Ifjúmunkás, 1969 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1969-09-11 / 37. szám
mintha itthon is mindig hajnalban kelne —, mosdás, reggeli és kis autózás után fél hét körül érkeztünk Paptelke határába. 7-kor kezdtük a melót. Két váltásban dolgoztunk. A délutániak csak fél hétkor keltek. 15 óra alatt személyenként 2 méter hoszszú, 1,70 m mély és 0,80 m széles sáncot kellett kiásnunk — folytatta István —. Hogy meg lehetett-e csinálni ennyi idő alatt? Természetesen, sőt általában hamarabb befejeztük. Benő: — Minden este átadták az élcsoportot megillető piros zászlót. Az odaítélés nem volt könnyű, hisz mind a kétszázan derekasan dolgoztak. Több mint 3,5 km sáncot ástak ki a tíz nap alatt. A jó világ viszont csak este következet be, amikor újra együtt lehetett a két váltás. — Hát arra emlékeztek-e — kuncog a kilencedikes Gábor —, mikor a kis Szinetár... — Nem is kell tovább mondania, mindenki hahotázva emlékszik... — Egyik este, már mindenki ágyban volt, csendesen beszélgetünk, hát halljuk, hogy kopognak az ajtón. Kikászálódott a legközelebb fekvő, de már csak a távolban futó Szinetárt látta. Nyomás, ki az ágyból, párnákkal, pokrócokkal felszerelve, sorakozó az ajtó mellé. Biztosan tudtuk, hogy visszajön. Halálos csendben vártuk az újabb kopogást, nem is késett sokáig. Mindenki emelte a párnáját, éppen rá akarunk rontani a belépőre, mikor a nyíló ajtóban megjelenik a... tanár elvtárs! — Kíváncsi lettem volna a képetekre, ahogy az ágyba iszkoltatok — jegyzi meg Babi. — Két percen belül olyan csend és nyugalom volt megint a hálóban, mint a pinty... S hogy mi se maradjunk le mögöttük, elmondtuk, milyen extravagánsan libbent be a kilencedikes Panni az iskolaudvarra vasárnap: ünneplő ruhában, körömcipőben, félcentis körmökkel... Nem volt még iskolai ünnepség, melyen ilyen keveset táncoltunk volna. Nem baj! Együtt mulattunk, és én biztosan tudom , jövőre egyik sem fog elkeseredni, ha egy szép tanévvégi napon újra összehívják a tanulókat az iskola udvarára... Csiszár Zsuzsa Zilah A szakmai iskola végzős tanulóit azzal búcsúztatták: július tizedikén kötelezően jelentkezzenek munkára, ellenkező esetben ... Romocean Pavel gyárigazgató gondterhelten mondja: — A minisztérium szigorú utasítása alapján, alkalmaznunk kell a szakmai iskola végzettjeit, azért iskoláztattuk őket. De a minisztérium éppolyan szigorú utasítása megtiltja, hogy az előírt létszámot túllépjük. Ez a létszám azonban több, mint teljes, egyik napról a másikra képtelenek vagyunk hetven fiatalt elhelyezni, ezért szakaszosan oldjuk meg az alkalmazásukat, október elsejéig megengedi a szerződés . . . Groza Alexandru, a KISZ-bizottság titkára hasonlóan gondterhelt: eddig harminchárom ifjút vettek fel, a többiek, nagyon kevés kivétellel, egyre felvételüket sürgetik. A boldogok... A KISZ-irodában három Florica, Eghedi, Martin és Buibas Florica válaszol az első interjút megillető elfogódottsággal. Nemcsak a keresztnevük azonos, mindhárman szabászok, mindhárman KISZ-tagok, mindhárman tízesre vizsgáztak, mindhárman munkábalépésük másnapjától teljesítik a normát és van már megtakarításuk is), mindhárman esti líceumban tanulnak tovább ... Nem véletlen, hogy őket a legelsők között alkalmazták — szabászokra sürgős szükség volt. A szabászatot különben nyolc lány választotta, ők termelnek is már és — boldog sóhaj — három nap múlva kezükben az első igazi kereset. — A kereset... A szót ezúttal ■szomorú sóhaj követi. Gib Silvia áll a folyosóablak előtt, az irodák előterében s nézi a szemközti fal semmit sem mutató felületét, talán, hogy ne lássam a szemét. — Apám azt mondta, hogy ha ma sem intézek semmit, haza se menjek. Hirtelen ember, tudom, megbánta azóta a kijelentését, de értem a haragját is. Falun lakunk, s júliusban háromszor jártam bent Váradon, augusztusban négyszer. Egy út költsége 16 lej... Amit a szakiskolában kerestem, 563 lejt, azt megkaptam egyben az év végén, de abból kifizettem két hónapi albérletet, mert különben elvesztettem volna a jó helyet, mert azt hittem, júliusban már dolgozom. Aztán berendeztem a háztartásomat, vettem a szüleimnek egy pár apróságot s egyébre nem is maradt. A faluban is úgy néznek rám, mint aki nem felel meg, azért nem alkalmazzák ... Egy órával később, kezében az igazgatói jóváhagyással, szinte repült lefelé a lépcsőn. Félútról még visszaszaladt: — Köszönöm — mondotta többször —, köszönöm ... Nem akarta hinni, hogy semmi részem a szerencséjében. — Pedig ezúttal szerencse dolga, tessék elhinni! — mondja egy később érkezett, komoly barna lány, Bálint Etelka. — Mi azt hittük, elvégezzük az iskolát, megtanuljuk a választott szakmát, s júliustól ott is dolgozunk. Aztán jött a csalódás. Nincs hely, jöjjünk holnap! Aki ült már felnőtt fejjel más asztalánál, az megérti, hogy milyen megalázó számomra — bármilyen jó is hozzám a nővérem és sógorom —, hogy ők tartsanak el. Bánt az is, hogy édesanyám tizenötévesen dolgozott, nem szorult senkire, én meg nagykorúan sem vagyok képes erre. Már el akartam menni idénymunkásnak a Fructexportba, de nővéremék nem engedtek, azt mondták, vakációzzak, amíg elrendeződik a gyárban a helyem. De ez nem vakáció, hanem gyötrelem ... Elég jóra vegyr.!, a jó «кап: !с»й ! És Bent elég akarni, de tenni, tenni kell P (Véti Mihály) Augusztusban a titkárnő asztalán, Bálint Etelka kérvénye mellett még huszonhat azonos kérelem fekszik. S jönnek a lányok is rendre, érdeklődni, kérni, sürgetni. — Július tizenegy óta járok szinte naponta — mondja Szabó Irén —, én is megcsináltam minden papírt a héten, hogy elszegődjek a konzervgyárba segédmunkásnak, csak szabaduljak a szemrehányásoktól. Az én szüleim is falun laknak s azt hiszik, nem akarok dolgozni... A néni, akinél albérletben lakom, hitelez, mert hazulról nem merek többet kérni... Nagyforgalmú hely a nagyváradi Solidaritatea cipőgyár titkári irodája. Jönnek-mennek az emberek, ezer problémával. — Tűzni tudtok? Munkaköpenyes férfi áll az ajtóban, hallgatja beszélgetésünket. Szabó Irén és Bálint Etelka szívből vágja rá a sietős választ: — Tudunk .. . Mindent elvégzünk, Feri bácsi, csak járjon közbe értünk ... Másnap, amikor felberregett, az előszoba csengője, a két lány állt az ajtóban, ujjongva lobogtatták a papírlapot: — Sikerült. Holnaptól dolgozunk . .. Ketten. De huszonnégy ifjú szakember ügye még elintézésre vár ... Molnár Erzsébet ! Soós Anna köténye sarkába kapaszkodik. — Mindig Aradra vágyott, merthogy odaszakadt a barátja is, Bíró Imre, ment, csak ment utána a halálba, hogy szakmát fogjon magának ... Jaj, nem erre számoltál, fiam! Az orvosi jelentésben olvasom: „A halál oka: tüdővérzés. A kés az áldozat bal tüdőaortáját metszette át.“ Szikár ember Soós Sándor. — Hát ártott nekik az én fiam, hogy elvették az életét? Az ilyeneknek halállal kéne lakolniuk, halál helyett halállal. — A nyomozó szervek jó munkát végeztek. Még azon az éjjelen elfogták a tetteseket, akik mindent beismertek. Szándékos emberölés — húsz év — mondja az ügyész. Bíró Imrén erőt vesz a félelem. — Én már attól is izgulok, hogy kimegyek az utcára, jönnek a sötétben és legyilkolnak . . . Hallom a hangját, a Laciét, ahogy kiáltja a halált... El is megyek én ebből a városból, el én, vissza a falumba... De most nincs sötét, most világos van. Világos este. Ilyen világos volt akkor is, július 23- án este fél likor. A nap a házak mögött — valahol nyugatnak. Jöttek beszélgetve az utca jobb felén, jöttek nyugodtan, és amikor már majdnem a sarokhoz értek ... (Hát erre számoltál, Soós László?) — ... épp a holdhíreket olvastam, ezek a hogyismondjákok még ott fenn kóvályogtak valahol az űrben, mert tetszik tudni, ez engem nagyon meghatott, ez az utazás, amikor egy koppanást hallok a kerítésen. Kinézek, nem látok semmit. Hát vissza az ágyba, én már csak így, öregesen, amikor hallom a nagy kiáltozást. De én meg vagyok szokva az ilyesmivel, mindennapos volt e népség között, utca végén a kocsma, az ő dolguk, öljék csak egymást, olvastam hát tovább, hogy mit művelnek ezek a Holdon ... De most nincs ember a Holdon, az ember itt áll mellettem a földön. Bíró Imrének remeg a teste, ahogy emlékezik. — Előbb leütötték Lacit, aztán az egyik közülük hátbaszúrta, de én ezt már nem láttam, mert amikor lehajoltam, hogy felemeljem Lacit, akkor szúrtak meg először, aztán rámjöttek, lefogtak, kiszabadítottam magam, futottam vagy 50 métert, nem tudom, mi történt aztán, hogy mikor kaptam a többi négy sebet, egy lány fogta a kezem és feltett egy kenyeresautóra, a kórházban bekötöztek ... Soós László még élt, mikor Bíró Imre utoljára látta. Fél 9 alig múlt néhány perccel. Mikor 9 óra után megérekezett a milícia, aztán később a mentők, és elemlámpával az arcába világítottak, már holtan feküdt ott. (Hát erre számoltál, Soós László?) — Igen, itt történt. Tíz lépésre az első kapubejárattól, tizenöt lépésre a saroktól, huszonöt lépésre az utcai égőtől, ötven lépésre a legközelebbi telefonkészüléktől, három, kettő, egy lépésre tőlem. Itt. Itt a kerítés tövében, itt esett össze, itt, ahol megfeketedett a fű. — ... itt halt meg szegény. Isten nyugosztalja, ilyen fiatalon ... — Látta a néni? — Nem láttam, fiam ... — Ki látta? — Menjen be oda abba a házba, de ne mondja, hogy én mondtam... Gyűröttarcú férfi babrálja a kilincset. — Én, kérem, semmit sem hallottam. Szólt hangosan a rádió, bömbölt. Az a fiú meg biztos csöndesen halt meg. — Mikor tudta meg, hogy mi történt? — Később, kérem, később ... Már égett az utcai villany, mikor telefonáltunk a mentőknek ... ötven lépésre lakik az öreg, aki hallotta a kerítésen a koppanást. A környéken egyedül neki van telefonja. Mire felkászálódott, felöltözött, ajtót nyitott a dörömbölő szomszédoknak, már késő volt. Soós Lászlónak ötven lépésnyit kellett szaladnia, hogy odaérjen a kerítéshez. Megpróbálom a helyébe képzelni magam. (Mire számoltál akkor, Soós László?) Még világos van. Esténként kiülnek a népek az utcára, öregasszonyok feketében. Asszonyok világos ruhában. Néznek engem, nézem őket. Érzem, ha az én életem forogna veszélyben, ugyanúgy behúzódnának a kapu mögé, mint akkor. Ki mer a mámorosan késelő megszállottakkal ujjat húzni! -г- Idehallgasson, elvtárs, ezen az utcán csupa gangszterek járnak, ezt az átkozott utcát még a milicisták is messze elkerülik, ha én ébren lettem volna, az Isten vakítson meg, ha nem avatkozom közbe, de akkor éjszakás voltam éppen, és aludtam, idehallgasson, én nem szégyellem bevallani, hogy azóta kést hordok a táskámban, mert megfenyegették a lányomat, amiért föltette a fiút az autóra, megfenyegettek azok mindenkit, aki a fiúk pártját fogta, szóval idehallgasson, ha meg kell halnom, meghalok, de nem adom olcsón az életemet, érti, vér fog folyni, érti?! Az őrnagy bizalmatlan, nem szereti az újságírókat. Tulajdonképpen mit akarok a cikkemmel bizonyítani? Aradra nem jellemzőek a gyilkosságok. Ez kétségkívül a rendfenntartó szervek érdeme. — Amire ön utal, az egyedi eset. Félhomály. Megyek az utcán, a sarokig. Alattomos sötétség húzódik a kerítések tövébe. Reszketőfejű öregasszony néz ki az ablakon. — Három napja, hogy leparittyázták a sarki égőt. — Kik? Lehet, hogy itt, ezen a helyen érte őt a halálos szúrás. Négyen voltak. Az egyik, aki leütötte Soós Lászlót. A másik, aki hátbaszúrta. A harmadik, aki Bíró Imrét késelte meg. A negyedik, aki segédkezett. A legfiatalabb 18, a legidősebb 21 éves. Kettő közülük testvér. Büszkék egymásra. Virtusból tették, nincs amit megbánjanak. Életükben akkor látták először és utoljára Soós Lászlót. .. Belemegyek a sötétbe. Összeszorul a szívem. Meg akarom tudni, amit senki sem tud, mert senki se látta, senki sem hallotta. Meg akarom tudni, mire számított ott, akkor Soós László... Most én vagyok ő és nincs mellettem senki. Sűrűsödik a csend. Lélek sehol. Egyedül maradtam. Aradi József