Hon és Külföld, 1847 (7. évfolyam, 1-104. szám)
1847-02-14 / 13. szám
meg fekhelyeikben az idegen seregeket , de Jankai különösen kikötő, hogy ha lehet vér ne folyjon. Ezzel elváltak alattvalóik a szükségesek elkészítésére. Jankai tettetett munkátlanságban otthon maradt ’s megcsalá a’ herczeget, kit Zongor intése szemessé teve ugyan, de nem gyanússá— Jankait magához hivatá.— Ez, mielőtt edmenne megint meglátogatá Gyulafinőt, honnan még kitiltva nem volt. Gyulafinő még fiatal ’s vidámkedélyü volt ’s bárha szerencsétlen helyhezete azt nagy részben elfojtá, még is néha boldogabb jövendőről álmodozék. Mindég ellenző tehát a’Bélávali öszszeketést, mi — bárha Márit kivánatai fő pontjához vezetné is, néki mosolygóbb jövendőt nem ígért. Ellenben a’ Jankaivali társalgás, ki oly nagy szerepet játszott, szebb kinézésekre nyujta igényt nékie’s igy — annak, minden esetre kedvesebbnek kelle előtte lenni. Szerény, nemes magaviseleté, nyilvánított hajlandósága Mári iránt, pillanatig sem engedék őt kétkedni, hogy leánya iránti szándéka becsületes. Hogy Jankai nő kedvelte, hogy sok háztól kitiltva van ,s kik ezt nem tevék, később, keserű bánatkönynyeivel fizeték hiedékenységöket — közönségesen tudva volt; — de Gyulafinő bízott Mári erényében, Jankai, tettetett őszinteségében ’s a’ gyakori megintésekre miket rész akaratnak tart — nem ügyelt. Mári ezekből semmit sem gyanított. Béláhozi szerelme nem volt titok ’s ezt tudva, úgy Ilivé, senki sem fáradand ok nélkül szerelme megnyeréséért, Jankai kellemes társalgását, mivolt beszédeit, elénk, szerény mulattatásait kedvelté becsűlé ugyanis megtiszteltetve látá magát az által, de szívében iránta legkisebb meleg hajlamot sem táplált. Egyébiránt is anyja jobb szeszélyéért hálára kötelezve érzé magát iránta, ki többé nem vola oly komoly és kedvetlen. Gyulafinő nem láta többé szükséget é s azt Mári bájainak tulajdonitá, miért Jankai előtte nem volt kellemetlen. Jankai látogatása most mindennapivá vált. Beszélt egykor, hogy egy fiatal atyjuk fiával ismerkedett meg, ki nem győzi Márit eléggé dicsérni. Egy atyafit sem tudok itt — félbeszakasztó Gyulafinő — ki csak távolról is érdekelne. — Ritkán is van itt, monda Jankai ’s csak történet vezető hozzám.— És Mári sem ismeri őt? pedig ismernie kell, mert megigéré, hogy Márival szóland felőlem. — Mári egy zavarodott nemmel felelt. Különös, hogy tagadjátok, folytatá Jankai 's nem volna atyátokfia e* tibarczvári agg? vagy is inkább fiáról szólok, ki Ausztriában szolgál.—Koránt sem, monda Gyulafinő, Márit eltüzesedni látván, — ismerjük ugyan fiatal korából — mikor még atyja mellett volt — hol először leányod is látám, félbeszakasztá Jankai. — Igen ! monda Gyulafinő a’ nélkül, hogy zavart mutatna, Mári szánakozik a’ szegény agyon ’s gyakran megosztotta vele szűk élelmünket; — de fiát már rég nem láttuk!! — Nem, kérdé Jankai éles, átható tekintettel?— nem! viszonzá Gyulafine bátran, — mi gondunk a’ könnyelműre, ki idegen földre megyen ,s azoknál szolgál, kik honunkban a’ vér zászlóját felütöttek. Nem anyám ! igy szakaszrá félbe Mári a’ következett hallgatást, miért tagadjuk meg őt, miért csaljuk meg e’ mines urat? — Hallgass, csititá az anya. Engedd szólani monda Jankai! az igazságot mindég nyíltan ki kellene mondani.— Folytasd csak, kéré tovább Márit! Mári hallgatott, erény ’s gyengédség hevét lecsendesité ’s elpirultan függeszté földre szemeit; — de midőn Jankai monda, ő tudja, hogy Mári Béla mátkája *s miután ő elment, egész éjjelet nála töltött a’nélkül, hogy anyja integetéseire’s Jankai komor arczára ügyelt volna, bátran de szemérmesen igy szóla: Igen is uram! mátkám, kezem é s szívem övé* —és ha ismernéd őt úgy mint én, nem csudálkoznál azon, sőt teljes erődből segítenél minket. — Igen, monda Jankai ! de egy hadi férfiú élete bizonytalan ,s mi lenne akkor, ha a’ halál-----Hallgass uram! közbe vág Mári, arról még nem gondolkoztam, de akkor én is vele halnék. ’S helyette nem választhatok nálé mást, kérdé Jankai? Nem, felele Mári őszintén, — három éve hogy ismerem, azóta minden gondolatom csak ő ’s az élet, nélküle — semmi. Ha magányomban orsóm pergetem, azt gondolom, oly vigan forgand le életem is vele; ha ezer öltést kell tennem midőn varrok, mig a’ kendő bé lesz szegve, azt gondolom minden öltésnél, ha bár lassan is, egykor csak vége leendő s ezer remény 's várakozás után a' szerencse napja egykor csak eljövend ; minden reggeli 's esti imámat azon végzem, engedje Isten boldoggá lennem vele ’s midőn estekben mig anyám gyertyát gyújt kezeim ölembe eresztve üldögélek, gyakran oly élénken képzelem előttem őt, hogy néki mellettem helyt adni székemen, odébb vonulok — ’s ilyenkor mindég határtalan boldog vagyok. Aztán ha gyertya gyúl, minden varázs eltűnik ’s mellettem csak az agg cserfaasztal ’s feddő anyám áll, megint előkapom orsómat, forgatom forgatom, gyakran szálakat tekerek fel, a’ nélkül, hogy a’ szakadtak közzül csak egyet is öszszebogoznék — de aztán mikor aludni megyek, álmaim nem mindég nyugtatok. — Hát ha meg kellene tőle válnod, kérdé Jankai dorgálólag tekintve Gyulafinére, ki Márit fecsegéséért feddé. Elválni? kérdé Mári! Nem, a szíveink annyira egybeforrtak, hogy azt, kettőnk veszte nélkül a halál sem teheti. Te