Ifjúsági Magazin, 1987 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1987-01-01 / 1. szám
* * * Kamaszkoromban az egyetemi professzort - hát még ha Nobel-díjas is! - úgy képzeltem el, hogy szakadatlanul gondolataiba merülten jár-kel, katedrájáról csokornyakkendősen, méltósággal hirdeti tudományának igazságait, s íróasztalán rendre éjfél utánig ég a lámpa, mert nap nap után olyankor veti papírra legújabb felfedezéseit. Aztán egyszer fényképeket láttam az egyetlen magyar Nobel-díjasról, aki akkor már nemcsak biokémiát tanított hallgatóinak, hanem a szegedi egyetem rektora is volt, s ez az életvidám arcú férfi a fotográfián nem fehér köpenyt vagy szmokingot viselt, hanem magas nyakú pulóvert, és a Tisza jegén korcsolyázott néhány fiatalabb tudós társával. .. S láttam róla olyan fényképet is, amelyiken krumplit hámozott a laboratóriumban, meg olyat, amelyiken zöldpaprikát darált, sőt olyat is, amelyiken Vorosilov marsall, a háború utáni magyarországi szövetséges ellenőrző bizottság szovjet elnöke mellett állott (s ezen a fotón valóban csokornyakkendőt viselt). Ki is volt hát valójában ez az ember? Ki volt Szent-Györgyi Albert, aki 1893-ban Magyarországon született, s 1986 őszén az Egyesült Államokban halt meg? Ha a nevét elhallgatva mondanám el Neked azt a keveset, amit tudok róla, s Te csak az ő viselt dolgainak adatszerű felsorolását hallanád, azt hihetnéd, hogy egy különös, talán „nem is e világra való” nemes lelkű kalandorról, egy XX. századi magyar d'Artagnan vakmerő tetteiről mesélek (!) Neked. Hallgasd csak!... Ez a rendkívüli alkatú férfi az első világháború elején már orvostanhallgató, medikusként frontkatona, tábori orvos az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének egészségügyi szolgálatában: sebesülteken, emberroncsokon próbál segíteni nap-nap után az első vonalakhoz mindig közeli katonakórházakban, s ott - ahol helytállásért többször is kitüntetik - döbben rá, hogy a Bécs kormányozta Habsburg-birodalom becsvágyó tábornokai értelmetlenül és gátlástalanul gyilkoltatják a magyar katonát. Ezt a felismerését tett követi: hadbíróságot, a kivégzés gyalázatát kockáztatva elhatározza, hogy „kilép a háborúból”, keresztüllövi a saját karját. Öncsonkítása nem lepleződik le, hazakerül a vérfürdőből. Budapesten megszerzi az orvosi diplomát, de mert a tábornokok nem eresztik ki karmaikból, kénytelen vállalni, hogy a hadsereg bakteriológiai laboratóriumában dolgozzék. Ám itt is legott szembekerül a hivatásos gyilkosokkal: megtagadja, hogy egészségkárosító, esetleg életveszélyes kísérleteket végezzen olasz hadifoglyokon. Büntetése: újabb frontszolgálat, mégpedig az észak-itáliai mocsárvidéken, ami arról hírhedt, hogy ott a katonák egy-két hónap alatt maláriával fertőződnek, s a váltólázba pusztulnak bele. Hogy ő nem így végzi, csak annak köszönheti, hogy alig két héttel az olasz frontra vezénylése után összeomlik az Osztrák-Magyar Monarchia, s véget ér a háború. A frontról jóformán egyenesen a pozsonyi egyetem gyógyszertani intézetébe kerül tanársegédnek. Tervekkel telve lát munkához, nem sejtve, hogy pozsonyi karrierje nem lesz hosszú életű. A trianoni „béke”, amit a nyugati győztes hatalmak diktálnak, Pozsonyt (is) az éppen megszületett Csehszlovákiának „ajándékozza", s a magyar egyetem farmakológiai intézetének kevéske, de értékes felszerelése is odaveszne, ha ő és egy barátja, az egyébként cseh Ferdinand Cori - aki később hozzá hasonlóan ugyancsak megkapja a Nobel-díjat - éjszaka, munkásnak öltözve ki nem rámolnának és át nem szállítanának a vihar korbácsolta Dunán magyar földre minden technikai berendezést, amit csak megmenthettek. Ezután több mint egy évtizeden át Európában „kóborol”. Prágában a nagynevű Tschermak professzor mellett famuluskodik, beledolgozza magát az elektronfizikába, Berlinben a már akkor európai hírű Michaelis tanársegédjeként első kézből sajátíthatja el mindazt, amit a legmodernebb kémia tud. Hamburgban a trópusi betegségek intézetében képezi tovább magát (arra készül, hogy valahol a dzsungelekben gyógyítson), s Afrika vagy Ázsia vadonjaiban folytatná az életét, ha hirtelenjében meg nem hívnák Angliába, a cambridge-i egyetemre, ahonnan azután persze előbb megszerzi a kémia doktora tudományos grádust - az Egyesült Államokba invitálják, mert ekkor már arról ismeretes, hogy felfedezte, kikristályosította a hexuronsavat. Ami nem más, mint a C-vitamin (ezért át is kereszteli aszkorbinsavnak). Amerikában akár meg is állapodhatna, hiszen katedrát ajánlanak neki, de „nem lenne azonos önmagával”, ha nem a nehezebb folytatást választaná. Amikor az 1930-as évek elején hazahívják Magyarországra, habozás nélkül összepakolja betyárbútorát, hajóra száll, s a szegedi egyetemen elfoglalja a felajánlott orvos-kémiai tanszéket. Itt, miközben tovább kutat, biokémiát ad elő a medikusoknak („Elbűvölően!” - emlékeznek egykori hallgatói), s a legtehetségesebb tanítványaival újra s kétszeresen is felhívja magára a tudomány világának figyelmét: tisztázza az izomösszehúzódás „titkát" (s ezzel egész sor további felfedezést alapoz meg), megoldja a C-vitamin tömeges előállításának nagy kérdését: bebizonyítja, hogy az ízes-híres szegedi paprikából egyszerűen és olcsón lehet nagy mennyiségben kivonni ezt az életfontosságú vegyületet, hogy a gyógyítás világszerte bőségesen hozzáférhessen. A felfedezés világraszóló, s 1937-ben az addig „ígéretes kutatóként” nyilvántartott magyar tudóst a Svéd Királyi Akadémia kitünteti a Nobeldíjjal „a biológiai oxidációs folyamatok felfedezéséért, különös tekintettel a C-vitaminra és a fumársav katalízisére”. Ez az első - s azóta is egyetlen - eset, hogy Magyarországon élő magyar tudós Nobel-díjat kapott. Nobel-díjas tehát, „sztár a tudományban”, tisztelet és elismerés árad felé a világ minden tájáról. Egy karrier-sztori olvasása közben ez az a pillanat, amikor megkönnyebbülten és elégedetten szoktál fellélegezni, ilyesféle gondolattal: „A tehetség és a konok szorgalom elnyerte jutalmát, jogos a hepiend ...” Szent-Györgyi megpihenhetne babérjain - hiszen időközben felfedezi a P-vitamint is -, békében élvezhetné dicsőségét, elefántcsont-toronyba zárkózva kutathatna tovább, hátat fordítva a megtébolyodó világnak, az elaljasodó kor magyar valóságának is, amikor Magyarország - már mindenki észleli, akinek szeme van a látásra - Hitler évről évre alázatosabb hűbéresévé züllik. Ő főméltósága, Horthy Miklós kormányzó és az ország vesztét előkészítő magyar kormányok talán meg is könnyebbülnének, ha a haza egyetlen Nobel-díjasa fittyet hányna minden politikára s elegánsan magára zárná laboratóriumának ajtaját (vagy ha mégis friss levegőre vágyik, megereszti motorkerékpárját - később pedig az autóját s hazai utakon vagy külföldön gyűr maga alá megszámlálhatatlan kilométereket...), ám ő ... de olvasd magad, amit később írt: „Nem én vetettem bele magamat a politikába. A politika tört be az életünkbe. Amikor könyveket égettek és zsidó barátaimat üldözték, döntenem kellett. Demokratikus eszméim miatt mindinkább összeütközésbe kerültem a fasizmus emelkedő árjával .. ” Nem „szívbajos”: nyilvánosan, írásban tiltakozik a jogtipró zsidótörvények ellen, amelyeket az egymást követő magyar kormányok Hitlernek gazsulálva hoznak, hazájukon belül „száműzve” zsidó értelmiségiek sokaságát is a tudományos és kulturális életből. S tudván, hogy a tiltakozás kevés, cselekszik is: Hitler Németországából és Mussolini Olaszországából menekült üldözötteknek, antifasiszta tudósoknak nyújt menedéket, ad munkát a szegedi egyetemen, amelynek egyébként már ő a rektora (így segít - többek között - a hitleri birodalomból menekült Hans Krebsen is, aki később, éppen egy „Szent-Györgyi-témát” folytatva, ugyancsak megkapja a Nobel-díjat). Merész antifasiszta kiállása akkor - hiszen időközben Hitler már belekényszerítette Magyarországot a Szovjetunió és a nyugati szövetségesek elleni háborúba - magában is nagy kockázat, de ő még „istenkísértőbb” veszélyt vállalni is kész. Tevékenyen közreműködik abban, hogy Magyarország, amelynek fiai újra orosz földön véreznek, leszakadhasson a németek járszalagjáról, „kiugorhasson” a szennyes háborúból, szembefordulhasson az embertelenség horogkeresztes birodalmával. Vállalja, hogy - tudományos előadások megtartásának ürügyén - Törökországba utazzon, s Isztambulban angol vagy amerikai diplomatákkal tárgyaljon Magyarország megmentéséről. „Isztambul - írta később - akkor, 1942-ben a magasan fejlett módszerekkel gyakorolt kémkedés központja volt, én viszont újonc voltam ezen a pályán.” Olyan üzeneteket visz az antifasiszta hatalmak képviselőinek, amely „postának” már a közvetítése is az életébe kerülhetett volna. „Isztambulban sikerült is kapcsolatba lépnem az angol titkosszolgálat fejével, s vele részletes terveket készítettem, olyan egyezséget kötöttem, amire rövidesen London is áldását adta. Ezeket a megbeszéléseket azonban hallatlanul izgalmasakká tette az a körülmény, hogy mindvégig nem tudhattam biztosan, vajon valóban a brit titkosszolgálattal tárgyalok-e vagy angoloknak álcázott német ügynökökkel.” És a megállapodás, amit kötött, nem fejeződött be azzal, hogy hazahozza a választ: vállalta azt is, hogy Budapestről titkos rádióadó útján állandó további kapcsolatot tartson fenn a Hitlerellenes szövetség megbízottaival. Ami pedig - gondolj bele - nem éppen egy Nobel-díjas biokémikusra szabott feladat, kivált nem az az akkori Budapesten, amely teli volt a német kémelhárítás, az Abwehr és a másik hitleri titkosszolgálat, a Gestapo ágenseivel. A németek - ha bizonyos késéssel is - tudomást szereztek Szent-Györgyi Albert isztambuli „utazásáról”. Legveszedelmesebb magyarországi ellenségeik listájára vették a szegedi professzor nevét, s nem tévesztették szem elől az őszülő hajú tudóst, akit korábban csak Nobel-díjáról és „zsidószimpátiáiról” ismertek. Amikor pedig 1944. április 19-én hadműveletszerűen is meg- 4