Hunnia, 1998 (98-109. szám)
1998 / 106. szám - Ravasz László: Kőrösi Csoma Sándor
,,Én a székely nemzetség szülötte vagyok. Ez a magyar nemzetnek azon törzse, mely a kereszténység negyedik századában a régi Dáciában telepedett le s jelenleg Erdély nagyfejedelemségét lakja. ” Székely hegyekből messze Ázsiába, Az őshazába vándorolt ki ő, Feje felett a vén, szent Himalája, Tán öregebb, mint maga az Idő. Ott rótta a betűket és kereste Puszták homokján vérei nyomát, Meglátogatta ínség, balszerencse, De ő csak várt és vándorolt tovább. A régi hon új fényre földendt már, De ő nem tudta, ő a múltba ment, A hegyre tartott, fias örök derű vár És egyre telt, csak telt pergament... (Ének Körösi Csornáról)emmi sincs, ami úgy szűkölködnék romantika nélkül, mint egy szürke tudósnak az élete, még ha Körösi Csorna Sándornak hívják is az illetőt. Életébe nem szövődött bele szerelem, kalandos, halálos mérkőzések nem izgatják a reá figyelőt. Egyebet sem csinált, csak tanult, méghozzá a világ legunalmasabb tudományát, filológiát, aztán tanított, kevés embert, akiket nem is ő, hanem tárgya érdekelt. Ezenfelül vándorolt és írópad mellett ült, szakadatlan munkában fogyasztva el életének lassan lehulló aranyszemeit, mint egy homokóra. Elindult mint székely lófő gyerek a háromszéki Szépmezőről, s meghalt Daijeelingben, India és Tibet kapujában, a Himalája orcája előtt, mint az angol tudóstársaságok dísze, a Tibet-kutatás megalapítója és egyik legnagyobb mestere. Mikor született, zúgott a francia forradalom, mikor meghalt, kibontakozásához közeledett a magyar reformkor. Közben elviharzott Napóleon korszaka s Magyarországot csontja velejéig megrázta Vörösmarty és Széchenyi. Mindebből alig tudott valamit, mintha egy más csillagzat vajúdása volna az egész, s az újjászülető Magyarország még kevesebbet tudott egyik legnagyobb fiáról. Ez volt a legcsendesebb magyar. Szellemét nézve, meg kell bámulnunk ennek az embernek kiolthatatlan tudományszomját. A szomjúság lángelméje a keresés és kérdezés hőse, az a teremtő kíváncsiság ég benne, amelyből úgy született az emberi míveltség, mint a szerelemből az élet. A lángész tulajdonképpen rendszeres és a végsőkig fokozott érdeklődés. Ez a legkivételesebb adomány, amely egy embernek osztályrészül juthat. Ebbe az adományba bele kell halni. Deegy nép értékét az adja meg: születnek-e belőle ilyen kérdezők? Az igazi művelődés láthatatlan határa nem ott húzódik, ahol a legszélső gót templom épült, hanem azon a vonalon, amelyen túl nincs már ilyen szomjúság, a kérdezésnek, a felfedezésnek ez a szenvedélye. Körösi Csoma Sándor a legkíváncsibb magyar; bölcsőjéig terjed az európai szellem fényére. Még csodálatosabb erkölcsi jelleme. Alázatosságban és igénytelenségben felülmúl egy vándor dervist, vagy egy sárgaruhás bhiksut. Lelke eszményéért, „keble istenéért” - amint akkor mondták - naponként képes volt megöldökölni magát. Nincs az a remete, nincs az a magát sanyargató szerzetes, aki az önmegtagadásnak és az aszkézisnek olyan példáját adta volna, mint Körösi Csoma Sándor, a tudománynak már nemcsak hőse és vértanúja, hanem egyenesen szentje. Ő a legigénytelenebb magyar. Ez a passzív ember milyen aktív akkor, amikor áldozatot kell hozni! Nem menekül a világtól, nem búvik el rejtekhelyére a kitörő zivatar elől, bátran szembenéz a halállal, még a szeme sem rezzen meg, s vesztőhelyek árnyékában nyugodt arccal tárgyal, kibékít, megaláz ez a sok, halált kereső és halálra kacagó magyar katona között is legbátrabb magyar. Milyen úr tudott lenni ez a székely földmivelő gyerek. Évekig ül odúszerű lámakolostorban, félholtra betegedve, hol lázban égve, hol farkasordító hidegben, szinte konccá fagyva írja alapvető tibeti szótárát; de amikor megérkezik hozzá a 400 arany nemzeti ajándék, 200 aranyat visszaad a nagyenyedi alma maternek, 100 arannyal egy székely református iskolát alapít, s 100 arannyal jóltevője nevére tett kegyes alapítványképpen tízszeresen fizeti vissza azt a 100 forintot, amelyet tarsolyába kapott, amikor Keletre indult. A renaissance és a XIX. század fejedelmi tudósai között, akik dicsőségtől és hatalomtól koszorúzottan az emberi jólét elefántcsonttornyaiban ülnek, igazi grand seigneur ez a koldusdiák, a legbőkezűbb, a legadakozóbb magyar. És milyen magyar volt! Idegen zsoldban állott, élete nagy munkájának gyümölcsét más nagy nemzet gazdag csűrébe takarította. De mint angol Ázsia-kutató álruhában járt, tulajdonképpen egy magyar peregrinus diák volt, aki kereste a magyar ősök nyomát. Benne ismét tudatossá vált egy ezeréves magyar sejtelem: hol van ennek az idegen és árva népnek bölcsője és anyja? Egyedül járt, senkivel sem beszélt. Több mint 20 évig ázsiai remeteségben élt, ő volt a legmagányosabb magyar. Ezért hű képe a legmagányosabb népnek, a magyarnak. Tudni akarta, honnan jött ez a nép, mert meg kell mondania, hova megy. Az önmagunkról való számadás, a magyar sors és magyar mivolt tudatosításának legkülönösebb, legösztönösebb és legtragikusabb hőse, Körösi Csoma Sándor. Fehér árnyék, a magyarság lelki integritásának leghalkabb, de leghatalmasabb szószólója. Ravasz László Leóti Magyarország