Ifjúmunkás, 1961 (5. évfolyam, 1-51. szám)

1961-06-29 / 26. szám

U­­taltam. Igen, ez a helyes kifejezés : utáltam. Úgy, ahogy csak gyermek tud utálni. Gátlás nélkül, igaz szív­ből. Talán a modora miatt, mert olyan fennhéjázó, szeszé­lyes volt, mint az anyja és kor­látolt, erőszakos, mint az apja. De tűrnöm kellett. Nem tehet­tem mást. El kellett viselnem je­lenlétét, részt kellett vennem tartalom, fantázia nélküli já­tékaiban, amelyek rendszerint az ő környezetében élő felnőt­teket majmolták, bosszantóan, naivan, szinte karikatúrasze­­rűen. Ebben a játékban nekem, a házmester-szobainas fiának, rendszerint a lakáj feladatát juttatta. S ez sértette önérzete­met. Nem, ne értsenek félre, nem az „urak“ szerepére vágy­tam, amelyet a véget nem érő taposómalomhoz hasonló já­tékban ő és hozzá hasonló, gyermekszobában nevelkedő társai töltöttek be. Maga a já­ték volt kiállhatatlan számom­ra. Nem tűrhettem, hogy bárki más korlátlanul rendelkezzék, velem, lábbal tiporja akarato­mat, mint ahogy én sem vete­medtem soha ilyesmire a má­sikkal szemben. Emiatt nemegy­szer összezördültünk. Ilyenkor rendszerint bömbölve rohant panaszkodni szüleinek, akik elég jellemtelenek voltak, hogy apám előtt vádoljanak „sem­­mirekellőségemért“. Pedig so­­hasem bántottam, kisujjammal sem - egyetlen eset kivételével. N­yári szünidőben történt. A déli órák rekkenő mele­ge elől a házmesteri la­kásunkkal szomszédos fáspin­cébe menekültem. Szerettem a tágas, sötét helyiség hűs leve­gőjét, amelyet a tűzifa jelleg-­­zetes kesernyés illata itatott át. A szellőztető résen beszűrődő fénynél olvastam Tamás bátya kunyhóját, vagy a Pál utcai fiú­kat. Ki tudná ma már meg­mondani ? Jól hallottam, hogy az úrfi tűvé teszi értem az emeletes épület mögött húzódó hatalmas kertet, a garázs mögötti „kis­erdőt” - mi, gyerekek neveztük így a néhány négyzetméternyi, gesztenyefákkal beültetett terü­letet - a virágágyásokkal sze­gélyezett udvart, a lépcsőházat s a padlásfeljáratot. Talán még a padlásra is bekukkantott. Csak keressen ! Semmi ked­vem sem volt vele játszani. Apám előző napon mosta meg a fejem, mert egy óvatlan pillanatban faképnél hagytam a játszadozó úri csemetéket, és kiszaladtam a Marosra ha­lászni. Ebéd után maga mellé ülte­tett és komoran, kissé - nekem legalább is úgy tűnt — szomo­rúan nézett rám. Számomra mindennél kellemetlenebb volt ez a néma szemrehányás. Ké­sőbb csendesen így szólt: •A Fiam, miért teszed amúgy sem könnyű életünket még ne­hezebbé ? ! Sírni szerettem volna, de szé­gyelltem magam. Bűntudatosan osontam ki a konyhából, és csak lefekvéskor kerültem elő a kert sűrű bokrai közül. Az úrfit azóta nem láttam. Gondosan kerültem, mert a dorgálás elle­nére megfogadtam , nem lesz alkalma többé velem játszani. Úgy véltem, ha nem találko­zunk, nincs oka panaszkodni rám. S most ismét keres. Robit is­mert anyja így ejtette nevét, kényesen, a bece­név után lehelve a nem létező „t“-t, nagyokat ordított, most e­z úi­ már a házmesteri lakás felé ve­­zető pincelépcsőn : - Jean !... Jean !. .. - mert ez volt a „becsületes lakásne­vem". A fülem botját sem mozgat­tam, olvastam tovább. Tudtam, hogy egyedül van s szórako­zást keres, hát hadd ölje az unalom. Észre sem vettem, mikor lo­pakodott mögém, csak akkor eszméltem fel, amikor kirúgta kezemből a könyvet és rám or­dított : - Miért nem felelsz, ha szó­lítalak ? Nem akartam kikezdeni vele, némán szedegettem fel hát a szertehullott lapokat, és bár forrt bennem a méreg, látszólag nyugodtan rakosgattam össze lapszám szerint a könyvet. - Gyere játszani ! - paran­csolta. - Most olvasok — feleltem röviden és igyekeztem ügyet sem vetni rá. E­­­zúttal nem csökönyöskö­­dött, mint rendszerint szokta. Más szórakozást talált. Valahonnan szigetelt vil­lanydrótot kerített és miközben a huzal egyik végét beleillesz­tette a konnektorba, másik vé­gét odaérintette a pince fala mellé állított ócska öntöttvas kályhához. A vasat karcoló hu­zal sercegett a kályha oldalán. - Nini, forrasztok ! - rikkan­totta szinte eszelősen a boldog­ságtól. Hagytam, forrasszon ... Csak akkor intettem, hagyja abba a játékot, amikor apró, nikkelezett nyelű zsebkésével kettévágta a huzalt és a kon­nektor mindkét üregébe igye­kezett beilleszteni a drótokat. — Vigyázz, Robi — hadd ne­vezzem én is így —, mert baj lesz, ügyet sem vetett rám, fogta a két darab drótot és egyszer­re érintette mindkettő végét a vaskályhához. Egyetlen hatal­mas szikra pattant, több sem­mi.Néhány pillanatig érthetet­lenül bámulta a két drótot, majd falfehér arccal, reszkető ajakkal fordult felém: - Most mi lesz? Mit tudtam én? Pedig csak most kezdődött a haddelhadd. A házban felszerelt személy­­szállító felvonó aknája felől éktelen visítás hallatszott. Hát igen, a lift valószínűleg fele út­ján megakadt, a „forrasztási” rövidzárlatot okozott. Máskor is előfordult már ilyesmi s a nagyságos asszony minden esetben valóságos hangver­senyt rendezett a négy fal kö­zé zárt felvonó fülkéjében, szörnyűséges idegrohamában. Nagy futkosás támadt a ház­ban, előkerült apám is. Előbb azt hitték, hogy a felvonó kapcso­lótábláján történt valami baj. Apám megpróbálta bekapcsol­ni az áramot a felvonó kapcso­lótáblájánál, de hasztalan. Közben, hogy nagyobb le­gyen a kavarodás, megérkezett Robi apja is a törvényszékről. Most már ő is ott látott-futott a többiekkel, s egyre azt hajto­gatta: — Szerelőt, hívják a szerelőt ! Mi a fáskamrában kuksol­tunk. Nekem ugyan nem volt mitől tartanom, de nem vitt rá a lelkiismeretem, hogy bajá­ban magára hagyjam Robit. Ott lapultunk hát, és tekinte­tünkkel egymást méregettük. Sajnos, nem sokáig. Valaki fején találta a szöget.­­ A gyerekek, hol vannak a Kása János elbeszé­lse gyerekek? Biztos ők csapták ki a biztosítékot ! Keresésünkre indultak. Most már Robinak is meg­jött a hangja - Jean volt, ő volt ! Pedig mondtam neki, hogy ne nyúl­jon a villanyhoz, de hiába Be­szél neki az ember ! - és ököl­lel támadt reám. Meglepetésemben némán­­ tűrtem az ütéseket. Még csak nem is védekeztem. Egy dara­big hagytam, hadd püföljön. Végül egyetlen egyet ütöttem a képébe. A legrosszabbkor. Akkor, amikor az apja a pince­ajtón belépett. Robit pillanatok alatt elborította a vér. Végig folyt fehér ingén és krémszínű nadrágján. znap apám megint maga mellé ültetett. Cigarettát kotort elő, s miközben körülményesen sodorgatta, hogy puhuljon, megkérdezte: — Te piszkáltad a villanyt? - Nem, hidd el, hogy nem - feleltem makacsul, hátraszegett fővel, miközben tekintetét ke­restem. - Kár... - mondta halkan. Értetlenül meredtem rá. - Kár - folytatta -, hogy csak egyet ütöttél a képébe ... __Néhány nap múlva elköl­töztünk. A patai temesvári szerzőnek ezt az írását a Bánáti tükör­­ből vettük át. L _ ш гиш&Λл Hazafias muriba | /­­ ■ •­­ Diáktársaimnak, akikkel együtt dol­­­­­goztam tavaly a brassói állatkert mun­káte terén. Füttyös kedvvel ássuk a talajt, már reggel óta, nagy serényen. Bizony, még nehéz volt a rajt, de belejöttünk ... Már a fényen, látjuk a gyűrött, lucskos kertet. Szellő cibálhat, eső verhet, nem állunk félre, még azért se ! S hogy roppant buzgalmunk megértse, ki versem olvassa, megvallom: Azért vagyunk mi daccal tele, mert jól tudjuk, munkások járnak majd ide ki minden vasárnap. És ennél szebb jutalmunk lehet-e? Apáthy Géza V J f ■ - “—^ o­o­ NCÖKÖZlések FÁBIÁN SÁNDOR verseiről A Fábián Sándor verseiből ki-Egyetlen egyszer találkoztam vele. Úgy emlékszem, alacsony mosolygós fiatalember. Van ben­ne valami mozgékonyság és üde érdeklődés. A szeme öntudato­san csillog, s ugyanakkor modo­rából figyelmes tisztelet sugárzik a nála idősebbek vagy tekintélye­sebbek felé. (Ez utóbbiban persze tévedhetek !) Azt, hogy orvostanhallgató, már első megjelent verseiből tu­domásul vettem. A versek feldol­gozott tény­anyaga is elárulja ezt. A páros ágú fénycsövek alatt tanulás után pihenést keresve, kart karba öltve járunk minden este. Nincs időnk máskor, diákok áradó élet­közelség hívja fel fi­gyelmünket ismét és ismét az any­­nyiszor és mégsem elégszer hang­súlyozott valóság-ismeret fontos­ságára. Fiatal költőink között raj­ta mérhetjük le legjobban, hogy milyen termékenyítő hatással van a művészi munka változatosságá­ra, teljességére, érdekességére az alkotónak az őt körülvevő világ­gal való szoros kapcsolata. Az ol­vasó mohón kutatja a jól csengő verssorok, többé-kevésbé elfogad­ható rímek, itt és ott valóban új­szerű képek burkában megjelenő valóság-darabokat. Fábián legjobb versei azok, ahol ennek a mai valóságnak ad hangot. Legrosszabb költeményeiben viszont enged az üres spekuláció csábításainak, és a modorosan kitalált hasonlatok csak elkedvetlenítenek. Több példából — elrettentőnek — csupán egyet idézek: A fák a tiszta égre szövevényes nagy hálót fonnak, amely a meleg napot úgy tartja szemeibe zárva, mint ujjaim között én kezedet. Hát ez bizony tiszta képzavar. Olvass legyen a talpán, aki egy lélegzetre megérti. Szerencsére a fiatal költő művészi tevékeny­ségének ez csak a fonákja. A szőttes elejét nem zavarják zűr­zavarosan kanyargó szálak, el nem varrt végek. Fábián Sándor általában biztosan bánik a köl­tészet nyersanyagával. Ez a biz­tonság nem csupán a valóság költői formákba kínálkozó ré­szeinek ügyeskezű megragadá­sára szorítkozik. Fábián Sándor olyan költő, akinek költői esz­méi vannak, és amikor a valóság művészi tükrözésére szánja el magát, ezeket az eszméket köl­tői formában ki is tudja fejezni. Fábián nem bolyong iránytű nélkül a jelenségek között. A világban való helyes tájékozó­dását éppen ezek a költői esz­mék segítik elő. A költő eszméi viszont végső fokon abban a má­sik eszmei alapban gyökereznek, amely valamennyiünk közös, szo­cialista világnézetét alkotja. Ezt a megállapítást megjelenő ver­seinek egészéből szűri ki az ol­vasó. Kifejezetten is fellelheti abban a versében, amely Lenint mint mai építő életünk alapjai­nak tervezőjét mutatja be. Mint időtálló szilárd alap betonján felma­gasló falak az első tervezőt­ vagyunk, órák, gyakorlatok beosztott rendje tölti ki napunk. Másrészt a képek és hasonlatok burkában megjelenő élmények és benyomások szintén erre a körül­ményre utalnak. Csend van. Hosszan a napra hunyorgok. Nem­ látom, tűzkőre tágul, felhők szélén sok kicsi láng gyűl, fent az ég csupa fény, s mint homorú nagy műtőlámpa a kozmosz mennyezetén — melyet az élet karja irányít —­ árnyék nélkül a földre világít —– írja egy másik versében, hogy minden kételyt elűzzön az olvasó­ban a szerző foglalkozása iránt. Általában kellemes meglepetést okozott, hogy az őt körülvevő és gondolatait foglalkoztató külső valóságot mekkora természetesség­gel tudja meghódítani a költészet számára. Verseiben — a jókban és a kevésbé sikerüitekben egyaránt — annak az életnek erői feszül­nek és lüktetnek, amely szá­munkra is ismerős. Ennek a mai világnak énekeseként mu­tatkozott be már kezdettől fog­va az Ifjúmunkásban. Mégpedig nem úgy, mint aki valamely cso­da­táj ámulatainak zeng dicsérő himnuszokat, hanem mint aki a fiatalság bátor derűlátásával ma­ga is részt vesz a napról napra változó, fejlődő és kiteljesedő élet építésében. Ezt nyíltan be is vallja: Élni szeretnék százezer évig, élni a végig dolgos ember életét, látni, ahogy majd sorra megérik új s új nemzedékeink a szép, kommunistáktól sugarasra tervezett jövőt.. . mondja annak bizonyságául, hogy a fiatal költő öntudatos magára­­találásban a mi világnézetünk, a marxista-leninista gondolat a döntő, s amint az előbb is mon­dottuk, ez táplálja verseinek eszmeiségét. Bizonyára az sem véletlen, hogy kifejezésmódjának alapja a költői realizmus. Aki a kör­nyező valóságot biztos eszmei alapról szemléli, az kifejezés­­módjában is csak a valóságtól megázsított utakat választhatja. Fábián Sándor közérthető, köz­vetlen versei azt bizonyítják, hogy a józan értelem határai kö­zött is lehet újat és modernet mondani, sőt, hogy az igazi új­donságot és maiságot mindig az eszme és az ésszerűség­ eszközei­vel lehet és kell is meggyőző módon kifejezni. A fenti megállapításokban persze jókora adag előlegezett bizalom is rejlik. Fábián Sándor mindössze két-három éve jelent­kezett lapjaink, folyóirataink hasábjain, és nem minden versé­ről mondhatjuk, hogy megállja a mélyreható bírálatot. A költe­mények bő áradása olykor a hí­­gulás, a laposodás veszedelmével fenyeget. A nyersanyag könnyed verssé­ alakulását nem mindig id­eéri megfelelő eszmei szigor. Nyelvi eszközei gyakran nem ál­lanak a kor magaslatán. Hason­latai sápadtak, rímei nem egy esetben kopottak, ósdiak. A róla alkotott általános kép mégis biz­tató. Versei azt a reményt kel­tik, hogy költővel van dolgunk, aki a jövőben még jelentős mon­danivalókat tartogat számunkra. Ezért üdvözöljük jelentkezését szeretettel. Ezért várjuk érdek­lődéssel minden egyes új költe­ményét. Szemlér Ferenc sebes ritmusú növekedés közben idézzük őt .

Next