Honderü, 1848. január-április (6. évfolyam, 1-13. szám)
1848-01-29 / 4. szám
A föld mint szerethet, 31 ikor a tavasz virágból Von keblére leplet ? . . Mit kérded : meddig szeretlek! Hol az ég’ határa ? Hol szakasztja meg a keblet A szív’ boldogsága? .. Te vagy holdja almaimnak, Almaim’ honának, Téged teszlek életemre Boldogság’ napjának. ANDAY BÉLA: AZ IMSMORES KERESZT. (Folytatás. ) Erős bőr volt némelyiknek lábára fűzve, több helyütt átlyukgatva, hogy a víz szabadon ki-s befolyhasson; sokan föveg helyett csak saját, piszok és kuszáltságtől lemezzé vált hajukat hordák, — de föl valának mind a legderekasabban fegyverkezve széles kard, tör és harczfejszével, s védelem végett apró kerek pajzsokkal. Mit kelle töltik várni, azt durva vonásaik, vad tekintetükben lehet olvasni : egy szava a főnöknek, és egy daemonsereg szabadult el, nem ismerő sem irgalmat, sem megbánást. Ő még nem monda ki e szót, sőt megállító őket, s a Clanfiak, kik előtt intése törvény vala, hallgatva nyújtóztak le a bozótba, mig ő egészen egyedül tovább haladt. Szép reggel volt, mintegy teremtve tavaszörömre. Az ég felhőtlenül sugárzott mint boldog ember’ homloka, fris légfuvalom, ezer virágok’ illatától terhes, lengeté az erdő’ leveleit, melyben az állatvilág, le a legkisebb féregig élénken nyüzsgott, mig naparany enyelgett a lombok között. Uralghatott-e vész és pusztítás’ gondolata az ifjú’ kedélyében, midőn örömteli élet’ lehet a kéj, Isten’ szép világát derülten élvezni, lengé körül kebelét mindenfelől? Ő osztozott is az átalános kedvben , szeme tisztán ragyogott, mint a napvilág, mély lélekzetekben itta az üdítő tavaszleget ; de karjai izmai tett elé dagadozzanak, s tekintete csak bátorabb jön ; a természet erösbíté a férfiszellemet, ahelyett hogy lágy érzelmekre ragadná. Hirtelen megállt — szeme fölélesült, többé nem egyedül volt a magános ösvényen. A sötét erdéjen át egy ifju delnő jött felé — delnő volt az s nem alrendü hölgy, azt mutató öltözete, bármily egyszerű vala az. De az nem voná magára a főnök’ szemeit, ő csak a nemes termetet, a lebegő alakot látá, és a mint az közelebb jött, a nélkül hogy et ott rejteni sejtené, csodásan szép arczát. A fátyol hátra volt vetve derült homlokáról, és miként, párázat folyt könnyű hullámzásban nyaka s vállai körül. Vidám csend beszélt a kedves vonásokról, a fekete szemek’ pillantása tervtelen révedezett körül, s csak néha nyugodott kedvteléssel egy szép facsoporton, a szemöldök legszabályosb ívben rajzolvák, s a száj, félig nyitva, kellemes gondolatokra mosolygani látszék, így közelgett gyanútlanul , s a lesengő’ fülébe most egy angol dalocska’ félhalk dallama hatott a legédesb hang’ trilláiban. Köszöntnie kellett, beszélni vele — az élet’ mennyege csak egyszer nyílik meg! Bölcsőjének tündére mosolygva vezetétt az ösvényre, melyen a varázskép felé közelgett, és ő ne ismerjen rá üdvére? Mindent feledett a bájinger előtt, mely ifjúi érzékeit soha nem ismert érzelmekre gyújtó! — Légy üdvözölve ez erdőben! A hölgy meglepetve megállott, de a szende hang, mely eme szavakat mondá, nem ijesztheté meg — a bokrozat közé kémeit, honnan a köszöntés’ hangja jött, a gályák suhogtak, s még szelidebben, csaknem kérőleg csengett felé . •— Ne adj agálynak helyet miattam. Én nem vagyok ellenséged. És kilépett lángoló arczával, sasszemeinek pillantását legbensőbb csodálattá szelídítve, egész ifjuszépségében a hegyek fia. A hölgy most mégis megijedt, s hölgyies félelmében futásra tön mozdulatot. Ő nem gátló meg, csak kezét emelé esdöleg felé. De a 51