Ifjúsági Magazin, 1988 (24. évfolyam, 1-12. szám)
1988-10-01 / 10. szám
4lm. Át Át Át Át Át Át Át Át Át Át Át Át Át Át Át Át Át Át Át Át Át SEXEPIL: EGYESÜLT ÁLMOK Fölösleges kerülgetni, újabb korszakos jelentőségű albumot vehet kezébe az olvasó-lemezhallgató. Valami hasonlót érezhetünk most, mint az Európa Kiadó nagylemezének megjelenésekor, de csak hasonlót, nemcsak azért, mert a Sexepil már régóta saját magához viszonyítható zenét játszik, de ezek a fiúk teljesen új utat is tapostak maguknak valahol az underground és a hivatalos szakma között félúton. Ez a lemez bizonyíték arra, hogy jól döntöttek, amikor úgy másfél éve túlléptek a hazai underground egyre szűkülő körein és csak azt hozták onnan magukkal, ami hasznosítható. Így is ez adja muníciójuk tartalmi részét: lendületes gitárzenét, dekázgatástól mentes, valamit valóban kifejező gondolatokat és legfőképp egy életérzést, ami mindezt egységbe fogja. Posztvilág ez - valami Után vagyunk, a tévé és a video kék fénye világít be mindent, a gitárfutamok úgy sodornak magukkal, hogy szinte elszédül tőle az ember. Ez a legnagyobb erénye ennek a zenének: letisztult, sallangmentes, ugyanazt a világot jellemzi, amiről a szövegek szólnak. (6) BEATRICE: 1978-1988 Ilyen lemezt még nem adtak ki Magyarországon! Nemcsak azért, mert Beatricéből csak egy volt (és van), de tíz évet sem sikerült még ilyen formában átfogni. (Még ha ilyen „átfogást” egyetlen zenekarnak sem kívánok.) Tükör ez, amiben egy tíz évvel korábbi képre vetül rá a mai, az eltérő vonalak karakteresen rajzolják ki a változásokat. A dupla album első lemeze régi dalokat tartalmaz, amelyekről mások is leírták már elégszer, milyen jók, érvényességüket az idő bizonyította - de ezek is mindössze nosztalgiázásnak, a régi idők pénzre váltásának számítanának, ha a második lemez nem olyan lenne, amilyen. Akik némi szorongással várták, tudja-e a Riese aktualitásoktól érvényessé avatva folytatni, most megnyugodhatnak. A lázadás korábbi dacos hetykesége az ország romlásával együtt vált keserű keménységgé, és anélkül, hogy vesztett volna folyamatosságából, a régi dalok ifjúsági himnuszokká válhattak, és azok lehetnek az újak is ebben az „...új világban”. Hobóék és a Bikini borúlátása után a Riese állapotjelentése sem biztat sok reménnyel bennünket. (5) BIKINI: HA VOLNA MÉG IDŐM Immár harmadik éve, menetrendszerűen érkezik az új Bikini-album, és ugyanilyen menetrendszerűen a siker is. Nagy Feró kiválása után eleinte ugyan ideiglenességnek, egyensúlyozásnak tűnt, ahogy a korábbi fanyarságot nagyobb tömegek számára is élvezhető rockba próbálták oltani - le is írtam ezt minden új albumuk kapcsán -, és íme, már a harmadiknál tartanak ezzel az egyensúlyozással, a legnagyobb hazai sztárzenekarok egyikeként. A siker természetesen bevált receptté avatta a kezdeti kompromisszumot; fájdalmas, keserűen érzelmes rockzene, merítés a múltból, izgalmas dalszövegek Dévényi Ádámtól, Trunkos Andrástól, Nagy Ferótól és Márkus Józseftől. Ez az album is sajátosan nosztalgikus hangulatot áraszt, olyan, mint sétálni egy őszi fasorban, ahol a szél elhasznált emlékeket és érzéseket is görget a sárga levelek között. Kétségtelen, hogy újra az év egyik jelentős nagylemezét készítette el a Bikini, bennem mégis bujkál valami hiányérzet, ugyanannyit, nem többet kaptunk, mint tavaly, és ezért csökkenni érzem a muníciót. Jó lenne kibújni az egyenruhából, mielőtt az túlságosan a zenekarra merevülne. A Ha volna még időm a hazai mezőnyben változatlanul (5), de a Bikinihez képest csak (4). NAPÓLEON BLD: JÚLIA NEM AKAR A FÖLDÖN JÁRNI Harmadik nagylemezénél tart a Napóleon Boulevard is, és hasonlóan a Bikinihez, egyre magabiztosabban mozognak az időközben köréjük alakult szerepben. Ezúttal éppen eddigi legharmonikusabb lemezüket hozták össze, amin elektropopjuk összeérni látszik a sanzonos, tangóharmonikás érzelmességgel. Nem hátrány, hogy hallhatóan humoruk is van, így fejlődhetett koktéljuk harmadik elemévé az irónia, aminek zamata talán ezt a lemezüket járja át legjobban. Lilla kikacsintásai az isteni Marlene és Edith Piaf felé, a stílszerű modorosság (például a Japán című számban) légiesebbé teszik a dalokat, megszabadítva őket attól a ballaszttól, hogy túlságosan komolykodónak hassanak. Legalább annyira különböznek más, ismerős melódiáktól, mint amennyire emlékeztetnek rájuk - végül is ez slágerzene, még ha sokféléből mixelték is össze. Szórakoztat, aztán egy év múlva jöhet a következő. (4) FYOTÍr** HOLDFÉNYTÁNC Ha debütáló albummal kezdtük, zárjuk is azzal a sort - bár ez erősen különbözik a Sexepilétől. Az Exotic 1986-os AORTA győzelmétől egyenes út vezetett e lemezig, de közben tagadhatatlanul átalakult a zenéjük is. Tapasztalataik szerint más megnyerni egyszer egy szakmai zsűrit, mint tartósan a megélhetést biztosító közönséget, a közkedveltséget biztosítandó igyekeztek minél szélesebbre nyitni. Az eredmény némiképp felemás. Izgalmas mindaz, amit a kezdeti exoticos , érzésekből sikerült megőrizni, mindenekelőtt néhány egyéni harmóniafűzést, és azt a hangulatot, amit Sipos F. Tamás hangjának bársonyos bugása kelt. Néha a szövegekre is felkapjuk a fejünket - képesek sűrűnek tűnni, és természetesen belesimulva a zenébe olykor finoman részletezett helyzeteket megidézni - de mindez a tehetségcsillogtatás csak jobban felhívja figyelmünket azokra a panelekre, amelyek a lemez további részét töltik meg. Az Exotic görcsösen meg akar felelni a slágerzenekar kritériumainak, mintha üdvösségüket csak ez biztosíthatná, közben viszont saját, ütőképes eszközeit kénytelen félretenni. Talán ezért is zakatol olyan mániákusan a 2/4 - az önszürkítés sikerült, kérdés, érdemes volt-e? (3) 6 (szuper), 5 (kitűnő), 4 (jó), 3 (megjárja), 2 (tré), 1 (add kölcsön, hátha nem adják vissza!) A kedélyek lecsillapodtak, a versenydrukk elmúlt, a döntésekbe mindenki beletörődött - ezt a fesztivált igyekszünk minél előbb elfelejteni. Egy, a döntő utáni órákban elhangzott véleményt azonban nem árt felidézni. Fenyő Miklóst Dvoracsek György kérdezte. - Valóban olyan rosszul sikerült ez a fesztivál ahogy látszik rajtad? - Ne csodáld, hogy ideges vagyok, lassan már mi is kiöregszünk a szakmából, de még nem láttam olyan fesztivált, ahol - tisztelet a kivételnek - hozzáértő emberei sülnek, és nem különböző érdekszférák pontszámait kell figyelembe venni, hanem a közönség szempontjait. Ha jól tudom, a fesztivál végül is nekik szólt, nem? A véleményük még annyira sem volt fontos, hogy a szavazataikat figyelembe vették volna - a közönség választottjaiként azok kerültek a döntőbe, akik a pontszámuk alapján is továbbjutottak. - Szerinted az elbírálásnál a közönség lenne a legfontosabb? - Nem feltétlenül, és vissza is kanyarodnék a zsűritagok személyéhez. Úgy gondolom, az a minimum, hogy olyan embereknek kellett volna választani, akik legalább egyszer álltak már színpadon és legalább egyszer tapasztalták volna azt is, milyen, ha valakit nem fogad el a közönség. Az itt látott pontozók többsége azt sem tudja, mi az a reflektorfény, akadt közöttük olyan is, aki a lehetséges húszon belül öt-hat pontos intervallumban „értékelt” mindenkit. De talán az sem túlzó kívánság, hogy zsűritag dala lehetőleg ne szerepeljen a versenyprogramban, és annak sem szabadna megtörténnie, hogy ugyanazok ítéljenek, akik a kiválogatásban is részt vettek. - Te milyen fesztivált rendeznél? - Nincsenek külföldi tapasztalataim, de láthatóan másoknak sem. Én mindenesetre nem dugnám el a közönség elől és főleg megfontolnám, hogy milyen kategóriákat indítok el. Hirdetjük, hogy milyen pop- és rockhagyományaink vannak, de a bírálók között egy igazi zenészt sem láttam. Azért felnőtt itt egy nemzedék, és én nem tudok elképzelni egy ilyen fesztivált nélkülük - mondjuk, csak néhányan a sorból - Bródyék, Szikora, Presser, Zorán, Vikidál vagy Schuszter Lóri nélkül. Arról, hogy a play backet illene kizárni, és minden szereplőnek élőben, a benevezett dallal és egyenlő feltételek mellett kellene versenyeznie, már nem is beszélek. Úgy néz ki, még ez sem volt természetes itt. › ^ 'O cc cc '1 0 -Se M ›