Hon és Külföld, 1848 (8. évfolyam, 1-37. szám)
1848-01-13 / 4. szám
délután folytattatott ’s estve kitűnő számú betegekkel a nyomorult Hamsa városához érének. Puszta ’s üres volt minden ház. A’ katonák zsákmányolni szétoszlanak. Nehány helyen tűz ütekis egész éjfélig kelle annak eloltásával foglalkozni. A’ csapat ily hős tények után indula más nap viszsza. Alig érkezének az utolsó sorok a’ kapu elibe, az utósereget, mintha a' földből termettek volna elé, számtalan lovasokból álló sereg özönlé körül. Az arabsok vakmerően rohanának egészen a’ szuronyok elibe, kilövék fegyvereiket ’s futtában megforditák lovaikat. A’ legdühösebbek közzül egyik különösen Etiennere látszék irányzani. Kétizben lőve sikeretlenül Etiennere ’s Etienne a’ mérges arabsban ivópajtására ismere. Fegyverét készen tartá, mig az arabs harmadszor is előkerüle, 10 lépésnyire rá lőve, de úgy látszék, ellenségét a’ fegyver nem járja, az lovát a’ négyszeg közepe ellen ugratós Etienne ellen oly hatalmas csapást intéze, hogy az kábultan földre vegyék. Midőn élesmetsző fájdalmai megint eszméletre hozák, a’ sebészek kezei közti találá magát. Sebét nagyobbra metszék, megtisztogaták, békötözék ’s a’ sebesültek szállitványához átadák. Ez különös felvonás vala. A’ legterhesebben sebesülteket szekérbe szokták, a’ többieknek ’s azok köztt Etiennenek is szamarakon vagy tevéken kelle lovagolniok. Etiennenek, fájdalmai daczára is nevetni kelle, midőn megfordult’s e’furcsa pompalovaglást, mit ő vezérlett, végig nézé. Itt egy famagasságu ficzkó lovagla egy parányi szamáron, kezében fegyver helyett egy hoszszu pálczát tartva ’s lábai szinte a’ földet érék. Egy tevén fanyereg üléseken kényelmetlenül ringatva egy tál kuszkusza felett két sebes alkudozék, kik közözül egyik nagyon különösen halkba volt öltözve. Hátul a’ szekerek körül tolongott a’ sokaságaikét a’ meredeken alig lehete a’ feldőléstől megóvni. Az őrizet elé ’s hátra ugratott , ez igen megindító kalandos kép vala. Etienne sokáig nem vizsgálódhaték. A’ nap heve nevekedék ’s mig a’ menet a’ pusztákon a’ térség felé csendesen vonult, úgy tetszék nékiek, mintha egy roppant kemenczében lennének. Minden ellenséges megtámadástól tana, mely hihetőleg közönséges tövesztéssel végződött volna. Midőn esti szürkületben a’ buffariki gerendavár vagy ágyúház fekvő dombján égfelé emelkedve kitünék, Etienne oly seblázba esék, hogy eszméletét is szinte elvesztő. El kelle hagyni. Három hét múlva gyógyult meg. Ezalatt ellenség nem mutatkozott ’s a' gerendavár kis őrizete biztosan ’s gondatlanul élt. Midőn Etienne szinte egészen felgyógyult, naponként lement a’ gerendavár alatti völgybe, hol a’ hegyaljáni tamarinbokrokban számtalan tengeri nyúl üreg volt. Azokat tőrrel, hurokkal fogdosgatá ’s bajtársait sülttel ellátá. Egy nap éppen martalékját akará elvinni, midőn hirtelen zaj riasztó fel. Alig vala ideje megfordulni, egy burnust lát a’ szélben lebegni, sebesen mint a’ villám egy hurkot vetnek rá , az arabs ösztönzi berber lovát ’s Etienne kezei a’ tamarinbokorról, mit félbódult szorongattatásában megölelt volt, erőszakosan rántatnak el. Most az arabs vad rohanással hurczolást a’ köves földön ’s az éles köveken ‘s csepleszbokros haraszton öltönyei ’s bőre széthasadozának. Mintegy ötven lépésnyire a’ szikla megett egy arabs ’s tovább a’ domb farka megett egy egész csapat lovasság leskelődik. Körülvevék a’ szegény meghurczolt Éti—ennet ’s egy félórányira eszelős sietséggel robogónak. Csak akkor kezdének lassabban lovagolni, midőn a’ gerendavártól jó távol voltak ’s Éti—ennet, bár mennyire borítva vala sebekkel, embertelen csapásokkal kényszerítők a’ sebesen lovaglókkal együtt menni. Félhóltan éré estve Hamsába. Elragadója csak ott nyere elsőbben időt öt közelebről megvizsgálni. „Ej, kiálta boszus kaczajjal, nem te vagy-é azon keresztyén kutya, ki nekem Algírban borral oly szívesen gazdálkodók? Te megtartottad szavad, házamban vagy’ E’ szókra Etienne halálát közel lenni Ilivé. Mit várhata a’ boszut szomjazó arabstól egyebet hirtelen halálnál? Azonban az arabs boszasabban akará boszuját űzni; megtartá mint rabszolgáját ’s oly gorombán bánék vele, mi az emberi természetnek alig vala kiállható. Etienne kínzás ’s gúny közti két évet tőlte rabszolgaságban. Ura Medeáhba költözködék ’s midőn a’ francziák azon várost megvevék, Etienne csak akkor szabadula meg. Algir fénylő házait és sugár minaretjeit mekkora örömmel látó megint. Szíve hallhatólag doboga. Elsőbben is a’ kikötő—utszát látogatá meg. Ott álla még az elő— sátor, mint két év előtt, vigadó dőzsölőkkel telve. A’ szép Manon töltögeté most is a’sötét spanyol bort, mint két év előtt; de Etienne tisztelethelyét a’ tornán egy idegen foglalá el. Reszketve lépék Etienne a’ sátorba ’s Manont megszólitá. Manon egykedvüleg felele néki mint idegennek. „Hát nem ismersz már Manon?” monda mélyen megindulva. Manon megnézé őt ’s fejét megrázá. Én vagyok Etienne!” „Antal,” kiálta Manon elbámulva, „jer ki, csak gondold, Etienne úr megint itt van.” Egy sovány férfiú jőve ki a’ borházból, Etienne századában a’ legalább való ficzkó ’s barátságtalanul meresztő szemeit a’ megérkezettre. Manon ♦*’ szókkal mutatá be a’ szegény Etiennének: „a’ férjem.” Czei vadászat. Nehány évvel ezelőtt, egy havrei háromvi