Hunnia, 1994 (50-61. szám)
1994 / 59. szám - Ady Endre: Öreg Szilágyi István
HUNNIA Öreg Szilágyi István A széles tornácon megrendült a szeleknek ama muzsikája, mellyel meszestől bölcs aggok hite szerint a halál érkezni szokott. Zúgott az erdő a Meszes-tetőn. Hirtelen elfogyott a novemberi fény, s omlott a hegyekről a köd. Fuldokolva tápászkodott föl a hárságyról Öreg Szilágyi István. Végig akart menni a széles, hosszú tornácon. Csak az első faoszlopig jutott. Azt megragadta. Itt ki akart egyenesedni. Fölemelte a fejét. Lenézett a völgyi falura, melyet aköd szinte már befedett. Aztán megrogyva, gyáván visszafordult a házajtó felé. Rekedten szólongatott: - Juliska! Juliska! Hogy egy fiatalos asszonyszemély nézett ki az ajtón, Öreg Szilágyi István fél kezével elengedte az oszlopot. A mellére ütött s kiabálva mondta: - Most!... Gyere, segíts! A hatalmas, rokkant embernek karja alá hajolt az asszony. Kínnal vonszolta be az ajtón. - Az első házba parancsolta a férfi. Ott benn hideg volt, de tiszta és össze nem lélegzett a levegő. Friss másznék és levendulának a szaga terjengett kevéssé csak. És a telerakott, módos, templomos szoba nagy, magas ágyára helyezkedett fuldokló Öreg Szilágyi István. - Gyújtsd meg az új lámpát, Juliska. - Nincs még este, apámuram. - Gyújtsd meg!... Most már eljött igazán. Most már nem hagy itt. Éreztem, mikor a tornácra kiültem. Most már elmegyek, Juliska... Künn azóta az egész világot befogta a köd. Ezt az egész kis világot, a Meszes-tető és az Öreg Szilágyi István lombos portája között. A világ pedig ott lenn a völgyben nem is sejtette még, hogy a nagy domb körül halál káborog, éhes halál. Csak éppen, hogy reggel mondotta ott lenn a faluban utcasoron, sokaknak valaki. Egypár hektikás most már elvárhat tavaszig... És íme fuldokolva hánykódik ágyán Öreg Szilágyi István. Meg kellene mégis ezt éreznie a világnak. A ködös alkonyatban össze kellene itt verődnie e különös völgyi falu népének, mely egyedül való, nagy família. Itt mintha összetartoznék minden élet. Ennek a völgynek külön lelke van. A vegyítetlen fajták ritka fajtája él itt e völgyben. Túl nagy a tetőn mindenütt kicsi, kunyhós falvakban vézna nyomorult emberkék tengődnek. Kétféle nyelven is beszélnek: magyarul és oláhul. De egyformára paskolta őket az idő. Sápadtak, csenevészek, gyöngék, szegények és sötétek. De itt ez a kis völgy kis, külön, erős világ. Magas házakban laknak itt magas emberek. Kiterjed, megállapodik itt a futó idő is. Akik elmúlnak, azok is bennmaradnak a időben. E völgyi faluban beszélnek mindig Galsa mesterről, ki Tuhutummal jött, s itt ütött tanyát. Kisgyerekek mutogatják, hová bújt a falu népe a tatárok elől. Téli estéken szó esik a Dózsa-lázadásról, mely ellen küzdött a nemes falu, régi nagy pörökről, tatárjárásokról, régi porladókról. Mintha az állandóságnak fészke volna ez a völgy. Az összefolyó, állandó életnek fészke. És íme itt is, ott is a völgyi faluban álmélkodva veszik észre, és mondogatják: - Ha csak a köd nem csal, Öreg Szilágyi Istvánnál az első házban ég a világ. Aztán megindul ez is, az is a meredek utcán, a ködös alkonyatban a domb felé, s megtelik emberrel Öreg Szilágyi István nagy háza. A fuldokló ember rendjén valónak látja ezt. Hatalmas testének tusakodása meg-megrecsegteti az ágyat. A pihenő percekben azonban beszél: - Ha valahonnan hazakerülne Péter, a fiam, itt nincs keresnivalója, Juliska nem fog szóba állni vele. Ugye, Juliska? Ez bizonyos. Az övé maradjon mindenem, a menyemé, ki kitartott mellettem, mikor az a gonosz fiú elment. Ha visszajön, mondom, itt nincs helye... Fuldokolt újra Öreg Szilágyi István, s az emberek bólintgattak. Valóban, aki innen elment, az ne jöjjön vissza. - Hiszen rokonom is Juliska - folytatta a vívódó öreg, mintha valami belső háborgást akarna elcsitítani. - Ő is Szilágyi. Aztán úgy gondolom, hogy ti mind rokonaim vagytok... Ismét bólintgattak az emberek. Mikor az életnek jelesebb nyilatkozásai voltak, születéskor, betegségkor, esküvőn, váratlan balszerencsénél, halálkor mindig újra érezték e völgyben, hogy atyafiak, akik itt élnek. - A Décsei-féle port ne hadd abba Juliska. A Furasztó-domb még ehhez a faluhoz tartozott... Azt ki kell pörölni... Aztán nem tartozom senkinek... Ezt éppen tudják a jelenvalók. Öreg Szilágyi István nem tartozik senkinek. Ötven esztendő óta mindig csak gyűjtött. De ezen a portán így volt ez mindig. A gazdagság ezúttal nem fiúra, hanem menyre száll. Ez is jól van. A fiú elment innen. Aki egyszer innen elmegy, az többé már nincs. - Ilyen büszke, kemény ember volt - súgta egyik vendég a többinek - Híres Szilágyi Károly is, Thököly nagy embere. A dédapja... Eközben már hörgött Öreg Szilágyi István. Néha azonban szinte harangozóan csendült meg a hangja. Már nem a földiekkel bajlódott. Kiabált: - Kiskirály voltam! Az voltam! Kiskirály! Öreg Szilágyi István kiskirály volt... Nem aggódott senki és nem csodálkozott. Öreg Szilágyi István valóban kiskirály volt. A Meszes-tetőn mindig kiskirályok éltek, s jogos dolog ezt hangoztatni az örök elcsöndesedés előtt. Mert ezután elcsöndesedett Öreg Szilágyi István...