Ifjúmunkás, 1961 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1961-06-29 / 26. szám
Utaltam. Igen, ez a helyes kifejezés : utáltam. Úgy, ahogy csak gyermek tud utálni. Gátlás nélkül, igaz szívből. Talán a modora miatt, mert olyan fennhéjázó, szeszélyes volt, mint az anyja és korlátolt, erőszakos, mint az apja. De tűrnöm kellett. Nem tehettem mást. El kellett viselnem jelenlétét, részt kellett vennem tartalom, fantázia nélküli játékaiban, amelyek rendszerint az ő környezetében élő felnőtteket majmolták, bosszantóan, naivan, szinte karikatúraszerűen. Ebben a játékban nekem, a házmester-szobainas fiának, rendszerint a lakáj feladatát juttatta. S ez sértette önérzetemet. Nem, ne értsenek félre, nem az „urak“ szerepére vágytam, amelyet a véget nem érő taposómalomhoz hasonló játékban ő és hozzá hasonló, gyermekszobában nevelkedő társai töltöttek be. Maga a játék volt kiállhatatlan számomra. Nem tűrhettem, hogy bárki más korlátlanul rendelkezzék, velem, lábbal tiporja akaratomat, mint ahogy én sem vetemedtem soha ilyesmire a másikkal szemben. Emiatt nemegyszer összezördültünk. Ilyenkor rendszerint bömbölve rohant panaszkodni szüleinek, akik elég jellemtelenek voltak, hogy apám előtt vádoljanak „semmirekellőségemért“. Pedig sohasem bántottam, kisujjammal sem - egyetlen eset kivételével. Nyári szünidőben történt. A déli órák rekkenő melege elől a házmesteri lakásunkkal szomszédos fáspincébe menekültem. Szerettem a tágas, sötét helyiség hűs levegőjét, amelyet a tűzifa jelleg-zetes kesernyés illata itatott át. A szellőztető résen beszűrődő fénynél olvastam Tamás bátya kunyhóját, vagy a Pál utcai fiúkat. Ki tudná ma már megmondani ? Jól hallottam, hogy az úrfi tűvé teszi értem az emeletes épület mögött húzódó hatalmas kertet, a garázs mögötti „kiserdőt” - mi, gyerekek neveztük így a néhány négyzetméternyi, gesztenyefákkal beültetett területet - a virágágyásokkal szegélyezett udvart, a lépcsőházat s a padlásfeljáratot. Talán még a padlásra is bekukkantott. Csak keressen ! Semmi kedvem sem volt vele játszani. Apám előző napon mosta meg a fejem, mert egy óvatlan pillanatban faképnél hagytam a játszadozó úri csemetéket, és kiszaladtam a Marosra halászni. Ebéd után maga mellé ültetett és komoran, kissé - nekem legalább is úgy tűnt — szomorúan nézett rám. Számomra mindennél kellemetlenebb volt ez a néma szemrehányás. Később csendesen így szólt: •A Fiam, miért teszed amúgy sem könnyű életünket még nehezebbé ? ! Sírni szerettem volna, de szégyelltem magam. Bűntudatosan osontam ki a konyhából, és csak lefekvéskor kerültem elő a kert sűrű bokrai közül. Az úrfit azóta nem láttam. Gondosan kerültem, mert a dorgálás ellenére megfogadtam , nem lesz alkalma többé velem játszani. Úgy véltem, ha nem találkozunk, nincs oka panaszkodni rám. S most ismét keres. Robit ismert anyja így ejtette nevét, kényesen, a becenév után lehelve a nem létező „t“-t, nagyokat ordított, most ez úi már a házmesteri lakás felé vezető pincelépcsőn : - Jean !... Jean !. .. - mert ez volt a „becsületes lakásnevem". A fülem botját sem mozgattam, olvastam tovább. Tudtam, hogy egyedül van s szórakozást keres, hát hadd ölje az unalom. Észre sem vettem, mikor lopakodott mögém, csak akkor eszméltem fel, amikor kirúgta kezemből a könyvet és rám ordított : - Miért nem felelsz, ha szólítalak ? Nem akartam kikezdeni vele, némán szedegettem fel hát a szertehullott lapokat, és bár forrt bennem a méreg, látszólag nyugodtan rakosgattam össze lapszám szerint a könyvet. - Gyere játszani ! - parancsolta. - Most olvasok — feleltem röviden és igyekeztem ügyet sem vetni rá. Ezúttal nem csökönyösködött, mint rendszerint szokta. Más szórakozást talált. Valahonnan szigetelt villanydrótot kerített és miközben a huzal egyik végét beleillesztette a konnektorba, másik végét odaérintette a pince fala mellé állított ócska öntöttvas kályhához. A vasat karcoló huzal sercegett a kályha oldalán. - Nini, forrasztok ! - rikkantotta szinte eszelősen a boldogságtól. Hagytam, forrasszon ... Csak akkor intettem, hagyja abba a játékot, amikor apró, nikkelezett nyelű zsebkésével kettévágta a huzalt és a konnektor mindkét üregébe igyekezett beilleszteni a drótokat. — Vigyázz, Robi — hadd nevezzem én is így —, mert baj lesz, ügyet sem vetett rám, fogta a két darab drótot és egyszerre érintette mindkettő végét a vaskályhához. Egyetlen hatalmas szikra pattant, több semmi.Néhány pillanatig érthetetlenül bámulta a két drótot, majd falfehér arccal, reszkető ajakkal fordult felém: - Most mi lesz? Mit tudtam én? Pedig csak most kezdődött a haddelhadd. A házban felszerelt személyszállító felvonó aknája felől éktelen visítás hallatszott. Hát igen, a lift valószínűleg fele útján megakadt, a „forrasztási” rövidzárlatot okozott. Máskor is előfordult már ilyesmi s a nagyságos asszony minden esetben valóságos hangversenyt rendezett a négy fal közé zárt felvonó fülkéjében, szörnyűséges idegrohamában. Nagy futkosás támadt a házban, előkerült apám is. Előbb azt hitték, hogy a felvonó kapcsolótábláján történt valami baj. Apám megpróbálta bekapcsolni az áramot a felvonó kapcsolótáblájánál, de hasztalan. Közben, hogy nagyobb legyen a kavarodás, megérkezett Robi apja is a törvényszékről. Most már ő is ott látott-futott a többiekkel, s egyre azt hajtogatta: — Szerelőt, hívják a szerelőt ! Mi a fáskamrában kuksoltunk. Nekem ugyan nem volt mitől tartanom, de nem vitt rá a lelkiismeretem, hogy bajában magára hagyjam Robit. Ott lapultunk hát, és tekintetünkkel egymást méregettük. Sajnos, nem sokáig. Valaki fején találta a szöget. A gyerekek, hol vannak a Kása János elbeszélse gyerekek? Biztos ők csapták ki a biztosítékot ! Keresésünkre indultak. Most már Robinak is megjött a hangja - Jean volt, ő volt ! Pedig mondtam neki, hogy ne nyúljon a villanyhoz, de hiába Beszél neki az ember ! - és ököllel támadt reám. Meglepetésemben némán tűrtem az ütéseket. Még csak nem is védekeztem. Egy darabig hagytam, hadd püföljön. Végül egyetlen egyet ütöttem a képébe. A legrosszabbkor. Akkor, amikor az apja a pinceajtón belépett. Robit pillanatok alatt elborította a vér. Végig folyt fehér ingén és krémszínű nadrágján. znap apám megint maga mellé ültetett. Cigarettát kotort elő, s miközben körülményesen sodorgatta, hogy puhuljon, megkérdezte: — Te piszkáltad a villanyt? - Nem, hidd el, hogy nem - feleltem makacsul, hátraszegett fővel, miközben tekintetét kerestem. - Kár... - mondta halkan. Értetlenül meredtem rá. - Kár - folytatta -, hogy csak egyet ütöttél a képébe ... __Néhány nap múlva elköltöztünk. A patai temesvári szerzőnek ezt az írását a Bánáti tükörből vettük át. L _ ш гиш&Λл Hazafias muriba | / ■ • Diáktársaimnak, akikkel együtt dolgoztam tavaly a brassói állatkert munkáte terén. Füttyös kedvvel ássuk a talajt, már reggel óta, nagy serényen. Bizony, még nehéz volt a rajt, de belejöttünk ... Már a fényen, látjuk a gyűrött, lucskos kertet. Szellő cibálhat, eső verhet, nem állunk félre, még azért se ! S hogy roppant buzgalmunk megértse, ki versem olvassa, megvallom: Azért vagyunk mi daccal tele, mert jól tudjuk, munkások járnak majd ide ki minden vasárnap. És ennél szebb jutalmunk lehet-e? Apáthy Géza V J f ■ - “—^ oo NCÖKÖZlések FÁBIÁN SÁNDOR verseiről A Fábián Sándor verseiből ki-Egyetlen egyszer találkoztam vele. Úgy emlékszem, alacsony mosolygós fiatalember. Van benne valami mozgékonyság és üde érdeklődés. A szeme öntudatosan csillog, s ugyanakkor modorából figyelmes tisztelet sugárzik a nála idősebbek vagy tekintélyesebbek felé. (Ez utóbbiban persze tévedhetek !) Azt, hogy orvostanhallgató, már első megjelent verseiből tudomásul vettem. A versek feldolgozott tényanyaga is elárulja ezt. A páros ágú fénycsövek alatt tanulás után pihenést keresve, kart karba öltve járunk minden este. Nincs időnk máskor, diákok áradó életközelség hívja fel figyelmünket ismét és ismét az anynyiszor és mégsem elégszer hangsúlyozott valóság-ismeret fontosságára. Fiatal költőink között rajta mérhetjük le legjobban, hogy milyen termékenyítő hatással van a művészi munka változatosságára, teljességére, érdekességére az alkotónak az őt körülvevő világgal való szoros kapcsolata. Az olvasó mohón kutatja a jól csengő verssorok, többé-kevésbé elfogadható rímek, itt és ott valóban újszerű képek burkában megjelenő valóság-darabokat. Fábián legjobb versei azok, ahol ennek a mai valóságnak ad hangot. Legrosszabb költeményeiben viszont enged az üres spekuláció csábításainak, és a modorosan kitalált hasonlatok csak elkedvetlenítenek. Több példából — elrettentőnek — csupán egyet idézek: A fák a tiszta égre szövevényes nagy hálót fonnak, amely a meleg napot úgy tartja szemeibe zárva, mint ujjaim között én kezedet. Hát ez bizony tiszta képzavar. Olvass legyen a talpán, aki egy lélegzetre megérti. Szerencsére a fiatal költő művészi tevékenységének ez csak a fonákja. A szőttes elejét nem zavarják zűrzavarosan kanyargó szálak, el nem varrt végek. Fábián Sándor általában biztosan bánik a költészet nyersanyagával. Ez a biztonság nem csupán a valóság költői formákba kínálkozó részeinek ügyeskezű megragadására szorítkozik. Fábián Sándor olyan költő, akinek költői eszméi vannak, és amikor a valóság művészi tükrözésére szánja el magát, ezeket az eszméket költői formában ki is tudja fejezni. Fábián nem bolyong iránytű nélkül a jelenségek között. A világban való helyes tájékozódását éppen ezek a költői eszmék segítik elő. A költő eszméi viszont végső fokon abban a másik eszmei alapban gyökereznek, amely valamennyiünk közös, szocialista világnézetét alkotja. Ezt a megállapítást megjelenő verseinek egészéből szűri ki az olvasó. Kifejezetten is fellelheti abban a versében, amely Lenint mint mai építő életünk alapjainak tervezőjét mutatja be. Mint időtálló szilárd alap betonján felmagasló falak az első tervezőt vagyunk, órák, gyakorlatok beosztott rendje tölti ki napunk. Másrészt a képek és hasonlatok burkában megjelenő élmények és benyomások szintén erre a körülményre utalnak. Csend van. Hosszan a napra hunyorgok. Nem látom, tűzkőre tágul, felhők szélén sok kicsi láng gyűl, fent az ég csupa fény, s mint homorú nagy műtőlámpa a kozmosz mennyezetén — melyet az élet karja irányít — árnyék nélkül a földre világít —– írja egy másik versében, hogy minden kételyt elűzzön az olvasóban a szerző foglalkozása iránt. Általában kellemes meglepetést okozott, hogy az őt körülvevő és gondolatait foglalkoztató külső valóságot mekkora természetességgel tudja meghódítani a költészet számára. Verseiben — a jókban és a kevésbé sikerüitekben egyaránt — annak az életnek erői feszülnek és lüktetnek, amely számunkra is ismerős. Ennek a mai világnak énekeseként mutatkozott be már kezdettől fogva az Ifjúmunkásban. Mégpedig nem úgy, mint aki valamely csodatáj ámulatainak zeng dicsérő himnuszokat, hanem mint aki a fiatalság bátor derűlátásával maga is részt vesz a napról napra változó, fejlődő és kiteljesedő élet építésében. Ezt nyíltan be is vallja: Élni szeretnék százezer évig, élni a végig dolgos ember életét, látni, ahogy majd sorra megérik új s új nemzedékeink a szép, kommunistáktól sugarasra tervezett jövőt.. . mondja annak bizonyságául, hogy a fiatal költő öntudatos magáratalálásban a mi világnézetünk, a marxista-leninista gondolat a döntő, s amint az előbb is mondottuk, ez táplálja verseinek eszmeiségét. Bizonyára az sem véletlen, hogy kifejezésmódjának alapja a költői realizmus. Aki a környező valóságot biztos eszmei alapról szemléli, az kifejezésmódjában is csak a valóságtól megázsított utakat választhatja. Fábián Sándor közérthető, közvetlen versei azt bizonyítják, hogy a józan értelem határai között is lehet újat és modernet mondani, sőt, hogy az igazi újdonságot és maiságot mindig az eszme és az ésszerűség eszközeivel lehet és kell is meggyőző módon kifejezni. A fenti megállapításokban persze jókora adag előlegezett bizalom is rejlik. Fábián Sándor mindössze két-három éve jelentkezett lapjaink, folyóirataink hasábjain, és nem minden verséről mondhatjuk, hogy megállja a mélyreható bírálatot. A költemények bő áradása olykor a hígulás, a laposodás veszedelmével fenyeget. A nyersanyag könnyed verssé alakulását nem mindig ideéri megfelelő eszmei szigor. Nyelvi eszközei gyakran nem állanak a kor magaslatán. Hasonlatai sápadtak, rímei nem egy esetben kopottak, ósdiak. A róla alkotott általános kép mégis biztató. Versei azt a reményt keltik, hogy költővel van dolgunk, aki a jövőben még jelentős mondanivalókat tartogat számunkra. Ezért üdvözöljük jelentkezését szeretettel. Ezért várjuk érdeklődéssel minden egyes új költeményét. Szemlér Ferenc sebes ritmusú növekedés közben idézzük őt .