezébe, a’ n. enyedi főtanoda könyvtárába vitettek azokon kívül, mik azokból el nem sikkadtak, hol biztosított helyen vannak. Benkő minden kedvetlen viszonyai mellett sem vala oly elhagyott állapotban, oly szegény, mint némelyek hitték és híreitek. Nejének 1805- ben történt halála után csak 9 évig volt sanyarúbb helyzetben, de öröksége ’s tulajdon szerzeménye ’s az egyházi főtanács által rendelt évi segedelempénz után mindig volt legalább szűken miből élnie. Azonban soha legszigorúbb körülményei köztt sem zúgolódott, helyzete és aggsága terheit békén tűrte, mindig azzal vigasztalván magát: „Hol az emberi segedelem megfogyatkozik, ott kezdődik az isteni kegyelem. Ludit in humanis divina providentia rebus.’* Ily ellenkező viszonyok köztt folya le Benkő élte fövényórája, a* nélkül, hogy beteg lett volna csak három napig is. Halála előtt két órával felöltözködve mene be még maga szobájából József fiáéba, ott magát a* tűznél melengette é s gyomorfájásról panaszkodott. Azonban érezvén végperczét közelíteni, kiálta: „József fiam, ne hagyj!” Az hozzá szaladt ’s atyját megölelte, ki azon pillanatban karjai közti végső álomra szenderedék, így húnyék el a’ nagy ember, igy alvék ki ez a’ tudományok mezejét világított ragyogó szövetnek, milyent kevés idők mutathatnak fel, 1814-ben dec. 28-án reggeli 9 óra után élte 74-dik évében. Béke, áldás ’s nyugalom lengjen hamvain az elszenderültnek, ki éltében azt és jutalmat nem talált! Esperes néhai 1.1. Józsa János, Benkő haláláról az erdővidéki papságot tüstént tudósitá és ki gondolhatná a’ nagy hidegséget, minek okát eléggé megmagyarázni nem tudjuk, de az akkori t. t. atyákat éppen nem kedvező oldalról tüntetik elő, közzülök még csak egy sem jelentmeg. Ellenben az irigy szellemtől ment, az érdemet inkább méltánylani tudó nemesség 's azok köztt a’ derék nemesgondolkozásu hídvégi gróf Mikó György is hisziték a’ temetést. Koporsója felett, mint helybéli pap néhai esperest, I. Józsa János szónokolt, szónoklata alapjául szent Máté XXVI-dik része 41-dik verse ezen szavait tévén : „Jóllehet a’ lélek kész, de a' test erőtlen.” Teste a' temető déli felső részén azon hársfa alá tétetett végnyugalmára, hol szülői ’s vératyjafiai nyugosznak ; azon örökségében , mit egyik nagy erdőde Benkő György még 1622- ben ajándékozott volt a’ reformátusoknak temetőhelyül, mit még egyedül meg nem tagadhattak tőle változó viszontagos körülményei. Temetőoszlopán ez egyszerű felírás áll: Itt fekszik nagyemlékezetü professor BENKŐ JÓZSEF. 1814 24. decembr. Ott fekszik ő, elfelejtve magánosan és ha történetből oda vetemedik fülepre sírja felibe néha vagy egy lelkes hazafi, minő sajgó érzetek nem lephetik meg feldagadott keblét, ha el gondolja, hogy e’ nagy embert korabéli honfiai nagy része oly kevéssé tudá méltánylani ’s a’ kiről a’ maga nagyjait oly kevéssé becsülni tudó utókor is csak fél elfelejtéssel emlékezik és midőn bús elandalodásából feleszmél, nem lesz-é kénytelen Berzsenyinkkel igy sohajtani fel : így mulik el a’ világnak Minden gyönyörűsége, így minden tündér nagyságnak Veszendő dicsősége. Hősök márvány sorompóit Az idő eltemeti, A’ félvilág hóditóit Feledékeny por fedi. A’ bölcs, ki ma nagy lélekkel A’ naphoz emelkedik, Hónap gyáva gyermekekkel Egy sírba ereszkedik. Az idő ugyan vastag takaró lepelt borít a’ holtakra, de ki nem magának, hanem az emberiségnek élt, annak az emberiség marad életnél tartósbb ’s az idők vasfogától meg nem emészthető emlékoszlopa és ilyen volt Benkő. ’S ki nem mondhatja el sírja felett csakugyan Berzsenyinkkel .