Hon és Külföld, 1846 (6. évfolyam, 1-105. szám)

1846-11-08 / 90. szám

lan Roma csudái várnak ’s az őskor hőseinek szellemei lengenek­ körül az ő műveik romjai közti; engem od! egy gyengéd, talán haldokló atya ’s ezer viszszás viszonyok a’ városban, falun ’s az udvarnál. Utam a’ türrhenumi partoktól Genuáig gyors és szerencsés volt. Állandóul kedvező szél fe­szítette vitorláinkat. Utazás közben csak két­szer nyugodtam, azon kívül éjjel nappal utaz­tam. Ezért nem írhattam néked oly hamar, mint kívántad. Ezen soraimat is sietve írom, mert egy óra múlva elutazok. Londonból többet írok. Önként vagy akaratlan is munkához kell látnom. Lepke éveim eltűntek már. Ismerem a­­tyám nézeteit. A’ dologtól nem félek; de igen attól, hogy használatlanul éljek. Veled egy szép magányban akárhol is jól lennék. Én valóban nem tartozom a’ mai emberek közzé ; nem azon szövevényesekhez, kik közti ingerelve érezzük magunkat; nem azon módos képmutatókhoz, kik­kel mindég fársányi bábot játszunk, de nem mulattatót, nem az ön haszonvadászokhoz, hol kiki maga bálványa, mit titkon imád ’s imája után újabbért epedez ; nem a’ hamis elvek, po­litical ;s vallásos babonák ’s költemények szen­vedélyes űzőihez ’s pártolóihoz. Valójában kedves Harrym, mi egy század­dal, vagy többel is korább születtünk. Ha érzel­meinket mind ketten nyilvánítanék, irgalom nél­kül bolondok házába ítélnének. És még is Iste­nemre­­ semmit sem akarunk egyebet, csak mit a’ józan okosság 's a’ hajdankor legnemesbjei akartak. Lyonból egy parlamenti tagot hoztam ide szekeremben. Volt dolgunk egymás társaságá­ban az úton. Egész Párisig czivódtunk. „Ta­­gadhatja-e ön” mondám „hogy állításaim való­­dilag erényesek ’s józan értelműek ?” — Éppen nem” felele, „ön magában eléggé jól ’s okosan beszélt; de polgári viszonyainkra nézve éppen semmit sem. Megengedem, lenne úgy; de mivel nem úgy van, ön igaza igaztalanná lesz, igaz­sága hamis, ’s erénye álladalomrontó , józan okossága kárhozatra méltó, mivel minden fenn­álló rendet szétrombolni kiván.” Mit mondasz e’ testesült ostobaságra? Meg­néztem a’ parlamentaris urat, ha valyon nem tréfálkodik, ő azonban bámulásig komoly volt. Mivel tehát a’ világ fonák neveltetésében, val­lásos fogalmaiban ’s állodalom szerkezetében mindent természetellenileg ölel—fel , azért kelle annak mi gyalázatos jónak ’s annak, mit min­den idők bölcseségnek tartottak, bolondok há­zába ítéltetni. Az öreg parlamentáris úr őskori, hires, ne­mes család ivadéka volt. Nem vesződtem neve megtartásával. Semmit sem kétkedett azon, hogy egy nemes ember isteni igazság útján hágott a’ polgárok ’s földmivesek nyakára. Halld csak ötletét, midőn mondottam, hogy ’a nemesség ter­mészet elleni intézet, mit évezred előtt nem­ is­mertek. Azt felelte: az emberiség megnemesi­­tette magát ’s az istenség képéhez mind inkább közeledik annyira, hogy a’ föld végre mennyor­szággá válik. Akkor egy Isten, arkangyalok, angyalok, szentek, idvezültek leendenek az ég­ben. A’ földön egy király, vératyafi, herczegek, fő- ,s alnemesség, polgárok, földmivesek ’s több effélék. Mely fonákság ’s eszelősség egy cso­móban, az eget a­ földi rangozat szerinti aris­­tocratiával czifrázni­ fel ! Lásd, fogadok, ha egy régi nemes család­ból való embernek egészséges emberi esze van, az törvénytelen gyermek. Mert mint az apai betegségek, úgy a’ lelki­ senyvedés és szívrom­lottság is örökségül szállanak a’ maradékra. Szekerembe már béfogtak. Harry tudósíts, majd Londonból tizenkét ívből álló levelet irok né­ked. Sebőit sincs jó­ dolgom, csak nálad. Har­ry, szeretnék sírni mint a’ gyermek. Aequam memento rebus in arduis Servare mentem! Csak nem könyv nélkül tudom az isteni Horáczot. Csókollak lelkemben. Oh miért nem tehetem azt testi ajkakkal is ! Harry, én téged igen igen szeretlek. Jó, hogy elválunk azért, hogy el ne kényeztetődjünk. Örömet és fájdal­mat ne nélkülözzünk, de emelkedjünk­ fel­ül min­deneken. Végre is csak rabszolgája lettem vol­na b­ántadi szeretetemnek, örvendek, hogy el­szakadtam tőled. Élj boldogul védangyalom. Haj­ó t­ör­é­s. Egy parti halászkunyhóban, nem meszsze Le­­westől October 4-dikén reggel 1632. Sárga tentával, szürke papirosra, vastag tollal, ingadozó asztalnál, egy halász részszer­­kezetü kunyhójában irok néked Harrym. Ha látnál, nevetned kellene. Félmeztelen vagyok, mezítláb, gazdámnak az öreg halásznak, egy durva inge ’s ujjas mellénye rajtam. írni való időm elég volt. Most reggel van. Nehezen me­hetek itt ma tovább. A’ nap hoszszu. Hajótörést szenvedtem ,s ritka kalandom volt. Engedd körülményesen leírnom. Vidám ’s boldog vagyok mint istenség. Tudod Harry, mennyiszer óhajtottam már veszélyt ’s szüksé­get ? Valójában szivemből hálát adok Istennek, a’ rám bocsátott szerencsétlenségért, mint min­den szerencséért. A’ szerencsétlenség felemel, a’ szerencse alá nyom. Calaisban hallám, hogy több angol nők is vannak a’ ladikban, a’ csatornán átköltözendők. Semmi érzelgést sem kedvellek, mi ily esetben

Next