Ifjúmunkás, 1968 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1968-07-11 / 28. szám
— Mert túlságosan karakán volt — felelte egyik barátja, aki évekig dolgozott vele. — Ilyen is van ? — Igen. Székely számára a maga karakánságának a megőrzése fontosabb volt az iskola érdekénél. Pedig érezhette, hogy így, az ő leváltásával többet veszít az iskola, mintha megteszi, amit követelnek tőle. Inkább engednie kellett volna. Székely Ferenc 1959-től kezdve nyolc évig volt a kolozsvári 11-es számú líceum igazgatója. Az Ady-Sincai iskola éléről helyezték át, melyet 1954- től kezdve vezetett, s azt a megbízást kapta, hogy az akkor meglehetősen csehül állóest rendbeszedje. Hogy ez mennyire sikerült neki, azt ma már az iskola jó híre bizonyítja. A tantestület eredményei közül talán elég lesz annyit említenem, hogy a Székely leváltását megelőző 1966—67-es tanévben érettségizők közül 43-an jelentkeztek egyetemre s közülük 36-nak (83 százalék ! !) sikerült a felvételije, s ami talán még jellemzőbb, a műegyetemre jelentkező 13 végzős közül 12 jutott be. Székely Ferenc nevelő munkája elismeréséül már 1957-ben megkapta az éltanári címet, azóta többször kitüntették, jelenleg is képviselő, s tagja a Pionírszervezet megyei tanácsának. Kollégái, tanítványai vérbeli nevelőnek ismerik, aki töretlen lelkesedéssel, a szó legszorosabb értelmében látástól vakulásig dolgozott iskolájáért. Jogos tehát a kérdés: miért váltották le Székely Ferencet? Diákjai mai napig is várják a választ... " Talán akkor kezdődött minden, amikor 1965 szeptember 14-én, tehát egy nappal a tanév megkezdése előtt, a kolozsvári pedagógiai líceum képviselői minden külön értesítés helyett megjelentek az iskola bentlakásában, s felsőbb jóváhagyásra hivatkozva, kérték az internálus azonnali átadását. Amikor Székely Ferenc az így utcára került (szó szerint értendő) 147 diák érdekében közbenjárt, Galofiţa Pavel elvtársnő, a városi néptanács alelnöke azt válaszolta, nincs helye vitának, helyezze el a tanulókat más iskolák bentlakásaiban, összesen kilenc gyermeknek sikerült nagy nehezen helyet találni, a többieket hosszú utánjárás és meggyőző munka után a kintlakó tanulók szülei fogadták be. Egy ideig az a furcsa helyzet állt elő, hogy bár az adminisztráció (így a kantin is), a 11-eshez tartozott, a bentlakásban a pedagógiai líceum diákjai laktak. Még az év során a pedagógiai líceum kérte, hogy az internátusban lévő négy tantermet, melyben oktatás folyt, üresítsék ki, mert — úgymond — az ő internátusukat lebontják és szükségük van a helyre. (A pedagógiai líceum bentlakása különben még ma is zavartalanul működik és lebontatlanul áll.) A következő, tehát az 1966— 67-es tanévben újabb négy tantermet kért a pedagógiai líceum, ezúttal már az iskola épületében. Hiába hivatkozott Székely Ferenc arra, össze kell zsúfolnia az osztályokat, s ez felborítja az iskola rendjét, a városi tanügyi osztály kötelezte, hogy eleget tegyen a kérésnek. Úgy látszik azonban, a pedagógiai líceumnak ez sem volt elég, nemsokára újabb kilenc, majd még négy tantermet kért, s Székely Ferenc utasítást kapott arra, hogy az alsó ciklus tanulóit ossza szét más iskolák között. Ez gyakorlatilag a líceum, mint intézmény elsorvadását jelentette, mert elsősorban a következő évben megszűnt volna az V. osztály, másodsorban a tanári kar számára sem jött volna ki a kötelező óraszám. Természetes tehát, hogy Székely Ferenc ebbe nem egyezhetett bele, s abba sem, hogy szükség esetén üresítse ki a laboratóriumot és az iskola múzeumát, hiszen azokat kétszáz év nemzedékeinek munkája hozta létre és gazdagította. A felsőbb szervekhez fordult segítségért. Boldea Ion elvtárs, a városi pártbizottság titkára elismerte, hogy túl sok egy iskolától, amit a pedagógiai líceum kért, s javasolta, próbáljanak más megoldást találni. Két hétig zavartalanul folyt a munka a 11-esben, de akkor Galofiţa Pavel elvtársnő határozott utasítást adott, hogy másnapra tegyék szabaddá a tantermeket. Székely Ferenc az utasítást nem teljesítette, s azt a tanácsot sem fogadta meg, hogy ő kérje, a 11-es líceum cseréljen épületet a pedagógiai líceummal. Félreértések elkerüléséért: a pedagógiai líceum valóban nehézségekkel küzd, s érthető módon védi a saját érdekeit. A líceum épülete és bentlakása nem elég tágas az oktatás zavartalan biztosítására, különösen az utóbbi években, amióta más megyékből jött tanulókkal jócskán felduzzadt a líceum létszáma. De ez még nem jogosít fel egyetlen intézményt sem arra, hogy egy másik — mégha kevésbé jelentősnek is tűnő — intézmény rovására terjeszkedjék. Úgy vélem, a pedagógiai líceum vezetősége és a városi néptanács mindenképpen méltányosabb megoldást kellett volna hogy keressen, s a 11-es líceummal szembeni eljárásuk semmiképpen sem indokolható. 1967. november 24-én 12 óra előtt öt perccel Székely Ferenc telefonon utasítást kapott, hogy pontban délre fontos közlendők miatt tanári gyűlést hívjon össze. 12 óra 20 perckor megérkeztek a tanáriba Mardare Gheorghe és Dobránszki Zoltán inspektorok, az előbbi minden bevezető nélkül felolvasott egy közleményt, miszerint Székely Ferencet leváltják s az 5-ös számú általános iskolába helyezik át. Amikor Botár Géza, az iskolai szakszervezeti bizottság elnöke a tanári kar meglepődését és helytelenítését kifejezve, a leváltás megindoklását kérte , a leváltást semmiféle kivizsgálás nem előzte meg —, az inspektor közölte, hogy vitának nincs helye, s ezzel a két percig tartó gyűlés véget ért. Másnap Székely Marrátum másolatát kérte, de azt a választ kapta, hogy a jelentés csak egyetlen példányban, másolat nélkül íródott. Ekkor Bukarestbe utazott, s az oktatásügyi minisztériumban megtudta, hogy a jelentésű leváltást azzal indokolja, miszerint félrevezette a tanügyi osztályt az iskola egyik tanítónőjével kapcsolatban : családi nehézségekre hivatkozva kérte helyettesítését, ám ez büntetését töltötte le. A szóban forgó tanítónő, Gy R. valóban el volt ítélve rágalmazásért (az eset külön sportot érdemelne, itt csak annyit jegyzek meg, hogy miután letöltötte büntetését, a tanítónő fellebbezett, megnyerte évek óta húzódó perét, jelenleg is az iskolában tanít). Székely Ferenc állítása szerint február 17-én Gy. R. tanítónő közölte vele, hogy elítélték három hónapra, de felmegy Bukarestbe fellebbezni. Később megtudta, hogy a tanítónő eredménytelenül járt a fővárosban s február 21-én megkezdte büntetésének letöltését. Az 1967. február 25-i keltezésű 134-es iktatószámú irat másolata szerint, mely a líceum titkárságán található, Székely Ferenc kéri a tanügyi osztályt, hogy a tanítónő helyett ideiglenesen helyettesítőt nevezzenek ki, mert bírósági okok miatt (caz de justiţie) hiányzik. A március 25-én keltezett, ugyanilyen tartalmú 206-os iktatószámú iratra rá van vezetve, megkaptam az eredetijét. Gy. R. április 25-én munkára jelentkezett, de Székely nem engedte be a tanterembe, csak miután május 29-én erre Mardare Gheorghetól és Lucală Ștefantól (ugyanazok akik a leváltásáról szóló értesítést aláírták) erre utasítást kapott. Amint a fentiekből is kiderül, a vád, miszerint Székely Ferenc félrevezette a tanügyi osztályt s nem hozta tudomásukra a tanítónő helyzetét , hamis. Valójában arról van szó, hogy a tanügyi osztály vezette félre a felsőbb szerveket. Ezzel kapcsolatban tisztázni kell még egy dolgot. Székelynek szemére vetették, hogy védeni próbálta a tanítónőt, s kérte a törvényszéket, halassza el büntetésének kitöltését, mert helyettesítése a tanév során nehézségekbe ütközik, s pedagógiai szempontból sem ajánlatos. (Ugyanilyen nyilatkozatot adott különben a városi szakszervezeti bizottság is, de senkinek sem jutott eszébe ezért felelősségre vonni őket.) Véleményem szerint Székely álláspontja esetleg vitatható, de emberi szempontból a húsz éve tanító s nyugdíjazás előtt álló beosztottjáról van szó — jóhiszeműségéhez nem férhet kétség. Az ügy alakulása — mint már említettem, a tanítónő később megnyerte a pert — őt látszik igazolni. Ám, ha hibázott is, elég indok lenne-e ez a leváltásához? Nem érdektelen meghallgatni azoknak a véleményét is, akik közvetlenül részt vettek Székely Ferenc leváltásában. Dobránszki Zoltánt, aki a leváltáskor jelen volt, nem sokkal ezután a tanügyi osztály saját kérésére a 16-os líceumba nevezte ki tanárnak. Itt beszélgettem el vele. — Székely Ferenc a legjobb igazgatók egyike GÁLFALVI GYÖRGY riportja volt. Bármikor mentem ellenőrzésre, példás rendet és fegyelmet találtam. Azok közé a pedagógusok közé tartozik, akik nemcsak követelni, adni is tudnak. Nagyon meglepett a leváltása. November 24-én egy iskolában voltam ellenörzésen, amikor visszahivattak a tanügyi osztályhoz s mondták, a 11-esbe kell mennem, nevelőtanácsi gyűlésre. Csodálkoztam, miért nem Kábán Ferenc megy, hiszen ő felel az iskoláért. Sürgős gyűlésre hivatkozott. Később bevallotta, tudta, miről van szó, s azért nem mehetett, mert Székely Ferenc barátja. Az is kiderült, hogy Lucală Ştefannak is jönnie kellett volna, de ő gyorsan kiment Apahidára, bár nem volt mit keresnie ott. Csak útközben tudtam meg Mardare Gheorghetól, hogy nem nevelőtanácsi gyűlésről, hanem Székely Ferenc leváltásáról van szó. Lehet, hibáztam, amikor nem fordultam viszsza. Nem akarok mentegetőzni csak annyit mondok, hogy nagyon szégyelltem magam. Amikor érdeklődtem, miért váltották le Székelyt, nem kaptam pontos választ. Szerintem Székely joggal kardoskodott az iskolája mellett, nem szabadott volna leváltani. Igen, nyugodtan közölheti, amit mondtam. Nincs mitől félnem. Márcsak azért sem, mert bányászgyerek vagyok, s különben is jó a káderlapom. Kábán Ferencet a tanügyi osztályon találom. Amikor elmondom, mi érdekelne, előbb csodálkozva néz rám, de később belemelegszik a be— Székely kétségtelenül nagyon jó igazgató és kitűnő szervező volt. Véleményem szerint nemcsak joga, funkciójából fakadó kötelessége is volt az iskola érdekében kiállni. Amikor azt a feladatot kaptam, vegyek részt a leváltásán, azt válaszoltam, nem látom tisztán a kérdést s különben is Székely Ferenc barátom, nem mehetek. Lehet, ez elvtelenségnek tűnik, de ha meg vagyok győződve, hogy a barátom hibázott, nyugodt szívvel elmentem volna. A következő héten a végrehajtó bizottság utasított, tartsak frontális inspekciót az iskolában. Mindent a legnagyobb rendben találtam, ezt láthatta a jegyzőkönyvből is. Amikor az elemző gyűlésen megkérdeztem Pavel elvtársnőt, miért váltották le Székelyt, azt válaszolta, azért, mert az osztálytermekkel kapcsolatban félrevezette a tanügyi osztályt s nem volt hajlandó kiüríteni őket. Kértem, jöjjön ki az iskolába, öntsön tiszta vizet a pohárba, s nyíltan megmondtam — a tanárok között olyan érzés alakult ki, hogy az iskola léte forog kockán. Mardare Gheorgheval csak nagyon nehezen sikerült találkoznom, s akkor sem hosszú ideig. — Miről akar hallni ? A Székely-ügyről ? Honnan is van ? Igen, értem. Mit érdekli az magát ? Kicsi fiú vagyok én, beszéljen a főnökökkel. Nem, nem vagyok hajlandó nyilatkozni. Nincs véleményem. Végeztem. Miközben inkább az indulattól, mint a szégyentől égő füllel kifelé baktattam, azon morfondíroztam, mégsem lehet olyan kicsi fiú ez az alacsony termetű ember, ha egyszer aláírása igazgatói kinevezéseken és elbocsátásokon szerepel.Vagy talán mégis ? * Galofiţa Pavel, a városi néptanács alelnöknője szemében ugyanazt a csodálkozást láttam, amit nem sokkal előbb Kábán Ferencében. — Igen, valóban egyesek számára meglepetést okozhatott a Székely leváltása. Először történt meg, hogy egy hivatali titkot megőriztek. Székely félrevezetett bennünket. Abban az ügyben csak helyettesítőt kért, nem tájékoztatott arról, hogy hol van a tanítónő. (Ez — fentebb láthattuk — nem áll.) Nincs miért titkolnom, azért váltottuk le, mert nem teljesítette a kapott feladatokat, állandóan kibúvót keresett. Nem üresítette ki a kért termeket, a pedagógiai líceum tanulói ott maradtak az utcán. Beláthatja, hogy a pedagógiai líceum érdeke mégiscsak fontosabb a 11-es líceuménál. Rendkívül furcsa, hogy bár Székely Ferencet fegyelmi úton helyezték alacsonyabb beosztásba s más iskolába, régi és új kollégái máig sem tudják, milyen kivizsgálás alapján történt ez. Székely Ferencnek sehol sem volt alkalma elmondani véleményét. Székely Ferenc tehát az 5-ös számú általános iskola fizika-kémia tanára. Éltanár, többszörös kitüntetett, néptanácsi képviselő, a Pionírszervezet megyei tanácsának tagja, kollégái, tanítványai tisztelik, tehát minden úgy van, mint régen. Éppencsak nem igazgató. Az elején — ahogy mond-ja — nehéz volt, nem tudta megszokni a lazaságot, az volt az érzése, ingyen kapja a fizetését. Túlságosan karakán lett volna ? Nem hiszem. Az egyetlen becsületes utat választotta, nem volt joga meggondolásokra. Lehet, néha hibázott, nem találta meg a legmegfelelőbb eszközt igaza védelmében. Talán jobban meg kellett volna keresnie azokat az embereket, akik melléje állnak. Most egy kicsit értetlenül néz a világba. Mert valóban érthetetlen, hogy Dobránszki Zoltán és Kábán Ferenc felismerték, s most utólag is belátják, hogy igazságtalanság történt, de akkor, amikor kellett, nem tudtak harcolni — esetleg a végsőkig is elmenve — az igazság védelmében. S az még érthetetlenebb, hogy a tanári kar, Székely egykori kollégái, akiknél jobban senki sem tudja, mit ért Székely Ferenc munkája és emberi tartása, csak most, az újságírónak merik ezt elmondani, de akkor, az első leintő szóra elhallgattak, s „nem látták ért *telmét“ a cselekvésnek. S milyen jogon mondjuk ezt el mi, az ifjúsági lap ? Mindenekelőtt annak a több ezer fiatalnak a nevében, akik az utóbbi években a 11-es líceumban végeztek vagy jelenleg ott tanulnak. Azoknak a nevében, akik éveken keresztül nap mint nap tanúi voltak Székely Ferenc emberi helytállásának és példaadásának, s akik most kissé zavartan s mindenképpen értetlenül kérdik: hát ilyen is whont It's Andois ? ..vCS- Ifjúmunkás г Megszólalt az irodalomtörténet Igen, nincs ennél izgalmasabb. Dutka Akos levelében, amelyet nagy örömmel olvastunk az Előre Június 30-i irodalmi mellékletében, maga az irodalomtörténet jelentkezik tanúvallomásra a nagyváradi Holnaposok ügyében. Személyes élményekből építi elénk a bátor írói tett előzményeit, szereplőit, a korszak levegőjét. A Franyó Zoltánhoz íródott baráti levél föltétlenül nyilvánosságot érdemelt. Dutka Ákos bevallottan a védelem tanújaként lép föl, mert a Holnaposok emlékét, úgy érzi, „az irodalomtörténet elmosta, szétkente“. Ezzel az indító mondattal talán tehetne vitázni. .. .De most nem vitázni akarok, hanem örülni ennek a levélnek az élő Holnaposok nyilvánosságnak szóló baráti levelezésének, s köszönteni érte a lapot, ahol nyilvánosságot látott. Bárcsak minél több ilyen dokumentum-rangú emlékezést, levelet, vitázást olvashatnánk ! Az ilyen magánlevelezés a legtisztább közügy. (Ь, ЯУ) Barátaink Legutóbb azzal zártuk sorainkat, hogy reméljük, lesz amiért jelentkeznünk ebben a lapszámban is. Tényleg van, de sajnos, nem azért, amiét reméltük. Nem akarjuk azt hinni, hogy barátaink száma megcsappant, az viszont tény : újabb levelek, melyek az előfizetők táborának szélesítéséről szólnának, nem érkeztek. A kánikula lenne ennek az oka ? Vagy az ügyszeretet apadása ? Találgatásokra vagyunk utalva. Közben megkaptuk az összpontosított kimutatást a lap júliusi példányszámáról, s bizony, enyhén szólva, nekikeseredtünk. Több ezerrel csökkent az előfizetők száma az előző hónaphoz viszonyítva, jóllehet barátaink lelkes segítőkészsége közel ezer fiatalt nyert meg a Ifjúmunkás rendszerek olvasójának, ugy látszik, mint más esztendőkben a líceumok tanulóinak nagy hányada a kicsengetéskor ezúttal búcsút vett lapunktól is. Kár, a lap nem megy vakációra. Munkatársai igyekeznek a nyár folyamán is olyan lapot adni az olvasók kezébe, melyet lehet olvasni kirándulásom, strandon, táborban is. Arra törekszünk, hogy érdekessé, minél olvasmányosabbá tegyük a romániai magyar ifjúság lapját, de hát kettőn áll a vásár. Az újságírót, szerkesztőt, költőt és levelezőt mindennél jobban testük és az a biztos tudat, hogy nagy tömeghez szól, mindazokhoz a magyar ajkú fiúkhoz és lányokhoz, akiknek problémái számunkra nem közömbösek, akiknek örömeiben és gondjaiban osztozunk, sérelmeiket meghallgatjuk, s bármilyen fokon, sürgetjük azok orvoslását. Bizakodunk változatlanul. Közvetlen barátainkban és azokban is, akik csupán azzal bizonyítják laphoz tartozásukat, hogy rendszeresen elolvassák, amit róluk, nekik kívánunk írni. Reméljük, hogy az augusztusi összesítés láttán nem lesz okunk kesergésre. Hinni akarjuk, hogy a KISZ-szervezetek is mindenütt szem előtt tartják : lapunk terjesztése, propagálása számukra kötelesség. S nem arra gondolunk — erre nincs szükségünk — hogy „erőszakolják" az ifjúmunkást, hanem arra, hogy minél több fiatalnak megmutassák, s ne csak hébehóba gyűléseken, hanem minden adódó alkalommal felhívják rá figyelmüket. (zár) Laikus morfondírozás a fiatalok dal- és zenekultúrájáról I. Mielőtt rátérnénk arra, hogy a címben jelzett kérdésben engem hol és hogyan szorít a cipő, illendőnek tartom megmagyarázni a bizonyítványomat, főként a születési bizonyítványomat. Szavaim hitelének kockáztatásával is számolva nem hallgathatom el — előbb a megbocsáthatóbbat a tárgynak, melyről szólni szeretnék, nem vagyok szakértője, a súlyosabbik vallomásomat — , hogy nem vagyok teenager. Sőt : két teenager apja vagyok. (Ez a körülmény is éppen elég okot szolgáltat a morfondírozásra a fent jelzett tárgyban.) Hevesebb vér, ifjú olvasóim ezek után levonhatják a konklúziót: agg rozmár, vén salabakter morfondírozása — lapozzunk tovább. Azokat, akik mégsem ezt teszik, nem untatom annak bizonygatásával, hogy azért én ismerem (vagy ismerni vélem), megértem (vagy igyekszem megérteni) „ezeket a fiatalokat“. Inkább a tárgyra térek. Dal és zene — az ember érzelmi életének legtisztább kifejezése, nélkülözhetetlen szükséglet. Fokozott érzelmi életének megfelelően a fiatal embernek fokozott szükséglete: dal és zene. Honnan fedezi szükségletét ? Milyen zenében és dalban lel rá, véli felismerni érzelmi kifejeződését ? A fiatalok jelentős tömegeinek érzelmi-zenei műveltségét ma szinte kizárólagosan a könynyűzene, a sláger, a dzsessz, a beatles-zene formálja. Ezek között persze, van igen rangos alkotás is szép számmal. De a tömegméretű szükséglet kitermelte a könynyűzene-nagyipart, az előregyártott sablonokból építkező silány tömegcikket, a hamis utánzatot, a giccset, a selejtezt tömegméretekben. S mindezt tévéből, rádióból ömlesztett formában kapjuk már, feleresztve, elvegyítve a kevés jót a silány művek özönével. A táncra, dalra, zenére éhes fiatalok pedig mindezt megkülönböztetés nélkül valami nagyon neki való, „belevaló” zenének vélik, valami nagyon modernnek, a mai fiatal életérzése kifejezőjének. Pedig a slágerek túlnyomó többségéről, a kommersz termékekről egy kis párhuzamos demonstrációval egyhamar bebizonyítható, hogy ezek a „jaj de mai számok szellemükben (helyesebbben : szellemtelenségükben) úgy hasonlítanak a 30—40 évvel ezelőtti slágerekre, mint egyik (táp-) tojás a másikra. Szövegük, zenéjük egyaránt igénytelen, bárgyú közhely. Talán előadásmódjukban van némi különbség. Régen a szenvelgés járta, ma inkább a szenvtelenség. De ez is, az is modorosság, valamely kiváló egyéniség előadó stílusának utánzása és... lejáratása. Van a mai könnyűzenének a tegnapitól megkülönböztető más új jegye is, amiről szólnék még itt: felfokozott hangerőssége. Hogy e túlméretezett hangok kulisszái miött tulajdonképpen csalás úzódhat meg, arra egy frapáns véletlen nyomán döbentem rá. Egy helyi érdekű slágerfesztivál pódiumán rokonszenves, robbanó temperamentumú kislány — a helyi érdekű Rita Pavone — énekelt, táncolt mikrofonnal a kezében. Hangja csordultig kitöltötte a nagy termet — míg csak egy kis üzemzavar következtében a hangerősítők ki nem kapcsolódtak. Csak egy percre. S a kislány — vesztére — nem zavartatta magát, tovább énekelt. De micsoda különbség. Egy hosszú percen keresztül egy rekedtkopott kis cérnaszál hang csordogált a pódium felől, alig-alig érve el a fülünkig. Azóta gyanakvással gondolok a hordozható mikrofonra, művelődéel figyelt meg az elektromos gitárra, ezekre a technikai segédeszközökre, amelyek — íme —, arra is jók, hogy tetszés szerint növelhető hangerejük mögött diadalmasan terpeszkedjék — a blöff. A hangfelerősítő technikai segédeszköz — a tömegfogyasztásra szánt mai könnyűzenének ez a nélkülözhetetlen kelléke — nemcsak a zenei blöffnek szolgál könnyen kezelhető mankóul. Nem ez az egyetlen csalása. Elterjedt tévhit, hogy ezt a könnyűzenét a demokratizmus jellemezné. Vajon az igénytelenségére mondulnak e nézet szószólói ?ómagam inkább antidemokratizmusát látom. Még a különböző szinteken rendezett slágerfesztiválok és a tömegesen jelentkező dilettáns sztárönjelöltek kultusza sem mind a demokratizmus jegyében vallanak. Mert ki énekel azokon? Aki a mikrofont kézbe kaparintja. Akármeddig nyúló nonstop program mellett is csak egy kisebbség. A többség pedig hallgatja a könnyűzenei produkciót, mint ahogy csak hallgatja zsebrádión, tévé programban, szórakozóhelyen. Mindig csak hallgatja, passzívan, a „vele-rángást" ugyanis nem tekinthetjük zenei értelemben vett aktivitásnak, ezen éneket vagy hangszeren játszást értünk. Ez pedig csak azoknak adatott meg, akiknek rendelkezésére áll a pódium és a bekapcsolt mikrofon, no meg a hallgató közönség. A slágerdömping és járulékai következtében a „daloló ifjúság” — ábránd. A fiatalok tömegei nem dalolnak. Lehervasztotta ajkukról a dalt — a gépesített zene, s az éneklés, zenélés igénye helyett kialakította az állandó zaj szükségletét. Szólnak hát a zsebrádiók — kirándulóhelyeink tájékáról pedig elmenekültek az énekesmadarak. Ez bizony nem a könnyűzene demokratizmusa, sokkal inkább az emberi elidegenülés sajátos szimptómája. (Befejezése lapunk jövő heti számában) Tóth Sándor 5 AЛlVWV^^VV^^^^^ЛAAVSV^ЛllV^ЛЛЛЛЛl^VV^^Лf^VlЛáVVVVVWl»^VbVV^^VV^l^lW>V' FÉNYÉRZÉKENY MŰVÉSZET A fotóművészetnek nincs múzsája. Ihletője a pillanat, az egyszeri, a csodálatos, a megismételhetetlen, mely csak villanásnyi időre teremt a fotóművész számára alkotási lehetőséget. Ezt a pillanatot kell felismernie, rögzítenie a fényérzékeny szalagon , mely éppúgy lehet egyszerű, mindenki által forgatható szerszám érzéketlen kézben, mint művészi kifejezőeszköz avatott művész kezében. Persze lehet, hogy a fotóművészet nemcsak ennyi, sőt biztos, hogy sokkal több ennél— tudatosabb művészet, nagyobb lehetőségekkel bíró —, de kétségtelen, hogy fentebbi megállapításunk valahol hozzátartozik a lényeghez. Talán abban, hogy ezt a művészetet csak sok-sok türelemmel, erős kitartással lehet gyakorolni, olyan fejlett szelekciókészség birtokában, mely a százszámra készíthető szép felvételek közül ki tudja választani az igazán művészit — az alkotást. A Szatmáron rendezett Ifjúmunkás-matiné (sorrendben az 5.) Ember az objektív előtt — című fotóművészeti kiállítása legalábbis erre enged következtetni. A felhívásra jelentkező 32 résztvevő között ugyanis voltak különbségek, nemcsak felfogásban, technikában vagy a művészet gyakorlásában való jártasságot nézve, de kétségtelenül a tehetséget tekintve is — abban, ahogy felismerik a témát, s ahogy a rendelkezésükre álló eszközökkel megvalósítják azt. De egy dologban nem létezett különbség : ahogyan maguk választotta modern művészetükhöz viszonyulnak. Mindnyájan megszállottjai, szenvedélyes szerelmesei a csodateremtésre alkalmas lencsének — az élet illanószép pillanatait megörökítő lehetőségnek. Pedig köztük ugyancsak különböző felkészültségű, szakmájú, foglalkozású ember akadt : asztalos és egyetemista, hivatásos fotóriporter és orvos, parasztfiú és muzeológus, technikus, fényképész, munkás és színész — éppúgy, mint tisztviselő. Nem egy közöttük nemzetközileg is elismert képviselője a fotografálásnak, míg mások, az ismeretlenek, a meglepetést keltők, életükben először itt ,az ifjúmunkás matinén jelentkeztek munkáikkal a nagyközönség előtt. Itt váltak fotósokból — egy, mondjuk így : a hobby megszállottjaiból — fotóművészekké, a kiosztott kilenc díj egyikének birtokában számottevő képviselőivé ennek a nagyon szép, a modern ember lelki fogékonyságát, érzékenységét bizonyító művészetnek. Mert, hogy csak néhányukat említsük, az Xfjúmunkás-matinén első díjas Bartha Árpáddal, Trombitás Józseffel, a II. díjas Fóris Pállal, Darabont Lilivel és Szabó Józseffel a jövő fotóművészeti kiállításain már számolni kell. Erre a megállapításra feljogosítanak azok az általuk készített művészfotók, melyek a kiállításon ugyancsak jelenlevő — de versenyen kívül szereplő — néhány nemzetközi díjas képpel összehasonlítva is igen magas művészi színvonalat képviseltek. Ezt tükrözik különben a megosztott díjak is, melyeket a zsűri csak úgy tudott a kiállítás jellegének (amatőr rendezvény volt) megfelelően kiosztani, hogy a hivatásosokat — részvételüket megköszönve — kénytelen volt kizárni a versenyből. Mindent egybevetve e néhány rövid sor végére, mintegy a kiállítás szép sikerét még egyszer aláhúzandó — önként kívánkozik a gondolat : igazán kár lenne nem megrendezni ezt a kiállítást ezután évenként, az Ifjúmunkás pártfogása alatt — esetleg más-más városban is. Gyöngyösi Gábor Új könyvekről néhány sorban Hét esztendeje immár, hogy megjelent Radu Tudoran (Dagadó vitorlákkal című nagysikerű ifjúsági regényét ismeri a magyar olvasóközönség) Arad a Duna című izgalmas, emberfeletti küzdelemnek emléket állító regénye, mely azóta három kiadást ért meg románul. A jobb későn, mint soha elv alapján dicsérjük az Irodalmi Könyvkiadót, amiért végre Fáskerthy György sikeres fordításában a magyar olvasó asztalára teszi ezt a könyvet . Úgy hisszük, sok ellentétes vélekedésre ad még okot Szász János új műve, az Emberek vagyunk. Szőcs István az Utunkban már kifejtette véleményét róla. Mi itt most csak annyit tehetünk, hogy melegen az olvasók figyelmébe ajánljuk ezt az érdekes, modern szerkesztési eszközökkel megalkotott könyvet, mely életízű betekintést nyújt a a mai negyvenévesek háború utáni sorsalakulásába Az író feltétlen érdeme, hogy őszintén próbál ábrázolni egy olyan kort a közelmúltból, amelyről eddig■ jobbára csak úgymond sminkelt művek jelentek meg a romániai magyar irodalomban ★ Gala Galaction Mahmud papucsai című regényét Antalfy Endre avatott fordításában jelentette meg a kiadó a Román írók sorozatban. Élvezetes olvasmány, azzá teszi a fordulatos cselekményszövés, s a XIX. század második felének hiteles korrajza. Annak az időszaknak a rajza, amikor „Románia kilépett a fájdalmas és szerény múlt homályából, és a fény felé emelte homlokát“, ahogyan Gala Galaction írja. Hibaigazítás. Múlt heti számunkban, a Külső zajok szatmári előadásáról írott cikkünkből — sajnálatos technikai hiba miatt — két szereplő neve kimaradt. A szereplők tehát: Ács Alajos, Boér Ferenc, Diószeghy Iván, Korcsmáros Jenő, Vándor András, Török István. Rendező: Cseresznyés Gyula. Hanghatás: Kisfalussy Bálint. Új IDŐ — matiné Brassóban őszintén bevallom, mármár a negyedszázadhoz kezdek „hozzáöregedni“, de közönséget állni (főleg kiszorult közönséget!) csak futballmeccseken volt alkalmam látni. Nos, most az Új Idő első matinéja — szeretném, ha az igazságot senki sem érezné hazabeszélésnek — mintha csak azért született volna, hogy a kivételeket busásan te Vasárnap délelőtt ugyanis az Őj Idő irodalmi-művészeti matinéján közönség, szerkesztőség, a matiné kolozsvári, sepsiszentgyörgyi, brassói vendégei is kitettek magukért. Vasárnap délelőtt fedezte fel közönsége az Új Időt igazán, közvetlen közelről az őszinte, emberi törekvés jegyében, — amely nálunk manapság korjelenség — és viszont az Új Idő szerkesztősége is felfedezhette jóban-rosszban örömtársait, „bajtársait“ — a közönséget. Apáthy Géza Ж Fiatalság Trombitás József (Marosvásárhely) felvétele megosztott I. diog nyeri a szatmári Ifjúmunkás-mai mé fánykép kiállításon