Ifjúmunkás, 1968 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1968-07-11 / 28. szám

— Mert túlságosan karakán volt — felelte egyik barátja, aki évekig dolgozott vele. — Ilyen is van ? — Igen. Székely számára a maga kara­kánsá­­gának a megőrzése fontosabb volt az iskola érde­kénél. Pedig érezhette, hogy így, az ő leváltásá­val többet veszít az iskola, mintha megteszi, amit követelnek tőle. Inkább engednie kellett volna. Székely Ferenc 1959-től kezdve nyolc évig volt a kolozsvári 11-es számú líceum igazgatója. Az Ady-Sincai iskola éléről helyezték át, melyet 1954- től kezdve vezetett, s azt a megbízást kapta, hogy az akkor meglehetősen csehül álló­­­­est rendbe­szedje. Hogy ez mennyire sikerült neki, azt ma már az iskola jó híre bizonyítja. A tantestület ered­ményei közül talán elég lesz annyit említenem, hogy a Székely leváltását megelőző 1966—67-es tanévben érettségizők közül 43-an jelentkeztek egyetemre s közülük 36-nak (83 százalék ! !) sikerült a felvételije, s ami talán még jellemzőbb, a mű­egyetemre jelentkező 13 végzős közül 12 jutott be. Székely Ferenc nevelő munkája elismeréséül már 1957-ben megkapta az éltanári címet, azóta több­ször kitüntették, jelenleg is képviselő, s tagja a Pionírszervezet megyei tanácsának. Kollégái, ta­nítványai vérbeli nevelőnek ismerik, aki töretlen lelkesedéssel, a szó legszorosabb értelmében lá­tástól vakulásig dolgozott iskolájáért. Jogos tehát a kérdés: miért váltották le Székely Ferencet? Diákjai mai napig is várják a választ... " Talán akkor kezdődött minden, amikor 1965 szep­tember 14-én, tehát egy nappal a tanév megkezdése előtt, a kolozsvári pedagógiai líceum képviselői min­den külön értesítés helyett megjelentek az iskola bentlakásában, s felsőbb jóváhagyásra hivatkozva, kérték az internálus azonnali átadását. Amikor Szé­kely Ferenc az így utcára került (szó szerint ér­tendő) 147 diák érdekében közbenjárt, Galofiţa Pavel elvtársnő, a városi néptanács alelnöke azt válaszolta, nincs helye vitának, helyezze el a ta­nulókat más iskolák bentlakásaiban, összesen kilenc gyermeknek sikerült nagy nehezen helyet találni, a többieket hosszú utánjárás és meggyőző munka után a kintlakó tanulók szülei fogadták be. Egy ideig az a furcsa helyzet állt elő, hogy bár az adminisztráció (így a kantin is), a 11-eshez tar­tozott, a bentlakásban a pedagógiai líceum diák­jai laktak. Még az év során a pedagógiai líceum kérte, hogy az internátusban lévő négy tantermet, melyben oktatás folyt, üresítsék ki, mert — úgy­mond — az ő internátusukat lebontják és szük­ségük van a helyre. (A pedagógiai líceum bentla­kása különben még ma is zavartalanul működik és lebontatlanul áll.) A következő, tehát az 1966— 67-es tanévben újabb négy tantermet kért a pe­dagógiai líceum, ezúttal már az iskola épületében. Hiába hivatkozott Székely Ferenc arra, össze kell zsúfolnia az osztályokat, s ez felborítja az iskola rendjét, a városi tanügyi osztály kötelezte, hogy eleget tegyen a kérésnek. Úgy látszik azonban, a pedagógiai líceumnak ez sem volt elég, nemso­kára újabb kilenc, majd még négy tantermet kért, s Székely Ferenc utasítást kapott arra, hogy az alsó ciklus tanulóit ossza szét más iskolák kö­zött. Ez gyakorlatilag a líceum, mint intézmény elsorvadását jelentette, mert elsősorban a követ­kező évben megszűnt volna az V. osztály, másod­sorban a tanári kar számára sem jött volna ki a kötelező óraszám. Természetes tehát, hogy Székely Ferenc ebbe nem egyezhetett bele, s abba sem, hogy szükség esetén üresítse ki a laboratóriumot és az iskola múzeumát, hiszen azokat kétszáz év nemzedékeinek munkája hozta létre és gazda­gította. A felsőbb szervekhez fordult segítségért. Boldea Ion elvtárs, a városi pártbizottság titkára elismerte, hogy túl sok egy iskolától, amit a peda­gógiai líceum kért, s javasolta, próbáljanak más megoldást találni. Két hétig zavartalanul folyt a munka a 11-esben, de akkor Galofiţa Pavel elv­társnő határozott utasítást adott, hogy másnapra tegyék szabaddá a tantermeket. Székely Ferenc az utasítást nem teljesítette, s azt a tanácsot sem fogadta meg, hogy ő kérje, a 11-es líceum cserél­jen épületet a pedagógiai líceummal. Félreértések elkerüléséért: a pedagógiai líceum valóban nehézségekkel küzd, s érthető módon védi a saját érdekeit. A líceum épülete és bentlakása nem elég tágas az oktatás zavartalan biztosítá­sára, különösen az utóbbi években, amióta más megyékből jött tanulókkal jócskán felduzzadt a líceum létszáma. De ez még nem jogosít fel egyet­len intézményt sem arra, hogy egy másik — még­ha kevésbé jelentősnek is tűnő — intézmény ro­vására terjeszkedjék. Úgy vélem, a pedagógiai líceum vezetősége és a városi néptanács minden­képpen méltányosabb megoldást kellett volna hogy keressen, s a 11-es líceummal szembeni eljárásuk semmiképpen sem indokolható. 1967. november 24-én 12 óra előtt öt perccel Székely Ferenc telefonon utasítást kapott, hogy pontban délre fontos közlendők miatt tanári gyűlést hívjon össze. 12 óra 20 perckor megérkez­tek a tanáriba Mardare Gheorghe és Dobránszki Zoltán inspektorok, az előbbi minden bevezető nélkül felolvasott egy közleményt, miszerint Szé­kely Ferencet leváltják s az 5-ös számú általános iskolába helyezik át. Amikor Botár Géza, az isko­lai szakszervezeti bizottság elnöke a tanári kar meglepődését és helytelenítését kifejezve, a le­váltás megindoklását kérte , a leváltást semmi­féle kivizsgálás nem előzte meg —, az inspektor közölte, hogy vitának nincs helye, s ezzel a két percig tartó gyűlés véget ért. Másnap Székely Mar­rátum másolatát kérte, de azt a választ kapta, hogy a jelentés csak egyetlen példányban, másolat nélkül íródott. Ekkor Bukarestbe utazott, s az okta­tásügyi minisztériumban megtudta, hogy a jelentésű leváltást azzal indokolja, miszerint félrevezette a tanügyi osztályt az iskola egyik tanítónőjével kap­csolatban : családi nehézségekre hivatkozva kérte helyettesítését, ám ez büntetését töltötte le. A szóban forgó tanítónő, Gy R. való­ban el volt ítélve rágalmazásért (az eset külön s­­portot érdemelne, itt csak annyit jegyzek meg, hogy miután letöltötte büntetését, a tanítónő felleb­bezett, megnyerte évek óta húzódó perét, jelenleg is az iskolában tanít). Székely Ferenc állítása sze­rint február 17-én Gy. R. tanítónő közölte vele, hogy elítélték három hónapra, de felmegy Buka­restbe fellebbezni. Később megtudta, hogy a taní­tónő eredménytelenül járt a fővárosban s február 21-én megkezdte büntetésének letöltését. Az 1967. február 25-i keltezésű 134-es iktatószámú irat má­solata szerint, mely a líceum titkárságán található, Székely Ferenc kéri a tanügyi osztályt, hogy a tanítónő helyett ideiglenesen helyettesítőt nevezzenek ki, mert bírósági okok miatt (caz de justiţie) hiányzik. A március 25-én keltezett, ugyan­ilyen tartalmú 206-os iktatószámú iratra rá van vezetve, megkaptam­­ az eredetijét. Gy. R. április 25-én munkára jelentkezett, de Szé­kely nem engedte be a tanterembe, csak mi­után május 29-én erre Mardare Gheorghetól és Lucală Ștefantól (ugyanazok akik a leváltásáról szóló értesítést aláírták­­) erre utasítást kapott. A­­mint a fentiekből is kiderül, a vád, miszerint Szé­kely Ferenc félrevezette a tanügyi osztályt s nem hozta tudomásukra a tanítónő helyzetét , hamis. Valójában arról van szó, hogy a tanügyi osztály vezette félre a felsőbb szerveket. Ezzel kapcsolatban tisztázni kell még egy dolgot. Székelynek szemére vetették, hogy védeni pró­bálta a tanítónőt, s kérte a törvényszéket, ha­lassza el büntetésének kitöltését, mert helyet­tesítése a tanév során nehézségekbe ütközik, s pedagógiai szempontból sem ajánlatos. (Ugyan­ilyen nyilatkozatot adott különben a városi szakszervezeti bizottság is, de senkinek sem jutott eszébe ezért felelősségre vonni őket.) Vélemé­nyem szerint Székely álláspontja esetleg vitatható, de emberi szempontból a húsz éve tanító s nyug­díjazás előtt álló beosztottjáról van szó — jóhi­szeműségéhez nem férhet kétség. Az ügy alaku­lása — mint már említettem, a tanítónő később megnyerte a pert — őt látszik igazolni. Ám, ha hibázott is, elég indok lenne-e ez a leváltásához? Nem érdektelen meghallgatni azoknak a véle­ményét is, akik közvetlenül részt vettek Székely Ferenc leváltásában. Dobránszki Zoltánt, aki a le­váltáskor jelen volt, nem sokkal ezután a tanügyi osztály saját kérésére a 16-os líceumba nevezte ki tanárnak. Itt beszélgettem el vele. — Székely Ferenc a legjobb igazgatók egyike GÁLFALVI GYÖRGY riportja volt. Bármikor mentem ellenőrzésre, példás rendet­­ és fegyelmet találtam. Azok közé a pedagógusok közé tartozik, akik nemcsak követelni, adni is tudnak. Nagyon meglepett a leváltása. November 24-én egy iskolában voltam ellen­örzésen, amikor visszahivattak a tanügyi osztályhoz s mondták, a­­ 11-esbe kell mennem, nevelőtanácsi gyűlésre. Cso­dálkoztam, miért nem Kábán Ferenc megy, hiszen ő felel az iskoláért. Sürgős gyűlésre hivatkozott. Később bevallotta, tudta, miről van szó, s azért nem mehetett, mert Székely Ferenc barátja. Az is kiderült, hogy Lucală Ştefannak is jönnie kellett volna, de ő gyorsan kiment Apahidára, bár nem volt mit keresnie ott. Csak útközben tudtam meg Mardare Gheorghetól, hogy nem nevelőtanácsi gyűlésről, hanem Székely Ferenc leváltásáról van szó. Lehet, hibáztam, amikor nem fordultam visz­­sza. Nem akarok mentegetőzni csak annyit mon­dok, hogy nagyon szégyelltem magam. Amikor ér­deklődtem, miért váltották le Székelyt, nem kap­tam pontos választ. Szerintem Székely joggal kar­doskodott az iskolája mellett, nem szabadott volna leváltani. Igen, nyugodtan közölheti, amit mond­tam. Nincs mitől félnem. Márcsak azért sem, mert bányászgyerek vagyok, s különben is jó a káderla­pom. Kábán Ferencet a tanügyi osztályon találom. Amikor elmondom, mi érdekelne, előbb csodál­kozva néz rám, de később belemelegszik a be­— Székely kétségtelenül nagyon jó igazgató és kitűnő szervező volt. Véleményem szerint nem­csak joga, funkciójából fakadó kötelessége is volt az iskola érdekében kiállni. Amikor azt a felada­tot kaptam, vegyek részt a leváltásán, azt válaszol­tam, nem látom tisztán a kérdést s különben is Székely Ferenc barátom, nem mehetek. Le­het, ez elvtelenségnek tűnik, de ha meg vagyok győződve, hogy a barátom hibázott, nyugodt szív­vel elmentem volna. A következő héten a végre­hajtó bizottság utasított, tartsak frontális inspek­ciót az iskolában. Mindent a legnagyobb rendben találtam, ezt láthatta a jegyzőkönyvből is. Amikor az elemző gyűlésen megkérdeztem Pavel elvtárs­nőt, miért váltották le Székelyt, azt válaszolta, azért, mert az osztálytermekkel kapcsolatban fél­revezette a tanügyi osztályt s nem volt hajlandó kiüríteni őket. Kértem, jöjjön ki az iskolába, önt­sön tiszta vizet a pohárba, s nyíltan megmondtam — a tanárok között olyan érzés alakult ki, hogy az iskola léte forog kockán. Mardare Gheorgheval csak nagyon nehezen si­került találkoznom, s akkor sem hosszú ideig. — Miről akar hallni ? A Székely-ügyről ? Hon­nan is van ? Igen, értem. Mit érdekli az magát ? Kicsi fiú vagyok én, beszéljen a főnökökkel. Nem, nem vagyok hajlandó nyilatkozni. Nincs vélemé­nyem. Végeztem. Miközben inkább az indulattól, mint a szé­gyentől égő füllel kifelé baktattam, azon morfon­díroztam, mégsem lehet olyan kicsi fiú ez az ala­csony termetű ember, ha egyszer aláírása igazga­tói kinevezéseken és elbocsátásokon szerepel.­­Vagy talán mégis ? * Galofiţa Pavel, a városi néptanács alelnöknője szemében ugyanazt a csodálkozást láttam, amit nem sokkal előbb Kábán Ferencében. — Igen, valóban egyesek számára meglepetést okozhatott a Székely leváltása. Először történt meg, hogy egy hivatali titkot megőriztek­. Székely félrevezetett bennünket. Abban az ügyben csak helyettesítőt kért, nem tájékoztatott arról, hogy hol van a tanítónő. (Ez — fentebb láthat­tuk — nem áll.) Nincs miért titkolnom, azért vál­tottuk le, mert nem teljesítette a kapott feladato­kat, állandóan kibúvót keresett. Nem üresítette ki a kért termeket, a pedagógiai líceum tanulói ott maradtak az utcán. Beláthatja, hogy a pedagó­giai líceum érdeke mégiscsak fontosabb a 11-es líceuménál. Rendkívül furcsa, hogy bár Székely Ferencet fe­gyelmi úton helyezték alacsonyabb beosztásba s más iskolába, régi és új kollégái máig sem tud­ják, milyen kivizsgálás alapján történt ez. Székely Ferencnek sehol sem volt alkalma elmondani vé­leményét. Székely Ferenc tehát az 5-ös számú általános is­kola fizika-kémia tanára. Éltanár, többszörös ki­tüntetett, néptanácsi képviselő, a Pionírszervezet megyei tanácsának tagja, kollégái, tanítványai tisztelik, tehát minden úgy van, mint régen. Ép­pencsak nem igazgató. Az elején — ahogy mond-­­ja — nehéz volt, nem tudta megszokni a lazasá­got, az volt az érzése, ingyen kapja a fizetését. Túlságosan karakán lett volna ? Nem hiszem. Az egyetlen becsületes utat választotta, nem volt joga meggondolásokra. Lehet, néha hibázott, nem találta meg a legmegfelelőbb eszközt igaza védel­mében. Talán jobban meg kellett volna keresnie azokat az embereket, akik melléje állnak. Most egy kicsit értetlenül néz a világba. Mert való­ban érthetetlen, hogy Dobránszki Zoltán és Kábán Ferenc felismerték, s most utólag is belátják, hogy igazságtalanság történt, de akkor, amikor kellett, nem tudtak harcolni — esetleg a végsőkig is elmenve — az igazság védelmében. S az még érthetet­lenebb, hogy a tanári kar, Székely egykori kollégái, akiknél jobban senki sem tudja, mit ért Székely Ferenc munkája és emberi tartása, csak most, az újságírónak merik ezt elmondani, de akkor, az első leintő szóra elhallgattak, s „nem látták ért *­telmét“ a cselekvésnek. S milyen jogon mondjuk ezt el mi, az ifjúsági lap ? Mindenekelőtt annak a több ezer fiatalnak a nevében, akik az utóbbi években a 11-es líceum­ban végeztek vagy jelenleg ott tanulnak. Azoknak a nevében, akik éveken keresztül nap mint nap tanúi voltak Székely Ferenc emberi helytállásá­nak és példaadásának, s akik most kissé zavartan s mindenképpen értetlenül kérdik: hát ilyen is whont It's Andois ? ..vCS- Ifjúmunkás г Megszólalt az irodalomtörténet Igen, nincs ennél izgal­masabb. Dutka Akos leve­lében, amelyet nagy öröm­mel olvastunk az Előre Június 30-i irodalmi mel­lékletében, maga az iro­dalomtörténet jelentkezik tanúvallomásra a nagyvá­radi Holnaposok ügyében. Személyes élményekből építi elénk a bátor írói tett előzményeit, szerep­lőit, a korszak levegőjét. A Franyó Zoltánhoz író­dott baráti levél föltétle­nül nyilvánosságot érde­melt. Dutka Ákos beval­lottan a védelem tanúja­ként lép föl, mert a Hol­­naposok emlékét, úgy érzi, „az irodalomtörténet el­mosta, szétkente“. Ezzel az indító mondattal talán tehetne vitázni. .. .De most nem vitázni akarok, ha­nem örülni ennek a levél­nek az élő Holnaposok nyilvánosságnak szóló ba­ráti levelezésének, s kö­szönteni érte a lapot, ahol nyilvánosságot látott. Bár­csak minél több ilyen do­kumentum-rangú emléke­zést, levelet, vitázást ol­vashatnánk ! Az ilyen ma­gánlevelezés a legtisztább közügy. (Ь, ЯУ) Barátaink Legutóbb azzal zártuk sorain­kat, hogy reméljük, lesz amiért jelentkeznünk ebben a lapszám­ban is. Tényleg van, de sajnos, nem azért, amiét reméltük. Nem akarjuk azt hinni, hogy barátaink száma megcsappant, az viszont tény : újabb levelek, melyek az előfizetők táborának szélesítéséről szólnának, nem érkeztek. A kánikula lenne en­nek az oka ? Vagy az ügyszere­tet apadása ? Találgatásokra va­gyunk utalva. Közben megkap­tuk az összpontosított kimuta­tást a lap júliusi példányszámá­ról, s bizony, enyhén szólva, ne­kikeseredtünk. Több ezerrel csökkent az előfizetők száma az előző hónaphoz viszonyítva, jól­lehet barátaink lelkes segítő­készsége közel ezer fiatalt nyert meg a Ifjúmunkás rendszerek olvasójának, u­gy látszik, mint más esztendőkben a líceumok tanulóinak nagy hányada a ki­csengetéskor ezúttal búcsút vett lapunktól is. Kár, a lap nem megy vakációra. Munka­társai igyekeznek a nyár folya­mán is olyan lapot adni az ol­vasók kezébe, melyet lehet ol­vasni kirándulásom, strandon, táborban is. Arra törekszünk, hogy érdekessé, minél olvasmá­nyosabbá tegyük a romániai magyar ifjúság lapját, de hát kettőn áll a vásár. Az újságírót, szerkesztőt, költőt és levelezőt mindennél jobban testük és­ az a biztos tudat, hogy nagy tömeg­hez szól, mindazokhoz a magyar ajkú fiúkhoz és lányokhoz, akik­nek problémái számunkra nem közömbösek, akiknek örömei­ben és gondjaiban osztozunk, sérelmeiket meghallgatjuk, s bármilyen fokon, sürgetjük azok orvoslását. Bizakodunk változatlanul. Közvetlen barátainkban és azok­ban is, akik csupán azzal bi­zonyítják laphoz tartozásukat, hogy rendszeresen elolvassák, amit róluk, nekik kívánunk ír­ni. Reméljük, hogy az augusz­tusi összesítés láttán nem lesz okunk kesergésre.­ Hinni akar­juk, hogy a KISZ-szervezetek is mindenütt szem előtt tartják : lapunk terjesztése, propagálása számukra kötelesség. S nem arra gondolunk — erre nincs szükségünk — hogy „erőszakol­ják" az ifjúmunkást, hanem ar­ra, hogy minél több fiatalnak megmutassák, s ne csak hébe­­hóba gyűléseken, hanem minden adódó alkalommal felhívják rá figyelmüket. (­zár) Laikus morfondírozás a fiatalok dal- és zenekultúrájáról I. Mielőtt rátérnénk arra, hogy a címben jelzett kérdésben en­gem hol és hogyan szorít a cipő, illendőnek tartom meg­magyarázni a bizonyítványo­mat, főként a születési bizo­nyítványomat. Szavaim hitelé­nek kockáztatásával is szá­molva nem hallgathatom el — előbb a megbocsáthatóbbat­ a tárgynak, melyről szólni sze­retnék, nem vagyok szakértő­je,­­ a súlyosabbik vallomáso­mat — , hogy nem vagyok tee­nager. Sőt : két teenager ap­ja vagyok. (Ez a körülmény is éppen elég okot szolgáltat a morfondírozásra a fent jel­zett tárgyban.) Hevesebb vér, ifjú olvasóim ezek után levon­hatják a konklúziót: agg roz­már, vén salabakter morfondí­­rozása — lapozzunk tovább. Azokat, akik mégsem ezt te­szik, nem untatom annak bi­­zonygatásával, hogy azért én ismerem (vagy ismerni vélem), megértem (vagy igyekszem megérteni) „ezeket a fiatalo­kat“. Inkább a tárgyra térek. Dal és zene — az ember ér­zelmi életének legtisztább ki­fejezése, nélkülözhetetlen szük­séglet. Fokozott érzelmi éle­tének megfelelően a fiatal em­bernek fokozott szükséglete: dal és zene. Honnan fedezi szükségletét ? Milyen zenében és dalban lel rá, véli felismer­ni érzelmi kifejeződését ? A fiatalok jelentős tömegeinek érzelmi-zenei műveltségét ma szinte kizárólagosan a köny­­nyűzene, a sláger, a dzsessz, a beatles-zene formálja. Ezek között persze, van igen rangos alkotás is szép számmal. De a tömegméretű szükséglet kitermelte a köny­­nyűzene-nagyipart, az előre­gyártott sablonokból építkező silány tömegcikket, a hamis utánzatot, a giccset, a selej­­tez­t tömegméretekben. S mindezt tévéből, rádióból öm­lesztett formában kapjuk már, feleresztve, elvegyítve a kevés jót a silány művek özönével. A táncra, dalra, zenére éhes fiatalok pedig mindezt megkü­lönböztetés nélkül valami na­gyon neki való, „belevaló” zenének vélik, valami na­gyon modernnek, a mai fia­tal életérzése kifejezőjének. Pedig a slágerek túlnyomó többségéről, a kommersz ter­mékekről egy kis párhuzamos demonstrációval egyhamar be­bizonyítható, hogy ezek a „jaj de mai számok szellemük­ben (helyesebbben : szellemte­­lenségükben) úgy hasonlítanak a 30—40 évvel ezelőtti sláge­rekre, mint egyik (táp-) tojás a másikra. Szövegük, zenéjük egyaránt igénytelen, bárgyú közhely. Talán előadásmódjuk­ban van némi különbség. Ré­gen a szenvelgés járta, ma in­kább a szenvtelenség. De ez is, az is modorosság, vala­mely kiváló egyéniség előadó stílusának utánzása és... lejá­ratása. Van a mai könnyűzenének a tegnapitól megkülönböztető más új jegye is, amiről szól­nék még itt: felfokozott hangerőssége. Hogy e túlmé­retezett hangok kulisszái mi­­ött tulajdonképpen csalás úzódhat meg, arra egy frap­­áns véletlen nyomán döb­­entem rá. Egy helyi érdekű slágerfesztivál pódiumán ro­konszenves, robbanó tempera­­mentumú kislány — a helyi érdekű Rita Pavone — énekelt, táncolt mikrofonnal a kezé­ben. Hangja csordultig ki­töltötte a nagy termet — míg csak egy kis üzemzavar következtében a hangerősítők ki nem kapcsolódtak. Csak egy percre. S a kislány — vesztére — nem zavartatta magát, tovább énekelt. De mi­csoda különbség. Egy hosszú percen keresztül egy rekedt­kopott kis cérnaszál hang csordogált a pódium felől, alig-alig érve el a fülünkig. Azóta gyanakvással gondo­lok a hordozható mikrofonra, művelődéel figyelt meg az elektromos gitárra, ezekre a technikai segéd­esz­közökre, amelyek — íme —, arra is jók, hogy tetszés sze­rint növelhető hangerejük mö­gött diadalmasan terpeszked­jék — a blöff. A hangfelerősítő technikai segédeszköz — a­­ tömegfo­gyasztásra szánt mai könnyű­zenének ez a nélkülözhetetlen kelléke — nemcsak a zenei blöffnek szolgál könnyen ke­zelhető mankóul. Nem ez­ az egyetlen csalása. Elterjedt tévhit, hogy ezt a könnyűze­nét a demokratizmus jellemez­né. Vajon az igénytelenségére mondulnak e nézet szószólói ?­ómagam inkább antidemokra­­tizmusát látom. Még a külön­böző szinteken rendezett slá­ger­fesztiválok és a tömegesen jelentkező dilettáns sztárönje­löltek kultusza sem mind a de­mokratizmus jegyében valla­nak. Mert ki énekel azokon? Aki a mikrofont kézbe kapa­rintja. Akármeddig nyúló nonstop program mellett is csak egy kisebbség. A több­ség pedig­­ hallgatja a könnyűzenei produkciót, mint ahogy csak hallgatja zsebrá­dión, tévé programban, szóra­kozóhelyen. Mindig csak hall­gatja, passzívan, a „vele-rán­­gást" ugyanis nem tekinthet­jük zenei értelemben vett ak­­tivitásnak, ezen éneket vagy hangszeren játszást értünk. Ez pedig csak azoknak adatott meg, akiknek rendelkezésére áll a pódium és a bekapcsolt mikrofon, no meg a hallgató közönség. A slágerdömping és járulékai következtében a „daloló ifjúság” — ábránd. A fiatalok tömegei nem dalolnak. Lehervasztotta ajkukról a dalt — a gépesített zene, s az ének­lés, zenélés igénye helyett kia­lakította az állandó zaj­ szük­ségletét. Szólnak hát a zseb­rádiók — kirándulóhelyeink tájékáról pedig elmenekültek az énekesmadarak. Ez bizony nem a könnyűzene demokra­tizmusa, sokkal inkább az em­beri elidegenülés sajátos szimptómája. (Befejezése lapunk jövő heti számában) Tóth Sándor 5­ ­AЛlVWV^^VV^^^^^ЛAAVSV^ЛllV^ЛЛЛЛЛl^VV^^Лf^VlЛáVVVVVWl»^VbVV^^VV^l^lW>V' FÉNYÉRZÉKENY MŰVÉSZET A fotóművészetnek nincs múzsája. Ihletője a pillanat, az egyszeri, a csodálatos, a megismételhetetlen, mely csak villanásnyi időre te­remt a fotóművész számára alkotási lehetőséget. Ezt a pillanatot kell felismernie, rögzítenie a fényérzékeny szalagon , mely éppúgy lehet egyszerű, mindenki ál­tal forgatható szerszám ér­zéketlen kézben, mint művé­szi kifejezőeszköz avatott művész kezében. Persze lehet, hogy a fotó­művészet nemcsak ennyi, sőt biztos, hogy sokkal több en­nél— tudatosabb művészet, nagyobb lehetőségekkel bíró —, de kétségtelen, hogy fen­tebbi megállapításunk vala­hol hozzátartozik a lényeghez. Talán abban, hogy ezt a mű­vészetet csak sok-sok türe­lemmel, erős kitartással lehet gyakorolni, olyan fejlett sze­lekciókészség birtokában, mely a százszámra készíthe­tő szép felvételek közül ki tudja választani az igazán művészit — az alkotást. A Szatmáron rendezett If­júmunkás-matiné (sorrend­ben az 5.) Ember az ob­jektív előtt — című fotómű­vészeti kiállítása legalábbis erre enged következtetni. A felhívásra jelentkező 32 résztvevő között ugyanis vol­tak különbségek, nemcsak felfogásban, technikában vagy a művészet gyakorlá­sában való jártasságot nézve, de kétségtelenül a tehetséget tekintve is — abban, ahogy felismerik a témát, s ahogy a rendelkezésükre álló esz­közökkel megvalósítják azt. De egy dologban nem léte­zett különbség : ahogyan ma­guk választotta modern mű­vészetükhöz viszonyulnak. Mindnyájan megszállottjai, szenvedélyes szerelmesei a csodateremtésre alkalmas lencsének — az élet illanó­szép pillanatait megörökítő lehetőségnek. Pedig köztük ugyancsak különböző felkészültségű, szakmájú, foglalkozású em­ber akadt : asztalos és egye­temista, hivatásos fotóripor­ter és orvos, parasztfiú és muzeológus, technikus, fény­képész, munkás és színész — éppúgy, mint tisztviselő. Nem egy közöttük nemzetkö­zileg is elismert képviselője a fotografálásnak, míg mások, az ismeretlenek, a meglepe­tést keltők, életükben elő­ször itt ,az ifjúmunkás mati­nén jelentkeztek munkáikkal a nagyközönség előtt. Itt vál­tak fotósokból — egy, mondjuk így : a hobby meg­szállottjaiból — fotóművé­szekké, a kiosztott kilenc díj egyikének birtokában szá­mottevő képviselőivé ennek a nagyon szép, a modern ember lelki fogékonyságát, érzékenységét bizonyító mű­vészetnek. Mert, hogy csak néhányukat említsük, az Xf­­­­júmunkás-matinén első dí­jas Bartha Árpáddal, Trom­bitás Józseffel, a II. díjas Fóris Pállal, Darabont Lili­vel és Szabó Józseffel a jö­vő fotóművészeti kiállításain már számolni kell. Erre a megállapításra feljogosítanak azok az általuk készített mű­­vészfotók, melyek a kiállítá­son ugyancsak jelenlevő — de versenyen kívül szereplő — néhány nemzetközi díjas képpel összehasonlítva is igen magas művészi színvo­nalat képviseltek. Ezt tükrö­zik különben a megosztott díjak is, melyeket a zsűri csak úgy tudott a kiállítás jellegének (amatőr rendez­vény volt) megfelelően ki­osztani, hogy a hivatásosokat — részvételüket megköszön­ve — kénytelen volt kizárni a versenyből. Mindent egybevetve e né­hány rövid sor végére, mint­egy a kiállítás szép sikerét még egyszer aláhúzandó — önként kívánkozik a gondo­lat : igazán kár lenne nem megrendezni ezt a kiállítást ezután évenként, az Ifjú­munkás pártfogása alatt — esetleg más-más városban is. Gyöngyösi Gábor Új könyvekről néhány sorban Hét esztendeje immár, hogy megjelent Radu Tu­doran (Dagadó vitorlákkal című nagysikerű ifjúsági regényét ismeri a magyar olvasóközönség) Arad a Duna című izgalmas, em­berfeletti küzdelemnek em­léket állító regénye, mely azóta három kiadást ért meg románul. A jobb ké­sőn, mint soha elv alapján dicsérjük az Irodalmi Könyvkiadót, amiért végre Fáskerthy György sikeres fordításában a magyar ol­vasó asztalára teszi ezt a könyvet . Úgy hisszük, sok ellenté­tes vélekedésre ad még okot Szász János új műve, az Emberek vagyunk. Szőcs István az Utunkban már kifejtette véleményét róla. Mi itt most csak annyit te­hetünk, hogy melegen az olvasók figyelmébe ajánl­juk ezt az érdekes, modern szerkesztési eszközökkel megalkotott könyvet, mely életízű betekintést nyújt a a mai negyvenévesek há­ború utáni sorsalakulásába Az író feltétlen érdeme, hogy őszintén próbál áb­rázolni egy olyan kort a közelmúltból, amelyről ed­dig■ jobbára csak úgymond sminkelt művek jelentek meg a romániai magyar irodalomban ★ Gala Galaction Mahmud papucsai című regényét Antalfy Endre avatott for­dításában jelentette meg a kiadó a Román írók soro­zatban. Élvezetes olvas­mány, azzá teszi a fordula­tos cselekményszövés, s a XIX. század második felé­nek hiteles korrajza. An­nak az időszaknak a rajza, amikor „Románia kilépett a fájdalmas és szerény múlt homályából, és a fény felé emelte homlokát“, ahogyan Gala Galaction írja. Hibaigazítás. Múlt heti szá­munkban, a Külső zajok szatmári előadásáról írott cikkünkből — sajnálatos technikai hiba miatt — két szereplő neve kimaradt. A szereplők tehát: Ács Ala­jos, Boér Ferenc, Diószeghy Iván, Korcsmáros Jenő, Vándor András, Török Ist­ván. Rendező: Cseresznyés Gyula. Hanghatás: Kisfa­­lussy Bálint. Új IDŐ — matiné Brassóban őszintén bevallom, már­­már a negyedszázadhoz kezdek „hozzáöregedni“, de közönséget állni (főleg ki­szorult közönséget!) csak futballmeccseken volt al­kalmam látni. Nos, most az Új Idő első matinéja — szeretném, ha az igazságot senki sem érezné hazabe­­szélésnek — mintha csak azért született volna, hogy a kivételeket busásan te­ Vasárnap délelőtt ugyan­is az Ő­j Idő irodalmi-mű­vészeti matinéján közönség, szerkesztőség, a matiné kolozsvári, sepsiszentgyör­gyi, brassói vendégei is kitettek magukért. Vasár­nap délelőtt fedezte fel kö­zönsége az Új Időt igazán, közvetlen­ közelről az őszin­te, emberi törekvés jegyé­ben, — amely nálunk ma­napság korjelenség — és viszont az Új Idő szerkesz­tősége is felfedezhette jó­­ban-rosszban öröm­társait, „bajtársait“ — a közönsé­get. Apáthy Géza Ж Fiatalság Trombitás József (Marosvásárhely) felvétele megosztott I. di­og nyeri a szatmári Ifjúmunkás-mai mé fánykép kiállításon

Next