Igaz Szó, 1985. január-június (30. évfolyam, 1-6. szám)

1985-01-01 / 1. szám

— Ezért ment Debre­cenbe? — Igen. Az ott szervező­dő 6/16 gyalogezred első se­gédtisztje lettem. Ma úgy mondanák, a törzsfőnöke. Mi voltunk az elsőnek Ausztriába indított egység. De az ezred történetét Kis András már megírta. Szerényen megáll a múlt visszaidézésében. Pár per­cig a könyv lesz a kalau­zunk. „1945. április 13-án a 6. hadosztály 16. gyalogez­redének katonái Debrecen­ben vonatra szálltak és mint a hadosztály élszállít­­mánya 23 órakor elindul­tak Ausztria felé. Útban a hadműveleti területre, Bu­dapest határában (Pest­­szentlőrincen) 15-én hajna­li fél négykor megállt a vonat. A katonák kiszáll­tak a vagonokból és felso­rakoztak a szerelvény mel­lett. Nemsokára népes kül­döttség érkezett, éltükön Vörös János vezérezredes, honvédelmi miniszterrel és a főváros polgármesteré­vel ... búcsúzni jöttek a honvédektől... A magyar becsületen csorba esett — mondta a katonáknak a honvédelmi miniszter —, ezt a csorbát nektek kell kiköszörülni." — Ez volt a legnehezebb időszaka? — Az ember minden helyzetben mérje föl ön­magát. Csapattiszt voltam. Büszkén mondom : sosem kértem semmit. Sem mun­kát, sem kitüntetést. Mégis volt feladatom elég, és ki­tüntetést is kaptam. A fényképen láthatóra azért vagyok büszke, mert Pál­­ffytól kaptam . A Magyar Népköztársaság Érdemér­me V. fokozatát 1950. má­jus elsején vehettem át a minisztériumban. * Jászberényben, az úgy­nevezett méneskari lakta­nyában ma is állnak a­­há­ború előtt­ alatt épített ba­rakkok. Szilárd alapjai át­mentették a mának azokat a „hodályokat”, amelyek­ben az­­1945 tavaszán szer­veződő új­­magyar demok­ratikus hadsereg katonái vitatkoztak a jövőről. Deb­recen mellett, a másik köz­pont Jászberény lett, ahol a „­Fegyverszüneti Egyez­mény” előírásainak egy-egy pontja testet öltött. Az itt szerveződő 1. gyaloghad­osztály katonáit, a volt ha­difoglyokat nemcsak éle­lemmel, fegyverrel látták el, hanem gondoskodtak arról is, hogy megértsék az új idők szavát. E munkát a magasabbegység „Kultu­rális és Nevelő Osztály”-a végezte. Erről és az 1945— 48 közötti időszakról be­szélgettünk dr. ölvedi Ig­nác nyugállományú ezre­dessel „munkahelyén”, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia Múzeumában. — Hogyan lett nevelő­­tiszt, ölvedi elvtárs? — 1945 április közepén érkeztem Debrecenből Jászberénybe, a partizán­iskolát végzettekkel együtt. A­­hadosztály akkor indí­totta a nevelőtiszti tanfo­lyamát. Akkoriban gyorsan ment, egy hét elteltével ne­velőtiszt lettem ... — Mi volt­­a tanfolyam anyaga? — Az egyik előadó a Szovjet Hadseregről be­szélt, a háború kimenete­lét, a változások lehetősé­geit vázolta. A másik a de­mokráciáról szólt. Szalvay Mihály őrnagy — aki ve­lünk együtt érkezett, de csak ott tudtuk meg ki is volt valójában — spanyol­­országi emlékeiről, a pol­gári háborús tapasztalatairól számolt be. — A továbbiakban Szal­vay elvtárs mellett szol­gált? — Nem. Én a szervezés során a második ezredhez kerültem, Szalvayt pedig a Pestről érkezett zászlóalj vezetékével bízták meg. Nagy szükség volt ott egy tapasztalt katonára, mert a fegyelemről, az új forra­dalmi fegyelem megterem­téséről kevés embernek volt jobb elképzelése,­­mint neki. Én tehát a második ezreddel indultam április 30-án a hadműveleti terü­letre. Ott ért bennünket a Győzelem Napja. Itt meg­szakítom a beszélgetést, mert az „Új haza, új had­sereg” című kötet pár sora kívánkozik elő: „Éjszaka a napos Riadót kiáltó hang­jára ébredtem. Kint a vá­rosban iszonyatos lövöldö­zés zaja hallatszott. Hirte­len arra gondoltam, hogy valamilyen német SS-egy­­ség maradványai törtek be a városba__ Kiszaladtam az udvarra... A fegyverek hangjába a katonák mély, hurrá kiáltása vegyült. Csa­k mi, magyarok hall­gattunk még. Sokan talán remegtek. Háborúban az a legborzasztóbb, ha az em­ber nem ismeri a helyzetet és nem tudja mi történik körülötte. Az utcára kilép­ve a közelünkben is több géppisztolysorozat hangzott el, majd vidám orosz be­szédre lettünk figyelmesek. Egy szovjet járőr sietett fe­lénk, és azt kiabálta: »*Ma­gyar! Volna kaput!­« Pár szót tudtam csak oroszul, de ezt megértettem.” — Mi történt később, amikor az ezred kikerült a 26. szovjet hadsereg alá­rendeltségéből? — Vasútbiztosítási fela­datot láttunk el Pápa— Celldömölk és Répcelak— Celldömölk—Jánosháza vo­nalakon. Én Répcelakra kerültem, nevelő- és D- tiszt lettem. A D-tiszti el­nevezés ma már nem isme­rős. Az volt a feladatom akkoriban, hogy ki kellett szűrni az állományból azo­kat, akik nem értettek egyet az új renddel. Voltak olya­nok, akik az SS-szolgálat után itt próbáltak megla­pulni ... — A polgári lakosság hogyan viszonyult a kato­nákhoz, milyen volt a kap­csolat? — A falu bírójával, a Nemzeti­­Bizottsággal dol­goztunk együtt. Volt egy „csapa­tcsendőr”-rajom. (Akikor így hívták a rendé­­szeket.) Ezeket időnként járőrbe küldtem, mert nem voltak még rendőrök. Éjjel „népi őrök” ügyeltek a rendre. Bottal voltak fel­fegyverkezve. Később­ kato­nákat kértek, hogy járőröz­­zenek. De volt eset, amikor gazdasági jellegű szabály­talanságokra kellett felfi­gyelni. Az egyik ellenőrzé­sem során egy tanyán ka­tonával találkoztam, akinek a „feladata” mégy szép sül­dő etetése volt. A kiskato­­na­­jelenti, kik küldték oda. Én meg a parancsnoknak jelentettem ezt, és azonnal intézkedést kértem. Meg­történt. A hét végén disz­nótoros volt az alakulatnál. A parancsnokok­­is akkor tanulták a „pártos” veze­tést. Sokat tanultunk Szal­­vaytól. Ő volt az a népi származású főtiszt, akiit mi fiatalok példaképnek te­kintettünk. — Ez már az újabb ál­lomáshelyén volt? — Igen, ez már Szek­­szárdon volt a helyi párt­­szervekkel. Kijártunk ren­dezvényeikre, adtunk is, kaptunk is információt. 1947-ben meglátogatott bennünket Tildy Zoltán, a köztársasági elnök. Itt­­ad­­ta át a Budai önkéntes Ez­red katonáinak a „Buda­pest bevételéért” Érdem­érem kitüntetést. — Szekszárdon érte a fordulat éve? — Nem, ezután­­az erő­gyűjtés időszaka követke­zett. 1947. április elsejével nevelőtiszti tanfolyamra vezényeltek, majd pár hó­napi aktív munka után Moszkvába küldtek, kato­nai akadémiára. De ez már a­­hadseregünk fejlődésének másik időszakára esik. * Két különböző sors, két életpálya, de az eltérések ellenére sok a közös ben­nük. Azok, akik a „hábo­rú” szót hallva ágyúdörgést éreznek visszacsengeni fü­lükben, akiknek orrában van a füst szaga, akik lát­ták a test végső rándulá­sát, azok jobban érzik, mennyire fontos a béke. Emlékeikkel ezt meg­őrizni segítenek nekünk, nem is oly­­késői utódok­nak. PAP ANDRÁS Glvedi Ignác 1946-ban hadnagyként és napjainkban nyugállományú ezredesként .

Next