Honművész, 1835. július-december (3. évfolyam, 53-104. szám)
1835-09-27 / 78. szám
HOLTHIJVÉSZ. IPBSOTIBSt vasárnap September 27ken 1835. KÖLTÉSZET. Édes tárgyamhoz. Varázshatalmu lisztes kellemed Után esengnek láncrzó képzetim, ’S egész valómat néked szentelem Andalgva éltem zöld virányain. Nyájasb világot hord a' képzelet Kele napunknak fénysugárinál Érző szivednek mélyibel ream. Szelíd angyalként tartod életem Szövétnekét, ’s a’ vészdagályon is Mosolygva lejtem éltem csónakát Ott hol te vagy, és üdv környékezi. A’ kis futamló csermely gyöngyiben Te tűnsz elembe, 's nyájasan mosolygsz. Ha sóhajomnak gyenge szelletén Rezegni kezdnek berkem gallyai , Te vagy , ki bennek játszogatsz velem. Az ősz beáll , ’s hideg lehelletén Nyugodni készül a’ bájtermészet ; Sárgulva hordja széj^aK.Á^zi szél , Mit felvirított a’ Xílyött tó^ász. De szebb vidék ai^ból éthjpszed áll, Örök tavasz van ott létez az. K. S. SZORGALOM. Fieschi ’s a’ magyar pokolgépeik. Az önszeretetnek munkássága bennünk hathatós. Mindenben, kivált ha mi nevezetes, adja elő magát közülünk, észszel részesülni vágyakodunk. Ha körülményeink által tilos a’ nagy dologhoz tettlegesen járulni ’s magunknak abból némi részt kivívni, a’ képzelet honából álmokat hozunk a’ valóságok pótlékául, a’ hírre kapott dolgot, vagy a’ kor bajnokát ismerni, avval magunkat szorosabb kapcsolatban lenni mondjuk; hogy ezt vagy amazt tőlünk (’s ha patrióták vagyunk, hazánkban) tanulta ’s a’ t állítjuk, és már már azt hisszük, hogy a’világot habar nyelvességünkkel eláritottuk, holott ez csak szánakodó mosolygással követi nyom nélkül enyésző gőgünket. Menthető ezen gyarlóságunk, ha a’ tárgy magában valódi nagy, szép, közhasznú; mert az éltető verőfénynek fordul a’legki