Honderü, 1847. január-június (5. évfolyam, 1/1-26. szám)
1847-04-27 / 17. szám
17. SZÁM. KEDD. TAVASZHÓ’ 27. 1847. A llT LimOIA. (Folytatás.) Tartsuk föl magunknak a nyelv, képek, kifejezés szenvedélyességét; csak hozzunk a szenvedélylyel alkotottba egységet, összefüggést, kerekdedséget; különben egészen úgy járunk, mint a párisi költők, minden titkosajtóink, méregkelyheink, minden divatos irányaink, politikai jeremiádjaink mellett is ízetlenek és unalmasok leszünk, s egy Ponsard, ki köztünk netán támadna, hogy a drámai rettegtetési korszaknak egyszerűség és valóság, plasticai forma és mélyen érzett, megrázó tartalom által véget vessen, épen olly diadallal fogna fogadtatni, mint ez M. Ponsard-ral, „Lucréce, tragédie en cinq actes et en vers“ szerzőjével Párisban történt. Miután Páris színpadai csupa növényházaivá változtak át a legpokolibb ármánykodásoknak, miután ott már el len érve a czél azon után, mellyen a mi fiatal drámaköltőink olly büszkén, olly nagy önbizottsággal haladnak, hogy végre ők se jussanak tovább: jött Pon sard, egy darab classicitással hóna alatt, és egész Párist izgalomba hozta. Lucreciája a mesterkélt csemegék, az égető fűszerü színházi bonbonok után egy harapás egésséges kenyér volt, s úgy találták, hogy e kenyér épen nem roszízű, és elkezdék azt minden torták, minden csemege s minden gyomorrontó bonbonok fölött magasztalni ! Nálunk mindez máskép történt ! Mi még aligha félútján vagyunk a drámai romlottságnak, mert még mi a drámai pályán sajátkép meg sem indultunk. Itttott otromba kezekkel belekontárkodtunk a művészetbe, s egykét kivétellel — mellyek közt Katona’ Bánk bánja legfölül áll — valóban nem is teremténk egyebet kontársan rosznál, mellyben főképen a forma hiányzik, — az antikkal nem igen törődünk, — s fökép tartalom: minek nekünk szellem a művészetben ? Elkezdünk amúgy liberális modorban gáncsolni, szitkozódni, és a tömeg’ tetszéséről bizonyosak vagyunk, több nekünk nem kell! Ki művészet vagy költészetet keres, az menjen az angolok vagy németek közé, nekünk a népre kell hatnunk, a mi nemes, magasztos, világrázó hivatásunk sokkal nagyobb: a karzat követeli mondatait, jelszavait az ,éljen kiáltásra, rész földesurait, elég dolgot ad nekünk phantasiánkat feluszítani, hogy ezen követeléseknek eleget tehessünk! Kiabálhatnak az együgyü aestheticusok, kik legújabb időben úton útfélen hallatják magukat, vagy talán bizony még az ő aestheticai követeléseiken törjük fejünket?— mi bajunk nekünk plastica, tárgy, tartalommal — átveszszük ez egész dolgot legtöbbnyire franczia comoediákból, ráragasztunk egy táblabirót, főispánt, bocskorost, — közé soldjuk épen a kávéházi fecsegés nivell-jánuszó phrasisainkat, s a lapok, melylyek jóbarátink, mégis megdicsérnek, mégis Magyarhon’ legnagyobb drámaírói vagyunk, s mégis lythographiroznak bennünket!.. . édes ártatlanság, a gyöngéd együt tt !