Honderü, 1843. július-december (1. évfolyam, 2/1-26. szám)
1843-07-15 / 2. szám
Ki Gödöllőt kerteivel, vidékével együtt nem ismeri, az szavaimat ábrándnak állítandja, ki pedig ennek szépségeit látta, bámulta, az dorgálni fogja szavakkali fösvénykedésemet. Gödöllő egy nagyszerű sétatér — a herczegi kert benne árkád’ völgye, s a kert’ utósó virágos kis osztálya paradicsom miniatűrben, csakhogy a kert’ nagyobb osztálya eme kicsinyhez ollyforma viszonyban áll, mint egy százéves cactus a most rejlő rózsabimbóhoz. Oh Pest, oh Pest!! de megelégednél te a sétatérrel is, — ha arcod’ völgye s a paradicsom elmaradnának is. T. sz. úr hinni fogja nekem, ha mondom, hogy e tárgynál gondolatim megállnak, a tollat kiejtem kezemből, s egy borzadalmas ötlet — a semmit nem tevés’ ötlete — jó az eszmék’ kapcsolatánál fogva eszembe, mert szó a mi szó, ez ragadós egy betegség. De mi lesz belőlem, ha már innen sem tudok tovább menni ? úgy a többi ezer meg ezer tennivalók’ tömegétől viszszafelé kell haladnom, pedig vágtatva és nem fontolva. A sétatér’ hiányáról kezdek panaszkodni, épen úgy, mintha a meztelen, éhes szűkölködőrül azon észrevételt tennék, hogy selyem harisnyái nincsenek. Lesz minden s igy lesz ez is, de előbb testi jólétre lenne szükségünk, pedig erre a kevés forgó pénz’ s drága házbér’ lajtorjáján föl nem juthatunk. Igaz az országgyűlés Pestre tétetik át, mert így jövendölte ezt nekem egy kártyavetőnő; s ez — hiszem — majd szebbé, gazdagabbá teendi Pestet, csak azon boszonkodom, hogy a fontos mikort elfelejtem a jóslónőtül megkérdezni. Nincs sétatér Pesten, de van bérkocsi, van equipage, s ehhez még egy kis türelmet adva a por’ 3 óráigi nyelésére, — kész a gödöllőrei kirándulás. — A jutalom, higyék meg édes szépeim, olly szép teend, mint mi szépek hegyetek magok. Vendégek hiányáról panasz ugyan most sem lehet, mert elég pesti s idegen látogató fordul meg itt, de a kert sokkal nagyobb, semhogy több ezernek ne tudna egyszerre érvet nyújtani. De élénkebb minden esetre leend, ha t.szur kicsalja ide Pest’ hölgyeit, ifjait; — azaz szép szavak’ kísérete mellett tudatja velők levelemet; — nem önzésből mondom ezt, mert Gödöllőt magam is elhagyandom, hanem csupa meleg emberiségből. Nagy szó ez, uram, s ha csupasz is, mindig jobb semminél. Épen most olvasom az előttem kitárt névkönyvben, melly herczegi rendeletből áll a kerti látogatók’ számára e csöndes kunyhóban, — az előttem kitárt könyvben mondom, mert e sorokat a hely’ színén irom, — gróf Széchenyi István’ velős szavait : „Ki oroszlán, az győzzön erővel, ámde ki véletlenül nem az, járjon észszel (oh magyar nemzet!).“ Én pedig azt mondom, a kinek az Isten tettre erőt adott, az áldozzék tetteivel, s kinek csak torkot és egye