Honművész, 1835. július-december (3. évfolyam, 53-104. szám)

1835-12-03 / 97. szám

A’ nap tündökletes arczát olly könnyen nem láthatni; lélekzet­­zsibbasztó hegyeken keresztül megy hozzá az út, a’ homály éj kö­dein keresztül, nyomtalan rengetegösvényeken és szirtsiklókon. De ki a’ nap tündökletes fénye után sóvárog, annak lélekzetzsibbasz­­tó hegyek, rengetegösvények és szirtsiklók csak a gyermekjátékok. És mi haladtunk. De mi nem egyedül haladtunk; a’ testvérlelkek hamar megle­lik egymást, szivvágyuk hasonpályára híjja őket. És két rokon szív egyesüle a’ napkeresőkkel, és négy testben két lélek haladt az éj ösvényén, szerelembiztosan. Az éj csak rengetegekben és völgylapályokon késelkedik, az or­mok magossáról elűzi őt a’ reggel szele. A’ csillagszemek egymás után behunyódnak, a’ hold haloványabb lesz, a’ hamvas palásti­ szürkület elője, ’s palástja alá rejti az égi kalandort. Mi pe­dig az orom tetején állván lélekviradva láttuk előttünk e’ fényszülő kelet égvidékét, lestük a’ sziklafény első villanását. De a’ nap még nem mutatkozik. A’ szürkület hamvas palástját leölté, ’s ezüst köpönyegesen a’ virradat állt előttünk. És ezüst köpönyegének szegélycsilláma a’ pára­ elburkolt völgyet a’ hegytől megkülönbözteté, a’ folyam fehér szalaggá, a’ tér rónája fekete lappá lön. A’páragőz emelkedők, mint fekete sas a’ hószikláról, és a’reg­ény látható vala. De a’ nap még nem mutatkozik. Az ezüstköpönyeges virradat is elszállt, ’s nyomban utána a’ hajnal jőve, a’ fellegoszlató, a’rózsapiros. Jött pedig erőteljben és lélekvidámon, hasonló a’ tüzlelkű síaihoz, kinek keblét a’ cse­lekvésvágy első lángja dagasztja. És arczai elpirultak szent tüzétől, és a’ lélekemelő pirulát rózsatengerként ömlék­el a’ félvilág látkörén örömet és világosságot terjesztő; maga pedig öröme szent érzetében dúsan hullatá alá harmat-könyvjét. De a’ nap még nem mutatkozik. A’ hajnal arczai mindinkáb sötétveresebbek lőnek , a’ világöm­­lés hathatósabb. Leomolt az előhegy tetőjiről a’ homálygőz fátyola, és az előhegy tetőji kíváncsin forditák szirtszemeiket kelet felé; a’ háthegyek pedig lábujhegyre állának, amazok szirtvállaikon keresz­tül tekintendők. Az ormok szele Buda bérczeinek legtetején inne­­pélyesen figyelmezett. Az egész természet lélekzetvisszatartva hall­gatott — Csend vala. De az erdők énekesei e’ sircsendet nem tűrheték; az álmából keletkező lét ujraszületése örömre gyulasztá páralelkeket, ’s az öröm lélekifiúitó dallá leve szájukon. És a’ lélekifiúitó madárdal betölte

Next