Ifjú Kommunista, 1973. (17. évfolyam, 1-12. szám)

1973-01-01 / 1. szám

2 ECOBO’ÁIU,SUMNIBC, PITOFD Példa és erő „Ha férfi vagy, légy férfi, Legyen elved, hited, És ezt kimondd, ha mindjárt Véreddel fizeted." Üstökös! Arany János nevezte először így. „.. .mintha üstökös csapna szűk lakomba...” — jegyezte meg egyik levelében, nem sokkal megismerkedésük után. Találtak rá jelzőt azóta százat is, de ennél pontosabb, a költő lényegét jobban kifejező nem akad közöttük. Üstökös! Valóban az volt. Tűzcsóva. Avart, ugart s minden korhadót felperzselő s évszázadokat bevilágító. Rettenetet és ámulatot keltő. Szédítően gyors röptével, szinte egyik évről a másikra jelent meg a nemzet egén. Ám nem a kozmikus légből jött, az idegen elnyomás alatt sínylődő hazai föld sártengeréből emelkedett a magasba. A kisemmizett, elgyötört nép szülte. A nép, melynek lelkében Dózsa és a kurucok után ismét kezdett tetté érni a megújulás, a felszabadulás vágya. Üstökös! Hogyan, mi által lett azzá? Két dolog kellett ehhez, persze a példátlan erejű költői tehetség mellett. Mindkettő benne foglaltatik a mottóul idézett versszakban. Az egyik: „Legyen elved, hited”. Nos, neki volt! Nagysága mindenek előtt éppen abból fakad, hogy kora leghaladóbb eszméinek — a népszabadság, a népuralom eszméinek — a szolgálatába szegődött. Ezeknek az eszméknek a szárnyain tudott oly szédítően magasba röppenni. A költészet is eszköz volt számára az eszméi diadalra juttatásáért folytatott nagy küzdelmében. Szinte első versétől kezdve nyomon követhető és konkrétan kimutatható a törekvés: felkészíteni a népet a rabság lerázására; érlelni és erősíteni az emberek lelkében és tudatában a forradalmi tettek szándékát. Jókai írja 1848. március 15-ről: „Ezt a napot Petőfi napjának nevezze a magyar nép”. E nap valóban Petőfi napja volt, de nem csupán azért — ahogy Jókai folytatja — mert Petőfi „merész föllépése nélkül” kétséges, vajon megesett volna mindaz, amire ma oly büszkén tekintünk vissza. Petőfi vezető szerepe a forradalmi események irányításában vitathatatlan, de éppúgy vitathatatlan az is, hogy a Nemzeti dal szavait olyan ezrek, tízezrek hallgatták, kiknek lelke már erősen fogékony volt a szabadság eszméi iránt. És megközelítően sem tett senki annyit e fogékonyság kifejlesztéséért a megelőző években mint ő — az ő költészete. A politika és a költészet Petőfinél nem választható szét. S ez nem holmi véletlenszerű egybeesés, hanem Petőfi tudatos törekvése. Jól kitűnik ez abból is, hogy minden esetben, amikor megfogalmazza költői hitvallását, egyben politikai programot is ad. Népszabadság, népuralom — ez volt az ő „elve”. S ebben kifejeződik az is, hogy a haza mindenek előtt a dolgozó nép millióit jelentette számára. Ez óvta meg rajongó hazaszeretetét, melynek oly csodálatos szavakkal adott hangot sok-sok versében, a nacionalista gőgtől, a nemzeti szűkkeblűségtől. A hazája és népe iránti büszkeség érzése akkor tölti el igazán, amikor a magyar nép lerázva a rabigát, a szabadságért folyó küzdelem élén jár, s példát mutat más népeknek is. Szabadságeszméje egyetemes volt, arról álmodott, hogy „majd minden rabszolganép / lármát megunva síkra lép”, s együtt fog küzdeni a zsarnokság ellen a világszabadság zászlaja alatt. Ám az „elvek”, a nagyszerű eszmék nem avatnak senkit automatikusan jelentős személyiséggé. A továbbiakban minden az erkölcsi értékeken, a jellemen múlik. Örök-igaz közhely: nagy jellem nélkül nincs nagy művész. Petőfi erkölcsi követelményei, melyeket a mottóul választott versszakban is megfogalmaz, kegyetlenül szigorúak: elveidből ne engedj, még akkor se, ha életeddel kell fizetned érte. Ezt a mércét állította maga elé, s ezzel mért másokat is. Soha nem latolgatta, mennyi kára származhat abból, ha kiáll elvei mellett. Kész összeveszni barátaival, s nem habozik megtámadni nagyon tisztelt és szeretett barátját, Vörösmarty Mihályt sem. Szembekerül Kossuthtal, Széchenyivel, az egyetlen Bem kivételével szinte valamennyi politikai és katonai vezetővel, akivel dolga akadt. Ifjonti hevesség, túlfűtött türelmetlenség, fékezhetetlen temperamentum, vélték akkor is és később is sokan. Tévedés! Petőfi ízig-vérig plebejus forradalmár volt, s mint ilyen, élesen szemben állt az 1848 márciusában hatalomra jutott egész politikai vezető réteggel, ő a márciusi vívmányokat csak az első lépésnek tekintette, melyet további forradalmi tetteknek kell követniök, a hatalom akkori birtokosai viszont nemhogy továbblépni nem akartak, de már-már az addigi vívmányokat is sokallották. Csoda-e, ha Petőfi és az ország politikai vezetői közötti viszonyt ridegség, sőt éles konfliktusok sorozata jellemzi? Kérlelhetetlenül következetes volt a forradalom szolgálatában. Jottányit sem tágított soha a nép és a haza igaz ügye mellől. Személyes bátorságáról a tényszerűen bizonyított tettek hosszú sora tanúskodik. Nemcsak a gondolkodásban, az új eszmék hirdetésében volt merész, hanem a cselekvésben is. Erkölcsi nagysága, jellemének szépsége éppen szavai és tettei sziklaszilárd egységétől kapja legfényesebb ragyogását. A segesvári csatatéren népünk egyik legnagyobb fia esett el a szabadságért vívott harcban, alig huszonhat évesen. Néhány rövid esztendő alatt a költészet és a hazafiúi forradalmár tettek olyan szédítő csúcsaira emelkedett, melyek előtt a mai nemzedék is ámuldozva áll. Sokan és sokszor leírták róla: megelőzte korát. Az eszmék, amelyek lelkesítették, amelyekért élt és küzdött, s amelyekért végül az életét is odaadta, akkor valóban még nem diadalmaskodtak hazánkban. Egyegy gondolat, eszme megvalósulásához idő kell, néha nagy idő. Az első lépés, ahogy a magvető teszi: megmunkálni a talajt, s elvetni belé a magot. Ezt tette Petőfi Sándor néhány társával együtt. A szabadság általuk elvetett magja nemzedékek sok keserves harca és gondos munkája nyomán mára terebélyes, gazdagon gyümölcsöző fává nőtt. Hála és dicsőség a magvetőnek!