Ifjú Erdély, 1941 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1941-01-01 / 1. szám

•cagsafetiagaoBscasiFIGYELŐ ÚJRA MEGNYÍLTAK az iskoláink. Újra együtt van tanár és tanuló s kollégiumainkban újra kez­dődik a tanulás és az élet. Eddig nem igen hív­tuk fel a figyelmet az új magyar iskola lehetősé­geire, hiszen tudtuk, hogy a későn kezdődő tan­évben az első két hónapban csak kevés alkalom nyílik majd az ifjúsági munkára. Most azonban, amikor a kezdet nehézségein túl vagyunk, amikor tudjuk, mit követel a tanterv, mit ígérnek a Ma­gyarországról behozott ifjúsági szervezetek és moz­galmak, amikor látjuk a helyzetet s talán saját képességeinket is, most nyugodtan szembenézhe­tünk a kérdéssel és felvethetünk néhány szem­pontot. Miért lanyhult el középiskolás IKE munkánk? Tudjuk, hogy miért. Az ifjúságot minden oldalról megrohanták: élelmes, okos, hasznos egyesületek s hívják magukhoz fiainkat. Cserkészet, tornakör, szövetkezet, önképzőkör mind szükséges és szép dolgok. Hát miért kell ide az IKE is? — Így gondolkodik az ifjúság s ez nem is volna még nagy baj. A bökkenő csak ott van, hogy a fele­lősök is így gondolkoznak. Hol vannak a konfe­renciát járt diákok, hol vannak a főiskolás IKE ből kikerült fiatal tanárok? Hol vannak az IKE vezetésére hivatottak? Mindenkit egyformán fele­lősségre vonunk a testvéri aggodalom jogán. Fe­gyelmet, nemzeti műveltséget, takarékosságot más­­helyt bizonyára többet tanulhatunk, de igazi ön­ismeretet és új magyar lehetőségeket csak az IKE nyújthat. Nincsen olyan egyesület, amely felesle­gessé tenné ezt a munkát. És nem nevelkedhetik egészséges ifjúság azokban az iskolákban, ahol minden külső munkának gazdája akad, csak a belső építés lesz elfelejtett, kicsúfolt fölösleg. Minden lelkiismeretes IKE-s számoljon le az­zal, hogy ez a munka nem lehetett puszta órhelye a kisebbségi helyzetből menekülő ifjúságunknak. Döntsünk afelett, hogy megtagadjuk eddigi ma­gunkat, vagy boldog hazánkban is azok akarunk maradni, akik a boldogtalanságban voltunk. Békesség Istentől, de csak a lelkekben. Legyen az életünk harc önmagunk tunya, könnyen felejtő élete ellen. SZÉCHENYI ÉS KATONA JÓZSEF, irodalmi múltúnk két fényes alakja 150 éve született. 1791-ben látták meg a napvilágot, az első apjá­­nak bécsi palotájában, a második pedig egy kecskeméti iparos családnál. Születésük helye mélyen meghatározza életük, gondolkozásuk és jelentőségük kifejlődését. A gróf fiú Európában nevelkedik s hazájával is Európát akar formálni. A magyar glóbusz azonban száz évvel cammog a világ mögött, nehéz, oktalan ter­hek nyomják itt ez emberek vállát, bizalmatlanság, félelem, fél­munka tragikus láncait hordozzák a lelkek. Ezt érzi meg Katona József, ezt írja meg a Bánk bán­ban s ezt pecsételi meg Széchenyi, amikor Döblingben főbelövi magát. Százötven évvel később születő nemzedék — rémülten szemléljük a magyar élet tragikus hely­­benállását. Tiborc ma is hiába beszél, az igaz magyarok saját dühük keservén rágódnak, az idegeneket pedig nem érdeklik sors­ útjaink. A rae­­rániaknak mi gondja volna ránk és mégis milyen sok vezetőnk merális? A Széchenyiek ma is hiába születnek. És mégis tőlük várjuk a jövendőt, mert csak az áldozatosan elpazarolt lázas életeken épülhet fel az a magyar­ság, amelyik nem volt, hanem lesz. CSAK RENDRE ISMERJÜK MEG, hogy mit jelent gyakorlatban a felszabadulás és azt is, hogy mennyi mindentől voltunk elkülönítve az elmúlt 22 évben. A honvédség bevonulását, a magyar közigazgatás meghonosodását hovatovább mind természetesebbnek tűnő eredmények követik, de ezek a szinte magától értetődő dolgok ünnepet je­lentenek nekünk. Ilyen volt az első magyar film, az első operaelőadás, az Írói est és ezeken kívül egy csomó apró kicsi boldogság, ami a f­eszaba­dulásból következett. December 8 újabb örömet hozott: a Magyar Képzőművészek Egyesülete bemutatkozó kiállítást rendezett Kolozsváron az Erdélyi Nemzeti Mú­zeumban. Alig, vagy egyáltalán nem ismert mű­vészek képei, szobrai gyönyörködtették a látogató­kat. Kiállítást, melyen szinte minden művészeti irány képviselője szerepeljen, nem igen volt alkal­munk látni. Erdélyi kiállításaink legtöbb esetben egy két művésznek voltak bemutatkozásai, de leg­jobb esetben is csak kicsi társaságok, baráti kö­rök állították ki műveiket. De azért, noha a ki­állítók száma a száz körül mozgott, mégsem lehet azt mondani a tárlatról, hogy kielégítő képet adott a mai magyar képzőművészet arculatáról. Bizony innen is nagyon sokan hiányoztak és éppen azok, akiknek műveire a legkiváncsiabbak voltunk. Sze­rettük volna, ha az új nemzedék élgárdáját is megismerhettük volna; a festők közül Szőnyi Ist­vánt, Aba Novák Vilmost, Molnár­­ Pált Med­­veczky Jenőt stb. ; a szobrászok közül mondjuk Medgyesy Ferencet vagy Pátzai Pált, hiszen van­nak hál’ Istennek jó néhányan. Velük teljesebb lett volna a siker, de így is szép és hasznos munkát végeztek. Az egyesület az erdélyi művészek egy részét is felvette tagjai közé (hogy milyen alapon történt a tagfelvétel, nem tudható). Örömmel láttuk Dó­­czyné Berde Árnás, Szopos Sándor, Tóth István, D. Szabó Vera, Botár István stb. munkáit, csak azt nem tudjuk, hogy miért maradtak ki ebből a névsorból nagyon sokan. Az anyaországi kiállítók közül megjegyezzük Edvi Més Aladár, Istókovits Kálmán, Burján László, Kacziányi Aladár, Ha­­ranghy Jenő (festők), Istók János és Kóbor Elek (szobrászok) nevét. Velük vagy találkoztunk már, vagy fogunk találkozni. Örömet szerez, hogy a művészetek útján is felszabadult az érintkezés, mert az a reménységünk, hogy mindkét oldalra megtermékenyítő hatással lesz.

Next