Hon és Külföld, 1847 (7. évfolyam, 1-104. szám)
1847-02-14 / 13. szám
HON ÉS KÜLFÖLD !147. (Első félév.) Kolozsvár. Vasárnap februarius 14-kén 1947. Tartalom : Hüség 's cináldozat. 13-dik sziámi. Műség ’s önáldozat. Vili. (Folytatás.) Béla gyanúját Jankaival beszélgetése még nevelé, de Mári megnyugtató őt őszintén elmondván, miként kapott házukhoz, sőt megvallá azt is, hogy ha Jankai tovább is oly tisztelettel viseltetik iránta ’s anyja ügyét elősegitendi — tőle nem idegenkedik. Béla, bárha átlátta Jankai tervét, szükségtelennek látá, sőt büszke vala Márit tőle óvni. Nem szólt tehát többé arról ’s mivel rejtve kelle maradnia, Márihoz csak estve ment, mikor Jankai rendszerint már nem volt ott, így együtt soha sem találkoztak. — Annál inkább nyugtalanná atyja távolléte. Midőn első nap otthon nem talált, nem sokat aggódott ’s midőn estvére meg nem érkezett, Csernyeinőnél hivé lenni ; de midőn másod ’s harmad nap sem jöve meg, aggódni kezde ’s negyedikén gonddal tölt szívvel mene Jankaihoz elbocsáttatását kérni. Jankait, Ivánfi Kálmán ’s több czimborák társaságában lelé, kik Bélát figyelmesen vizsgálók , de már értesítve lévén, nem titkolództak előtte, hanem a’ tárgy felett nyilván vitatkoztak. Azután Jankai fére szólitá Bélát ’s szóval utasitá, mondja meg Jenő Gyulának, mihelyt a’ szerződés Báthorival aláírva leend ’s az idegen seregek a’ honból kitakarodnak, övéivel, biztosan viszszatérhet a’ honba, birtokait kezére viszszaveheti ’s minden további üldözés ellen biztosítva leend. "S mit csinál ángyocskád kérdi hevenyében, félbe szakasztván a’ komoly beszédet, köszöntéd-é nevemben? — Igen uram! felelt Béla, köszöni. Vőlegényéről is tudakolódtam, Mári bő szerelemmel látszik azon csüggni, reményit nem sokára elmenendnek innen ’s azt izeni, jól tenné kegyed, ha házát elkerülné, hogy jó híre, neve ne veszélyeztetődnék.—Jankai ezen megütődék, de hallgatott ’s Bélával a' többihez—a’ szobába mene. Mielőtt a’ Békésinek szóló irományt kezedbe adnék szóla Ivánfi, kérünk, mond meg nevedet.— Békési levele, téged úgy jelel ki mint altisztjét, kiben főként azon okból, mivel Erdély vidékeit jól ismered, igen bízott. Öltönyöd ’s vendégnek látszó szakállad elrejt ugyan, de némelyikünk azt hiszi, hogy ismerj — mond, ki vagy. Ha ismernek monda bátran Béla, mi szükség mondanom, ki vagyok? — Altiszt ’s követ, enynyi elég. — Te Zongor Béla vagy, monda Ivánfi ’s ha nem csalatkozom, e’ vidékben mátkád is van. — Béla meglepetett, de lélekjelenlétét megtartó ’s monda hideg vérrel : Igen, az vagyok a’ kinek tarttok — van egy csinos húgocskám is, de nem mátkám — most már ismertek ’s mivel éjjel kell mennem ’s nappal az idegen sergeket kerülnöm, ne tartóztassatok. Neved nem ajánlólevél, monda Jankai, a’ tiborczvári agg vad engesztelhetetlen férfiú ’s nem barátom , de reméltem fia nem jár atyja nyomdokin. — Én Ausztria szélén vagyok uram! monda az altiszt, kegyed Székelyhonban.— Én idegen korona alatt szolgálok, kegyed az itteni zászlóaljnak parancsol — mi gondja lehetne rám 's miért lennék ellene, vagy mitől tartanék?—add a’ feleletet ’s bocsáss. — Jankai átadta az Írást ’s a’ daczost elbocsáták. Békési más követet is küldhetett volna — monda Ivánfi Béla eltávozta után. — Jankai! a’ tiborczvári vén Jenő Zádor miatt még halálos ellenséged ■— óvd magad ! — Jankai mosolygott ’s barátja óvását fel sem véve büszkén monda: az ily nyomorult férget csak el kell taposni Béla, mentiben bélére Márihoz s míg a’ harcz nagyjai együtt tanakodtak, ő ragyogó színekkel rajzolgatá neki jövendőjét , de szüntelen Jankai neve tódula nyelvére ’s kérni akárá Márit, kerülje őt, de büszkesége, nyelvet leköté. Ne gyanítsa, gondolá magában, hogy e vetélytárstól félek ’s ne ismerje bizalmatlan szívem gyengeségét. Mári szende kék szemeiben kinyiltan megvallá, hogy a’ szegény altisztet örömmel követendi keresztül az egész világon — kétkedésre okot nem is talála. És még is mig Mári, útiélelmét rakosgatá öszsze, arra kényszergeté őt, kérje anyját, ne engedné Jankait többé házukba lépni, ha leánya becsülete iránt nem érzéketlen.13