Honderü, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)
1847-02-23 / 8. szám
leme annyira összeszövődött az élettel,’hogy ez amannak tiszta folyománya; s viszont az irodalomban másodszor tükrözi magát viszsza az élet: e népnek irodalma van s magas hivatásához képest működik. Ámde ellenkezőleg — hol az irodalom’ melege alig hat még keresztül a népélet’ nyersesége’ jéghártyáján, csak fölszinen simitgatja az alant vastagon székellő műveletlenség’ sár, iszap, tajtékhullámait; és a helyt hogy a népbutaság’ lomha szekerét hatalmas mozdonyként haladás’ pályautjára ragadná , erőtlen karként csak rángatja azt, de kimozdítni sem képes : e népnek még nincs irodalma, s az emberiség tökélyesbülés utáni harczában csak lovászszolga-szerepet visel ő. Illy magasb értelmezés szerint a magyarnak sincs még irodalma. Szomorú, de való! Tekintsünk szét a hazában, s mutathatna ez illy leverő képet, ha volna irodalmunk? Népünk’ nagyobb része alig bir emelkedettebb szellemmel, mint ökre, mellyet őriz, vagy kutyája, melly vele egy tálból falatoz. Az egész természet ismeretlen csoda előtte, s egyetlen tanítója —az ősi babona! Csak testtel él egészen, s hogy lelke van, csak néha sejti homályosan — a templomban ! Jó vagy roszasága puszta véletlen’koczkavetése; teljesen rabja napi viszonyainak, s a szellem, melly vezetné, tájékozná őt, nem ismeretes előtte! Magasabb kötelességérzete nincs, mint az urbér és vármegye; ha egy századot él se merül föl elméjében a gondolat : de miért él tehát ? s mint élt öntudat nélkül, úgy meg is hal — talán a gondolattal : a halál azért szükséges, hogy papja megélhessen! — E kép nem túlzott, nem torzalak, valóságos arcza földnépünk’ nagyobb részének! Nézzük az úgynevezett műveltebb osztályokat. Boldog Isten! miilyen a magyar úri rend nagyobb részének műveltsége, tudományossága ? Megyéket ismerünk, hol a betyárság eredeti magyar typusnak tartatik, s a finomabb műveltséget apostasiának nézik a nemzeti szellemen! Nemességünk nagy része még alig jött azon meggyőződésre, hogy a tudomány s műveltség nem nemzetellenes irány!Nem ismeri saját népe’jelesleteit, kik az irodalommal foglalkozva behatnak jövendője’ alakulására, mintegy sorsának fonalszálait tekerítik. Sehogy sem képesek a tudomány’ hasznosságát belátni ; nem az irodalomnak azon nagyszerű hatását, mellynek minden irodalmi termék töredékét alkotja, s a tegnap iskoláit félbenhagyó gyerköczből erőszakolt megyei esküttet a közhatalom’ szükségesb, üdvösebb tényezőjének tekinti, mint Magyarország’ első publicista íróját! —Hány atya sóhajtozik keserűn, ha fiát könyvekkel látja foglalkozni? Hánynak balitélete a nemzeti hivatás’ legfényebb ösvényének mai nap is a megyei hivatalkodást vagy dicasterialis tisztséget tartja? És az irói munkásságnak hány akar helyet adni a hazaszolgálatok’rovatai között? És valóban az írós tudománynyal foglalkozó, ha nem is üldöztetik többé, de elég gúnyban, megvetésben részesül még e hazában. Hányszor megtörténik, hogy ki egész nap henye kártyaasztalnál vagy csoport kutya közt, vagy egy megyei székváros piaczán merész kocsiskodással dőzsölé el a legdrágább időt : jogosan gondolja estvére kaczaj’ tárgyává tehetni az irót, a tudományszomjazót, mint afféle holdkóros munkátlan polgárát — e dicső hazának! — Könyvekről s nagyobb irodalmi termékekről szó sem lehet. Az egyetlen szellemvezető úri rendeinknél a hirlapolvasás lenne, de ez is hihetetlen csekély térre szorítkozik, s gyakorta hordatni látjuk a hírlapokat, hogy az úri háznép esztendőn át itatós papírban szükséget ne lásson! — E kép sem torzalak, fájdalom ! nagyon is igaznak fogja mondani, ki a magyar (sói disant) úri rendet közelebb ismeri! Mit szóljunk végre honunk’ legmagasb osztályáról? De vájjon valósággal birunk-e mi saját nemzeti főrenddel? Vagy nem anynyiban magyar-e csak, amennyiben magyar pénzen fizeté meg elkorcsosultát ? És ha van is, a nagyobb rész (főleg a nőnem) még nyelvünket sem érti; mintha félne, hogy a magyar szó szemrehányássá válik ajkain. Legtöbbnyire a külföldi irodalmából cselne-