Honderü, 1843. július-december (1. évfolyam, 2/1-26. szám)
1843-07-08 / 1. szám
4 ▼ala; magas, karcsú, sovány férfi; gondolkodó, borús homlokkal, sötét szemeiben s dúlt arczvonalmain azon keserű büszke kifejezéssel, millyel csalatkozott remény s kiégett nagy szenvedély szokott nyomul hagyni. A más két alak csak abban hasonlított egymáshoz, hogy mindenik sáppadt és hús és szőrrel benőtt volt. De termeteik s arczaik kifejezése egészen különböző. Az egyik izmos, komoly férfi, a legkeményebb dacznak megfestülése; másik gyöngébb testalkatú, szelíd, müvelt kifejezéssel s rendkívüli élénkséggel halvány-barna arczain és szemeiben, mellyekből a lelkesülés’ lángját ekkorig kiállott hosszabb fogsága sem olthatá ki, azon szent lángot, melly benne már 16 éves korában fellobbant minden szép és jó, erény és szabadság, nemzeti nyelv és irodalom iránt, s az élet’ viharai közt soha ki nem aludt; — és azon nemes megadással elöntve egész valóján, mellyet férfi mutathat, ki tettei’ önérzetében keres enyhülést az élet’ csapásai ellen. — Honnét s hova, földiek ?“ kérdé a jókedvű fogadói szolga, bornul ragyogó apró szürke szemekkel, az őrgránátost; de ez néma maradt, csupán egy minden további kérdezősködést szigorún megtiltó pillantást vetett a legényre, melly miatt annak seprője kezébül földre hullott. A három említett alak belépett a szobákba. Két egymásba nyíló szoba volt; egyik az őrtiszt’, másik a foglyok’számára. A tiszt azonnal elfoglalá szobáját s nagy lépésekkel mérte azt szélében s hosszában. Egészen magába látszék sülyedve s minden figyelem nélkül a környezetre. — A foglyok pedig bágyadtan dőltek ágyaikra. Az, kinek arczán sorssal daczoló makacsság vala kifejezve, nem szólott, hanem befordult, s mint látszék, aludni készült. A másik pedig, a fürge élénk férfi, alig hogy néhány perczig kipihenteté rázott tagjait, azonnal ablakhoz sietett, felránta azt, s mig elragadtatással nézé az aranyos felhőkkel szegett ég’ bársonyát, és gyors lélekzéssel szívta be az esti szellő’ fűszeres illatait, szemében nagy könycset rezget ,Ismét határid közt tehát, kedves hazám! miket több év előtt kínsajtolt szívvel elhagytam, határid közt, de milly állapotban! és mégis föndobogó kebellel köszöntlek titeket, szép hazám’ büszke hegyei, szelíd völgyei, s ragyogó kenyárja, szőke folyam! — szóljatok hozzám a rég nem hallott, szívből szeretett édes zenehangokon, őseim’ nyelvén, nyelvén a bajnok és költő Zrínyinek, azon nyelven, mellynek dörgése századokig remegteté a félholdat; mellyen, e mostah! mint elgyengült nép’ diadala riadozott a Vértesben, és Nándornál s a Kenyérmezőn! azon nyelven, mellyen apám’ ajkai kéjelgve susogtak, midőn anyámat először nevezé magáénak; azon nyelven, mellyen először hallám szülőmtül a nyájas szót „fiam!“ Ah, de ti