Honismeret, 1993 (21. évfolyam)
1993 / 1. szám - Halász Péter: Helytörténetírás és magyarságtudat
Érdekes és tanulságos, hogy míg az országban általában hanyatlóban volt a hivatalos történelem iránti érdeklődés, egy-egy vidék, város vagy kisebb település, esetenként egy-egy népcsoport múltjával, hagyományával foglalkozó művek, elsősorban természetesen ott helyben, számottevő olvasottságnak örvendhettek, igen hamar elfogytak. A történelemtudománynak ezt a műfaját nagyobb részben köztiszteletben álló és az átlagosnál több erkölcsi tartással rendelkező szerzők művelték. S bár az elmúlt négy évtized könyvtárnyi helytörténeti irodalmának is számottevő része fog majd kihullani az utókor ítéletének rostáján, értékes művek sora született, a bennük közölt, feldolgozott anyag jó alapot nyújthat a megújuló köztörténetírás számára is. 2. A helytörténetírás nem más, mint történettudományunk hajszálgyökérzete. Tudjuk, hogy a hosszú ideig tartó szárazság miatt már pusztulófélben lévő fa az éltető esőt követően elsősorban gyökérzetét, hajszálgyökereinek rendszerét regenerálja, hogy aztán lombját is kibonthassa. Ugyanígy a megújuló helytörténeti kutatás nyújthat igényesebb történelemtanárainknak olyan muníciót, tárgyi és szellemi töltést, amivel legalább részben ellensúlyozhatják a ma még jórészt deformált történelemkönyveket, tankönyveket. A jó tanárok már eddig is keresték, és többségében meg is találták azokat a lehetőségeket, amelyek a tanterv merevsége mellett lehetőséget adtak tantárgyuk „alternatív" oktatására. A helytörténeti anyag segítségével pedig, felhasználva annak földrajzi és társadalmi közelségét, még inkább felkelthetik a diákokban a történelem iránti érdeklődést. Ez pedig, állítom a legszebb, legméltóbb tanári feladatok közé tartozik, és semmivel sem nehezebb, mint a gyanús és ingatag elméletek diákfejekbe sulykolása. Ifjúságom idején, mikor még nagyobb számban éltek közöttünk igazi pedagógusok, a jó történelemórákat - emlékszem - még legközönyösebb osztálytársunk is meséknek - vagy krimiknek - kijáró érdeklődéssel hallgatta. Hiszen a történelem az elhivatott tanár óráján minden mesénél szebbé és minden kriminél izgalmasabbá - de annál lényegesen tartalmasabbá és tanulságosabbá - válik. Amikor pedig erre törekszik a tanár, hathatós segítséget nyújt számára a helytörténetírás azáltal, hogy táj- és emberközelivé hozza a diákok számára a történelem elvont, tanártól és diáktól nem kevés képzelőerőt igénylő tantárgyát. A gyermek, különösen ha szabadideje túlnyomó részét passzív élményszerzéssel, zenehallgatással, televízió- vagy mozinézéssel tölti, nehezen tud térben és időben egyszerre elvonatkoztatni. Könnyítsük meg számára a történelem egy-egy témájához való kötődést azáltal, hogy a helytörténet segítségével legalább az egyik dimenziót, a teret leszűkítjük, elérhetővé, elképzelhetővé tesszük számára. Eszembe jut egy paraszt-önéletírásban olvasott kép. Gyermekkoráról írja a szerző, mikor kihirdették a templomban, hogy kitört a világháború, ő azt hitte, hogy az ott a templom előtti téren, a nagy tölgyfa alatt zajlik majd le. De hiszen vannak történelmünknek olyan eseményei, amelyek valóban a templomtereken, a községházakon, a falvak határában, egy-egy település gyermekek által is ismert környékén zajlottak le, így különösen fontos szerepet vállalhat a helytörténet a közelmúlt történelmének tanításában. Mert a mohácsi vész oktatása során a helytörténet legföljebb a mohácsi pedagógust segítheti, de már az 1918-19-es polgárháborút, a második világháborús frontot, a koalíciós küzdelmeket, a kommunista hatalomátvételt, a deportálásokat, a kitelepítéseket, a beszolgáltatásokat, a helyi szervezetek szétverését, a forradalmi eseményeket, kollektivizálást, a falvak elsorvasztását és más sorscsapásokat elsősorban a helytörténet, a helyi történelem segítségével lehet tanítani, megmagyarázni, megértését érzelmileg is megalapozni. Erre pedig különösen a közelmúlt eseményeinek igaz, szinte átélésszerű megismertetése érdekében van szükség. Mert a korábbi évszázadok történelmét megtalálják az érdeklődők, megtanulhatják a diákok az egykor megjelent, s mostanában újból kiadott, jól-rosszul megírt, ám a semminél mégis többet nyújtó történelemkönyvből. De vajon mikor készül el az elmúlt ötven év köztörténetének színvonalas és reális szintézise? Mikor tudnak majd történészeink időben annyira eltávolodni az eseményektől, és korábbi önmaguktól, a beléjük nevelt torzító ideológiáktól, hogy tárgyilagosan láthassák és írhassák meg a magyar nemzetnek ezt a tragikus fél évszázadát? Erre, ha már történnek is próbálkozások, bizonyára sokáig kell még várnunk. A hajszálgyökereket azonban máris fejleszthetjük. Egy település, falu, város, tájegység vagy térség helytörténetét egy-egy alkalmas történelemtanár, a honismereti mozgalomban nevelkedett amatőr helytörténész vagy a belőlük verbuválódó munkaközösség is összeállíthatja, ha ugyan még nem készítették el eddig. Alkalmas történelemtanárt mondtam, mert súlyos kérdés, hogy vajon pedagógusaink hányad része lenne alkalmas erre emberileg, szakmailag? Nincsenek illúzióim! Ezért tartom halaszthatatlan feladatnak, hogy a tanító- és tanárképzőkben végre kapja meg a jelentőségének megfelelő .