Ifjú Erdély, 1941 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1941-01-01 / 1. szám
•cagsafetiagaoBscasiFIGYELŐ ÚJRA MEGNYÍLTAK az iskoláink. Újra együtt van tanár és tanuló s kollégiumainkban újra kezdődik a tanulás és az élet. Eddig nem igen hívtuk fel a figyelmet az új magyar iskola lehetőségeire, hiszen tudtuk, hogy a későn kezdődő tanévben az első két hónapban csak kevés alkalom nyílik majd az ifjúsági munkára. Most azonban, amikor a kezdet nehézségein túl vagyunk, amikor tudjuk, mit követel a tanterv, mit ígérnek a Magyarországról behozott ifjúsági szervezetek és mozgalmak, amikor látjuk a helyzetet s talán saját képességeinket is, most nyugodtan szembenézhetünk a kérdéssel és felvethetünk néhány szempontot. Miért lanyhult el középiskolás IKE munkánk? Tudjuk, hogy miért. Az ifjúságot minden oldalról megrohanták: élelmes, okos, hasznos egyesületek s hívják magukhoz fiainkat. Cserkészet, tornakör, szövetkezet, önképzőkör mind szükséges és szép dolgok. Hát miért kell ide az IKE is? — Így gondolkodik az ifjúság s ez nem is volna még nagy baj. A bökkenő csak ott van, hogy a felelősök is így gondolkoznak. Hol vannak a konferenciát járt diákok, hol vannak a főiskolás IKE ből kikerült fiatal tanárok? Hol vannak az IKE vezetésére hivatottak? Mindenkit egyformán felelősségre vonunk a testvéri aggodalom jogán. Fegyelmet, nemzeti műveltséget, takarékosságot máshelyt bizonyára többet tanulhatunk, de igazi önismeretet és új magyar lehetőségeket csak az IKE nyújthat. Nincsen olyan egyesület, amely feleslegessé tenné ezt a munkát. És nem nevelkedhetik egészséges ifjúság azokban az iskolákban, ahol minden külső munkának gazdája akad, csak a belső építés lesz elfelejtett, kicsúfolt fölösleg. Minden lelkiismeretes IKE-s számoljon le azzal, hogy ez a munka nem lehetett puszta órhelye a kisebbségi helyzetből menekülő ifjúságunknak. Döntsünk afelett, hogy megtagadjuk eddigi magunkat, vagy boldog hazánkban is azok akarunk maradni, akik a boldogtalanságban voltunk. Békesség Istentől, de csak a lelkekben. Legyen az életünk harc önmagunk tunya, könnyen felejtő élete ellen. SZÉCHENYI ÉS KATONA JÓZSEF, irodalmi múltúnk két fényes alakja 150 éve született. 1791-ben látták meg a napvilágot, az első apjának bécsi palotájában, a második pedig egy kecskeméti iparos családnál. Születésük helye mélyen meghatározza életük, gondolkozásuk és jelentőségük kifejlődését. A gróf fiú Európában nevelkedik s hazájával is Európát akar formálni. A magyar glóbusz azonban száz évvel cammog a világ mögött, nehéz, oktalan terhek nyomják itt ez emberek vállát, bizalmatlanság, félelem, félmunka tragikus láncait hordozzák a lelkek. Ezt érzi meg Katona József, ezt írja meg a Bánk bánban s ezt pecsételi meg Széchenyi, amikor Döblingben főbelövi magát. Százötven évvel később születő nemzedék — rémülten szemléljük a magyar élet tragikus helybenállását. Tiborc ma is hiába beszél, az igaz magyarok saját dühük keservén rágódnak, az idegeneket pedig nem érdeklik sors útjaink. A raerániaknak mi gondja volna ránk és mégis milyen sok vezetőnk merális? A Széchenyiek ma is hiába születnek. És mégis tőlük várjuk a jövendőt, mert csak az áldozatosan elpazarolt lázas életeken épülhet fel az a magyarság, amelyik nem volt, hanem lesz. CSAK RENDRE ISMERJÜK MEG, hogy mit jelent gyakorlatban a felszabadulás és azt is, hogy mennyi mindentől voltunk elkülönítve az elmúlt 22 évben. A honvédség bevonulását, a magyar közigazgatás meghonosodását hovatovább mind természetesebbnek tűnő eredmények követik, de ezek a szinte magától értetődő dolgok ünnepet jelentenek nekünk. Ilyen volt az első magyar film, az első operaelőadás, az Írói est és ezeken kívül egy csomó apró kicsi boldogság, ami a feszabadulásból következett. December 8 újabb örömet hozott: a Magyar Képzőművészek Egyesülete bemutatkozó kiállítást rendezett Kolozsváron az Erdélyi Nemzeti Múzeumban. Alig, vagy egyáltalán nem ismert művészek képei, szobrai gyönyörködtették a látogatókat. Kiállítást, melyen szinte minden művészeti irány képviselője szerepeljen, nem igen volt alkalmunk látni. Erdélyi kiállításaink legtöbb esetben egy két művésznek voltak bemutatkozásai, de legjobb esetben is csak kicsi társaságok, baráti körök állították ki műveiket. De azért, noha a kiállítók száma a száz körül mozgott, mégsem lehet azt mondani a tárlatról, hogy kielégítő képet adott a mai magyar képzőművészet arculatáról. Bizony innen is nagyon sokan hiányoztak és éppen azok, akiknek műveire a legkiváncsiabbak voltunk. Szerettük volna, ha az új nemzedék élgárdáját is megismerhettük volna; a festők közül Szőnyi Istvánt, Aba Novák Vilmost, Molnár Pált Medveczky Jenőt stb. ; a szobrászok közül mondjuk Medgyesy Ferencet vagy Pátzai Pált, hiszen vannak hál’ Istennek jó néhányan. Velük teljesebb lett volna a siker, de így is szép és hasznos munkát végeztek. Az egyesület az erdélyi művészek egy részét is felvette tagjai közé (hogy milyen alapon történt a tagfelvétel, nem tudható). Örömmel láttuk Dóczyné Berde Árnás, Szopos Sándor, Tóth István, D. Szabó Vera, Botár István stb. munkáit, csak azt nem tudjuk, hogy miért maradtak ki ebből a névsorból nagyon sokan. Az anyaországi kiállítók közül megjegyezzük Edvi Més Aladár, Istókovits Kálmán, Burján László, Kacziányi Aladár, Haranghy Jenő (festők), Istók János és Kóbor Elek (szobrászok) nevét. Velük vagy találkoztunk már, vagy fogunk találkozni. Örömet szerez, hogy a művészetek útján is felszabadult az érintkezés, mert az a reménységünk, hogy mindkét oldalra megtermékenyítő hatással lesz.