Honvédségi Szemle 1998/1
1998 / 1. szám - SZERKESZTŐI LEVÉL - Durvaság (Kozma Tóth István)
Tisztelt Olvasó! Durvaság om is olyan régen az Objektívet kinyuvasztó, késő esti fecsegős tv-műsorban hallottam a honvédelmi minisztert és az állampolgári jogok országgyűlési biztosának helyettesét beszélgetni. Ha úgy tetszik, „slágertémáról” volt szó; egy vizsgálat tapasztalatai, megállapításai alapján a hadseregben előforduló, még mindig fellelhető durvaságokat boncolgatták, elemezgették. Örökzöld téma. Ahogy egy újszülöttnek minden vicc új, úgy nyilvánvaló, hogy egy új ombudsmannak is minden hadseregben akutan fellelhető nyavalya is új. Nem is ez a lényeges, és nem csupán ezért vagyok talán a megszokottnál, az átlagosnál kicsit pikírtebb. Durvaság... Mit is értünk ezalatt? Már definiálni sem könnyű. Mert lehet, hogy ami elkövetőnek, szenvedő félnek egyaránt csak jópofaságnak, vagányságnak tűnik, az a kívülállónak hajmeresztő. Ezen a területen — közhellyel élve — nagyon könnyű a bolhából elefántot csinálni, és fordítva. Nagyon sok mindent az adott helyzet, az adott szituáció, az abban részt vevő személyek hierarchiában elfoglalt helye dönt el. Itt is, ezekben az esetekben is, minden relatív. Aki keres , talál. A hadseregen belül durvaságot mostanság, még mindig, nem nehéz találni. Van. Túlélt korokat, mindenféle tiltásokat, szankciókat. A tapasztalat szerint kiirthatatlan. Klasszikus esetek jutnak eszembe, több évtized távlatából, katonaidőm kezdetéből. Hányszor, de hányszor öntöttek be takarodó után a tisztesek a százas körletbe — mert akkor Kaposváron bizony még százan, emeletes ágyakon aludtunk egy helyiségben — több vödör vizet, amit aztán a fókával — felmosóronggyal — kúszva-mászva kellett feltörölni. De sokszor ráment a fél éjszaka! Az elöljáróinknak^) feljebbvalóinknak^) az egyik legkedveltebb, talán nem egészen szalonképes szórakozása volt a következő: takarodó, villanyoltás, csend. Próbálok finoman fogalmazni, de a tény az, hogy ezt követően megtörtént: egy öregkatona elszellentette magát. Szobaparancsnoki üvöltés: „Újoncok, fel!” S aztán atyáskodva elmagyarázta, hogy ez éjszakára nem maradhat így, a „terméket” el kell szállítani. A lepedő négy sarkát négy újonc markolta, néhányan belelapátolták a bajt okozót. Aztán méltóságteljes gyászmenetben kivitték az udvarra, ástak egy gödröt, és elhantolták a „megboldogultat”. Aki kínjában nevetni mert, azt hátsón billentették. ég nélkül lehetne sorolni az ilyen és az ehhez hasonló történeteket, de ez már tényleg a múlt. Abban az időben elsősorban azért burjánozhatott el annyira a durvaság, mert a hivatásos katonák — tisztek, tiszthelyettesek — sok esetben nemcsak elnézőek voltak az ilyen eseteknél, hanem időnként még példát is mutattak. Csak egyetlen eset: tüzér felderítőkként mentünk a laktanyától öt kilométerre levő gyakorlótérre. Szakaszparancsnokunk — egy valójában jobb sorsra érdemes hadnagy — húsz-harminc méterenként kiabálta el magát: „repülő!” Ami azt jelentette, hogy nekünk szanaszét kellett rohannunk, hanyatt vágnunk magunkat a mínusz húsz fokban, félméteres hóban, és a géppisztolyunkat az égre szegezni. Amire kiértünk a foglalkozás helyszínére, szinte jártányi erőnk sem maradt. Na, de visszatérve a tv-beszélgetésre. Mélységesen egyetértek Keleti György miniszterrel abban, amit többször hangsúlyozott: a durvaság elleni küzdelem, annak mérséklése, visszaszorít