Honderü, 1844. január-június (2. évfolyam, 1/1-26. szám)
1844-01-13 / 2. szám
43 szaemlékezésekkel, mellyek itt fogak körül. Munka által könnyebbült kedély, szelíd nyári est, vagy a napnak olly része, hol e menhely körül minden csöndes és néma volt. Akkor virágait tekintette meg rendre, s mintegy felszólítva boldog gyermekéveit a múlt’ kodéból, előidézte azon elárnyadott képeket, mellyek egykor minden vágyait betöltők; azután zongorájához ült s elavult egyszerű dalokat zengetett, úgy tetszett neki, hogy minden népesedik körötte s minden hang egy kedves alakot idéz elő régen elhunyt boldogabb napokbul. Illy nap volt az, mellyen őt itt látjuk most. Reggel hosszú sétalovaglást tett, azután öreg erdőszét látogatta meg, kinek neje holdak óta beteg volt. Szive enyhülten tért vissza, mert a jámbor nőt gyermekeiül körözve találta fonókerekénél, s az öreg erdőszé időedzett barna arczán a hála könyvjét látta legördülni. Szélcsöndes est volt, a nap’ búcsúzó aranyában fénylőn mint zománcz emelkedtek a park’ óriási fái s a szép virágcsoportozatok félig zárt kelyheikkel szunyadni látszottak. — Zongorájához ült, s egyet azon dalok közöl, mellyeknek jelentőségét csak ő értette s érezte, játsza el; azután a kis hókezek ölében nyugodtak s az égszin szemek a fölséges estvidéken kémettek. Egyszerre úgy tetszett neki, mintha kocsik gördülését hallaná, közel a pavillonhoz, a szép hajlással a vár felé vonuló úton. Bárminő egyszerű egy kocsi’ zörgése, ez fölriasztotta ábrándiból ; s ő, ki egykor a népes estélyekbe s tánczvigalmakba sietve, száz és száz fényes fogat’robaját egykedvűen hallá, most hirtelen fölemelkedett üléséből, kalapját illeszté fejére, s félve valakivel e magányban találkozni, sietett a hágcsókon se. Mikor a pavilion előcsarnokából kilépett, egy csinos, bár nem egészen ifjú hölgy állt előtte. Öltözete választékos, de egyszerű volt, s a szép, valóban nemes, nyílt s nem mindennapi arczon tétova tűnt fel. Ollyan, mint midőn félünk valakinek alkalmatlankodni, s mégis ki nem kerülhetjük. Guarininé a legtökéletesebb hiedelemmel birt s bár e véletlen találkozás egy előtte egészen ismeretlen hölgygyel, első pillanatra őt is zavarba hozta, mindazáltal a kedves arcz bájos mosolylyal tekintett a jöttre, mintegy fölidézve annak bizodalmát. — Kedves grófné! szólt a hölgy, üdvezelvén őt : nem tudom, mikép kérjek öntül bocsánatot udvariatlan tolakodásomért, lovaim közel ide elvadultak, kocsimat feldöltötték , magam is fájdalmas ütést kaptam, de a mi legkellemetlenebb, lovaim elszabadultak s ide kellett lovakért küldenem; amott áll kocsim, amint látja ön, két jámbor lő