Honismeret, 1990 (18. évfolyam)
1990 / 1. szám - Gyáni Gábor: A helytörténet-írás jelentőségéről
Gyáni Gábor: A helytörténetírás jelentőségéről Mire való a helytörténetírás? A szónoki kérdésre különféle válaszok adhatók attól függően, hogy honnan, milyen irányból közelítünk a helytörténeti kutatás világához. Az egyik lehetséges válasz szerint a helytörténet művelése a helybeni értelmiség, főleg történelemtanárok, vagy muzeológusok, levéltárosok intellektuális hobbija (amatőr történészkedése). Ennek azonban kétségkívül megvan az a tágabban vett haszna, hogy szellemi támasztékot teremt a lokális öntudat számára. Sokkal prózaibb magyarázat szerint a tanácsok által pénzzel támogatott helyi kutatómunka, főleg ha az kész végtermék, könyvben tárgyiasuló monográfia készítésére irányul, mindenekelőtt presztízscélokat szolgál. Nem város a város, tartja a közvélekedés, ha nincs megírva a története, ha nem szól rövidebb-hosszabb múltjáról egy lehetőleg vaskos (jószerivel többkötetes) és mindenképp reprezentatív kiállítású, ha nem is díszkötéses, de azért szembetűnően drágán előállított monográfiakötet. Némelyek, nem is teljesen alaptalanul, azt rebesgetik, hogy a nagyobb vidéki városok között kifejezett vetélkedés folyik az ilyen monográfia köteteinek a száma ürügyén vagy épp a megjelenítés időzítése kérdésében. De merőben más felelet is adható kérdésünkre, na a szaktudomány oldaláról vesszük fontolóra. Legalább két lehetséges álláspont létezik. Az egyik szerint a helytörténet - az országos történettel kialakult egészséges, legalábbis azzá alakítható munkamegosztás keretei között, az utóbbiban használatos kategóriákkal történő egyeztetés mellett - a minőségileg más, tudniillik a mikroszint feltárására képes és alkalmas műfaj. E nézetnek legpregnánsabban Vörös Károly ad hangot, adjuk is át neki a szót. „A helytörténeti kutatás az országos szinten végzett történészmunkával szemben három nagy előnyt kínál a vállalkozónak. Azt, hogy természetes, jól körülhatárolt, szerves, de kisebb közösséget vizsgálhat... Ebből következik a munka második előnye: a szerves közeget a legkomplexebb módon lehet megközelíteni... a teljesség lehetőségével. Végül harmadik lehetőségként a szerves közösség komplex megközelítése igen mély analízist tesz lehetővé..., amely az országos méretekben kutató történész számára soha nem lesz megoldható..." Minden jó szándéka ellenére ez a felfogás nem alkotja meg azt az elméleti keretet, amelyre bizton támaszkodva meghaladható lenne a helytörténet és az országos történet egyébként általa is kárhoztatott hamis kettőssége. Félreértések elkerülése végett szögezzük le rögtön: nem a kettő különbségeinek a teljes eltüntetése, az egybemosásuk a kívánatos. A probléma nem a munkamegosztás puszta tényében rejlik, hanem abban, hogy milyen funkciót tulajdonítanak e munkamegosztás során az egyiknek és a másiknak. A probléma lényege tehát az, hogy kettőjük kapcsolatában az alá- és a fölérendeltség a meghatározó, vagyis a helytörténet presztízse kisebb az országos történetírásénál; következésképpen a helytörténet igazodik az országos történethez és ennek a fordítottja soha nem fordulhat elő; és hogy a fogalomhasználat, vagy a tematika terén egyaránt az egyedüli normát az országos történet jelenti és nincs rá esély, hogy a mintaadás érdeme és joga a helytörténetet illesse meg, s belőle, ráépítve alkossák meg az országos történet rajzát. De miből ered ez az oly régóta természetesként ható hierarchikus felosztás: helytörténetre és országos történetre? Elsőként abból, hogy a politikai köztörténet mint szintetizáló elv huzamosan és hazánkban most is uralma alatt tartja a történetírói közgondolkodást. Nagyot fordul viszont a kocka, ha az események története helyett a gazdasági, társadalmi folyamatok alakulása kerül a szaktudomány érdeklődésének a homlokterébe. Hiszen, amíg egy ország politikai köztörténete megírható a kormány, a parlament, egyszóval a központi hatalmi szervek történeteként is, addig egy társadalmi osztály, vagy az átrétegeződés folyamata, az Vörös Károly: A helytörténeti kutatásról. Valóság, 1972. 2. sz. 45. old.