Ifjúsági Magazin, 1988 (24. évfolyam, 1-12. szám)

1988-10-01 / 10. szám

4­lm. Át Át Át Át Át Át Át Át Át Át Át Át Át Át Át Át Át Át Át Át Át SEXEPIL: EGYESÜLT ÁLMOK Fölösleges kerülgetni, újabb korszakos jelentőségű albumot vehet kezébe az olvasó-lemez­­hallgató. Valami hasonlót érez­hetünk most, mint az Európa Kiadó nagylemezének megjele­nésekor, de csak hasonlót, nemcsak azért, mert a Sexepil már régóta saját magához viszo­nyítható zenét játszik, de ezek a fiúk teljesen új utat is tapostak maguknak­­ valahol az under­ground és a hivatalos szakma között félúton. Ez a lemez bizo­nyíték arra, hogy jól döntöttek, amikor úgy másfél éve túlléptek a hazai underground egyre szű­külő körein és csak azt hozták onnan magukkal, ami haszno­sítható. Így is ez adja muníció­juk tartalmi részét: lendületes gitárzenét, dekázgatástól men­tes, valamit valóban kifejező gondolatokat és legfőképp egy életérzést, ami mindezt egység­be fogja. Posztvilág ez - valami Után vagyunk, a tévé és a video kék fénye világít be mindent, a gitárfutamok úgy sodornak ma­gukkal, hogy szinte elszédül tő­le az ember. Ez a legnagyobb erénye ennek a zenének: letisz­tult, sallangmentes, ugyanazt a világot jellemzi, amiről a szöve­gek szólnak. (6) BEATRICE: 1978-1988 Ilyen lemezt még nem adtak ki Magyarországon! Nemcsak azért, mert Beatricéből csak egy volt (és van), de tíz évet sem si­került még ilyen formában át­fogni. (Még ha ilyen „átfogást” egyetlen zenekarnak sem kívá­nok.) Tükör ez, amiben egy tíz évvel korábbi képre vetül rá a mai, az eltérő vonalak karakte­resen rajzolják ki a változáso­kat. A dupla album első lemeze régi dalokat tartalmaz, ame­lyekről mások is leírták már elégszer, milyen jók, érvényes­ségüket az idő bizonyította - de ezek is mindössze nosztalgiá­zásnak, a régi idők pénzre vál­tásának számítanának, ha a má­sodik lemez nem olyan lenne, amilyen. Akik némi szorongás­sal várták, tudja-e a Riese ak­tualitásoktól érvényessé avatva folytatni, most megnyugodhat­nak. A lázadás korábbi dacos hetykesége az ország romlásá­val együtt vált keserű kemény­séggé, és anélkül, hogy vesztett volna folyamatosságából, a régi dalok ifjúsági himnuszokká vál­hattak, és azok lehetnek az újak is ebben az „...új világban”. Hobóék és a Bikini borúlátása után a Riese állapotjelentése sem biztat sok reménnyel ben­nünket. (5) BIKINI: HA VOLNA MÉG IDŐM Immár harmadik éve, menet­rendszerűen érkezik az új Biki­ni-album, és ugyanilyen menet­rendszerűen a siker is. Nagy Fe­ró kiválása után eleinte ugyan ideiglenességnek, egyensúlyo­zásnak tűnt, ahogy a korábbi fanyarságot nagyobb tömegek számára is élvezhető rockba próbálták oltani - le is írtam ezt minden új albumuk kapcsán -, és íme, már a harmadiknál tar­tanak ezzel az egyensúlyozás­sal, a legnagyobb hazai sztárze­nekarok egyikeként. A siker ter­mészetesen bevált receptté avat­ta a kezdeti kompromisszumot; fájdalmas, keserűen érzelmes rockzene, merítés a múltból, iz­galmas dalszövegek Dévényi Ádámtól, Trunkos Andrástól, Nagy Ferótól és Márkus József­től. Ez az album is sajátosan nosztalgikus hangulatot áraszt, olyan, mint sétálni egy őszi fa­sorban, ahol a szél elhasznált emlékeket és érzéseket is görget a sárga levelek között. Kétségte­len, hogy újra az év egyik jelen­tős nagylemezét készítette el a Bikini, bennem mégis bujkál valami hiányérzet, ugyanannyit, nem többet kaptunk, mint ta­valy, és ezért csökkenni érzem a muníciót. Jó lenne kibújni az egyenruhából, mielőtt az túlsá­gosan a zenekarra merevülne. A Ha volna még időm a hazai mezőnyben változatlanul (5), de a Bikinihez képest csak (4). NAPÓLEON BLD: JÚLIA NEM AKAR A FÖLDÖN JÁRNI Harmadik nagylemezénél tart a Napóleon Boulevard is, és ha­sonlóan a Bikinihez, egyre ma­gabiztosabban mozognak az időközben köréjük alakult sze­repben. Ezúttal éppen eddigi legharmonikusabb lemezüket hozták össze, amin elektropop­­juk összeérni látszik a sanzo­­nos, tangóharmonikás érzel­­mességgel. Nem hátrány, hogy hallhatóan humoruk is van, így fejlődhetett koktéljuk harmadik elemévé az irónia, aminek za­­mata talán ezt a lemezüket járja át legjobban. Lilla kikacsintásai az isteni Marlene és Edith Piaf felé, a stílszerű modorosság (például a Japán című szám­ban) légiesebbé teszik a dalo­kat, megszabadítva őket attól a ballaszttól, hogy túlságosan ko­molykodónak hassanak. Leg­alább annyira különböznek más, ismerős melódiáktól, mint amennyire emlékeztetnek rájuk - végül is ez slágerzene, még ha sokféléből mixelték is össze. Szórakoztat, aztán egy év múlva jöhet a következő. (4) FYOTÍr** HOLDFÉNYTÁNC Ha debütáló albummal kezd­tük, zárjuk is azzal a sort - bár ez erősen különbözik a Sexepi­­létől. Az Exotic 1986-os AOR­TA győzelmétől egyenes út ve­zetett e lemezig, de közben ta­gadhatatlanul átalakult a zené­jük is. Tapasztalataik szerint más megnyerni egyszer egy szakmai zsűrit, mint tartósan a megélhetést biztosító közönsé­get, a közkedveltséget biztosí­tandó igyekeztek minél széle­sebbre nyitni. Az eredmény né­miképp felemás. Izgalmas mindaz, amit a kezdeti exoticos , érzésekből sikerült megőrizni, mindenekelőtt néhány egyéni harmóniafűzést, és azt a hangu­latot, amit Sipos F. Tamás hangjának bársonyos bugása kelt. Néha a szövegekre is fel­kapjuk a fejünket - képesek sű­rűnek tűnni, és természetesen belesimulva a zenébe olykor finoman részletezett helyzeteket megidézni - de mindez a tehet­ségcsillogtatás csak jobban fel­hívja figyelmünket azokra a pa­nelekre, amelyek a lemez továb­bi részét töltik meg. Az Exotic görcsösen meg akar felelni a slágerzenekar kritériumainak, mintha üdvösségüket csak ez biztosíthatná, közben viszont saját, ütőképes eszközeit kény­telen félretenni. Talán ezért is zakatol olyan mániákusan a 2/4 - az önszürkítés sikerült, kérdés, érdemes volt-e? (3) 6 (szuper), 5 (kitűnő), 4 (jó), 3 (megjárja), 2 (tré), 1 (add köl­csön, hátha nem adják vissza!) A kedélyek lecsillapodtak, a versenydrukk el­múlt, a döntésekbe mindenki beletörődött - ezt a fesztivált igyekszünk minél előbb elfelejteni. Egy, a döntő utáni órákban elhangzott véle­ményt azonban nem árt felidézni. Fenyő Mik­lóst Dvoracsek György kérdezte. - Valóban olyan rosszul sikerült ez a fesztivál ahogy látszik rajtad? - Ne csodáld, hogy ideges vagyok, lassan már mi is kiöregszünk a szakmából, de még nem láttam olyan fesztivált, ahol - tisztelet a ki­vételnek - hozzáértő emberei sülnek, és nem kü­lönböző érdekszférák pontszámait kell figye­lembe venni, hanem a közönség szempontjait. Ha jól tudom, a fesztivál végül is nekik szólt, nem? A véleményük még annyira sem volt fon­tos, hogy a szavazataikat figyelembe vették vol­na - a közönség választottjaiként azok kerültek a döntőbe, akik a pontszámuk alapján is to­vábbjutottak. - Szerinted az elbírálásnál a közönség lenne a legfontosabb? - Nem feltétlenül, és vissza is kanyarodnék a zsűritagok személyéhez. Úgy gondolom, az a minimum, hogy olyan embereknek kellett volna választani, akik legalább egyszer álltak már színpadon és legalább egyszer tapasztalták vol­na azt is, milyen, ha valakit nem fogad el a kö­zönség. Az itt látott pontozók többsége azt sem tudja, mi az a reflektorfény, akadt közöttük olyan is, aki a lehetséges húszon belül öt-hat pontos intervallumban „értékelt” mindenkit. De talán az sem­ túlzó kívánság, hogy zsűritag dala lehetőleg ne szerepeljen a versenyprogram­ban, és annak sem szabadna megtörténnie, hogy ugyanazok ítéljenek, akik a kiválogatás­ban is részt vettek. - Te milyen fesztivált rendeznél? - Nincsenek külföldi tapasztalataim, de lát­hatóan másoknak sem. Én mindenesetre nem dugnám el a közönség elől és főleg megfontol­nám, hogy milyen kategóriákat indítok el. Hir­detjük, hogy milyen pop- és rockhagyománya­ink vannak, de a bírálók között egy igazi ze­nészt sem láttam. Azért felnőtt itt egy nemze­dék, és én nem tudok elképzelni egy ilyen feszti­vált nélkülük - mondjuk, csak néhányan a sor­ból - Bródyék, Szikora, Presser, Zorán, Vikidál vagy Schuszter Lóri nélkül. Arról, hogy a play backet illene kizárni, és minden szereplőnek élőben, a benevezett dallal és egyenlő feltételek mellett kellene versenyez­nie, már nem is beszélek. Úgy néz ki, még ez sem volt természetes itt. › ^ 'O cc cc '1 0 -Se M ›

Next