Századunk, 1930
Könyvismertetések és bírálatok - Freud, Siegmund: Die Zukunft einer Illusion. (Fenyvesi Andor) - Freud, Siegmund: Das Unbehagen in der Kultur. (Fenyvesi Andor)
305 Könyvismertetések és bírálatok ezekre a lelki habitusokra a nevelésnek igen csekély befolyásalehet. A pozitív beállítottságú ember pszichéjéről a vallásos tanok úgy lepattognak, mint a falra hányt borsó. Ellenben a hitet szomjazó lélek a legegyoldalúbb racionalista nevelés légüres terén át is mágnesként vonzza magához a hit csíráit. Ismerünk pozitivista papokat és mélyen vallásos természettudósokat. Materiális eredetű tömegmozgalmak is, mint pl. a kommunizmus, csakhamar a tömegvallás minden rekvizitumával jelentkeznek. Nem tartjuk tehát valószínűnek, hogy a miindig véges tudás ezeket a hitre szomjazó lelkeket valaha is kielégítse. Freud vizsgálja a kultúra befolyását az emberi boldogságra. Az emberi élet abszolút célját nem tudjuk megadni, azonban az életösztönök a boldogság keresését tűzik ki cél gyanánt. A társadalmi haladásról való lemondás boldogtalanná tesz, ámdea kulturális fejlődés is ösztönkorlátozással és fáradságos munka vállalásával jár. Azonban a tömegek lusták és belátást nélkülözők, nem szeretnek ösztöneik kielégítéséről lemondani és érvek számára is hozzáférhetetlenek. Önmérsékletre csak egy kisebbség kényszere, vagy nagy vezetőegyéniségek szuggesztív példaadása útján leírhatók. Az egyéni szabadságnak kulturális korlátozásánál az igazságérzés azt követeli, hogy ez a korlátozás mindenkit egyaránt érjen, ne legyenek ettől mentesített osztályok, vagy egyének. Az emberiség társadalmi küzdelmeinek fő része annak a feladatnak a megoldásáért folyik, hogy egyrészt a terhek megoszlása egyenletes legyen, másrészt az egyéni és a kulturális követelmények célszerű, vagyis boldogító kiegyenlítést találjanak. A társadalom együttműködését szolgálják egyes ösztönök szublimálódásai, így elsősorban a nemi vonzalomnak általános emberszeretetté való kiterjedése. A vallások és kultúrák legfőbb parancsa: szeresd embertársadat, mint saját magadat. Ez súlyos és nehezen teljesíthető követelmény, mert ellentétben áll az egyénekben és a tömegekben egyaránt meglevő nagyon erős ösztönnel, az agresszió ösztönével. Ez hajtja az egyént, nemzetet, osztályt mások bántalmazására, kihasználására, leigázására. Ezt az erős ösztönt sem a politikusnak, sem a társadalompszichológusnak nem szabad figyelmen kívül hagynia. Egyes csoportokon belül az együttműködés rendesen csak akkor zavartalan, ha tér van külső csoportokkal szemben az agresszivitás kiélésére. Az olyan társadalmi rend, melyben agresszivitásra nincsen alkalom, a tömegek számára pszichológiai nyomorúságot jelent! Freud régebbi munkáiban az egyéni ösztönöket két kategóriába osztotta be: az élet céljait előmozdító életösztönök és a destruktív halálösztönök osztályába. Az agresszió nem más, mint a halálösztönök tömeglelkimegnyilvánulása. Az agresszív ösztönöknek — természetesen a világháborútól szuggerált és nagyon indokolt — bevezetésében Freud nem áll egyedül. Szociológiai munkáiban Russell is az anakronisztikus, fékezhetetlen agresszív csordaösztönök fellángolásaitól félti a civilizáció sorsát. Ellenben úgy az egyéni lélektanban, mint itt is elhibázott mítoszalkotásnak tartjuk a halálösztönök kategóriájának felállítását. A kifelé irányuló agresszió teljesen célszerű volt hajdanában a klánrendszer idejében, mikor az egyik horda vadászterületét és így fennmaradását védte a többiek ellenében. Hogy a mai korban káros hatású, romboló tényezővé lett, annak az az oka, hogy a korunk magasabb etikai nívó felé törekvő társadalmi szervezetébe már nem illik bele. Az előbb még „életösztön" nem változott tehát át „halálösztön"-né, hanem csak az életkörülmények megváltoztatásával idejemúlt káros csökevénnyé lett. Freud újabb könyvének legérdekesebbek a záró fejezetei. Ezekben az egyéni lélektanban a felső-én-ről (Über-Ich) szóló tanár zseniális merészséggel és sikerrel a tömeglélektanra is kiterjeszti. Mint ismeretes, a lelkiismeret kialakulását az egyénnél úgy magyarázza, hogy a gyermek saját cselekedeteit a félve szeretett atya (vagy nevelő) szempontjából ítéli meg, magát lelkileg bi