Igaz Szó, 1986. január-június (31. évfolyam, 1-6. szám)

1986-01-01 / 1. szám

Időtálló históriaírás Beszélgetés Nagy László hadtörténésszel Nagy László a legismertebb magyar hadtörténészek közé tartozik. Napjainkig tizennégy önálló kötete és mintegy száz tanulmánya, cikke jelent meg, melyek elsősorban Bethlen Gábor, a kuruc világ, Bocskai és hajdúinak bemutatásával foglalkoznak. Egyes köteteinek példányszámai vetekszenek a legkelendőbb szépirodalmi művekével. Mikor választotta a históriakutatást mesterségének? — Fiatal koromtól kezdve szerettem a történelmet. Az ötvenes évek elején a Honvéd című folyóiratban több történelmi, hadtörténeti tárgyú cikkem jelent meg. A Honvédelmi Minisztérium — ezen belül a Politikai Főcsoportfőnökség - vezetői felfigyeltek ezekre az írásokra, és az ő hívásukra, támogatásukkal kerültem 1952 tavaszán a Hadtörténelmi Intézetbe. Kiváló egyetemi oktatók mellett dolgozhattam, mint például Sinkovics István, Hahn István. Tőlük a kutatási módszereket tanultam, valamint a történelmi látókör megszerzése, kibővítése szempontjából rengeteg tapasztalatot. Sokat segített Szimonidesz Lajos is, aki foglalkozott az általam kedvelt XVI. és XVII. század kutatásaival is. - Miért éppen ezt a korszakot választotta kutatási területének? — Ennek különböző okai voltak. Egyik ilyen, hogy a Habsburg-ellenes harcokhoz rokonszenv fűzött. Eredetileg a Rákóczi-szabadságharc történetével akartam foglalkozni, de azt egy csoport már kutatta, másrészt a Rákócziszabadságharc előzményei visszanyúlnak egészen a Bocskai-szabadságharchoz. Úgy gondoltam, a XVII. század feltárása nélkül nem lehet látni a folyamat betetőzését sem. Érdekes, hogy néhány korábbi történész, kutató mellett ezt az összefüggést Ady Endre, a költő is felfedezte. Bocskai halála 300. évfordulóján, 1906-ban írt erről egy nagyon világos, történészek számára is tanulságos cikket. Azután, ahogyan elmélyedtem a XVI—XVII. század történelmi, hadtörténeti eseményeinek kutatásában, rá kellett jönnöm: számtalan hasonlóság mutatkozik a XX. század történelmével. A XVII. században ugyanis Európában — de különösen Magyarországon — az állandó Habsburg- és török veszélyeztetettség miatt az emberekben hasonló bizonytalanság alakult ki, mint századunk embereiben a háborútól, különösen az atomháborútól való félelem nyomán. Ezen túlmenően e két században hasonlóan érte az embereket számos olyan új gazdasági, műszakitechnikai és társadalmi hatás — mai kifejezéssel élve „kihívás” —, ami bizonytalanná tette őket az elfogadott, régi értékek megítélésében, és egyben az új befogadásában, megválaszolásában. — A kutatás örömszerző egyéni kíváncsiság, vagy összefüggéseket feltáró igazságkeresés? — Kétségtelen, hogy a történészt bizonyos egyéni kíváncsiság hajtja, de a sok türelmet, időt igénylő kutatómunkának végül is társadalmi haszna van. A történész ugyanis bele tudja képzelni magát egy előző korszak — az én esetemben a XVI—XVII. század — emberének a „bőrébe”, s így fel tudja tárni az akkori események összefüggéseit, mozgatórugóit. Joggal merül fel az igény, hogy a marxista történelemszemlélet alapján kell újból megfogalmazni a kérdéseket. Ahol a válaszunk találkozik a régiekével, azt kell elfogadni, ahol viszont eltérések mutatkoznak, ott tovább kell kutatni, hogy kiderüljön a történelmi igazság. A történelemkutatás minden időszakban nemzeti azonosságkeresést is jelent. Mennyire időtálló történelmet írni? — Az időtálló történelemírás előfeltétele szerintem, hogy a historikus szerényen tudomásul vegye: az általa feltárt igazságokat, tényeket nem lehet „kőbe vésni”, mert a kutatás sohasem lezárt folyamat. Állandóan újabb és újabb dokumentumok, összefüggések kerülnek elő, s az értékelési szemléletmódok is alakulnak. Gondolom, az olvasók sem hisznek a kételyek nélküli kinyilatkoztatásokban. Inkább olyan tudományos és ismeretterjesztő könyveket igényelnek, amelyek őket is elgondolkodásra, együttgondolkodásra ösztönzik. Az időtálló történelemírás - vagy történelemtanítás — kritériuma tehát a nyitottság. A történésznek nyitottnak kell lennie más művek, kutatási eredmények, forrásmunkák iránt. Nem szabad az elért eredményt lezártnak tekinteni, hiszen bármilyen felkészült tudósnak segítséget adhat egy kezdő szakember, de még egy laikus olvasó véleménye, megjegyzése, tanácsa is. Saját tapasztalataimból hozhatok erre példát. A hetvenes években a debreceni egyetemen tanítottam. Tudományos munkámhoz, könyveim megírásához nagyon sok segítséget kaptam a hallgatóimtól. A közvetlen hangú szemináriumokon ugyanis olyan kérdéseket tettek fel nekem, s addigi könyveim kapcsán olyan bírálatok hangzottak el részükről, amelyeket későbbi munkáimban jól tudtam hasznosítani. — A történelmi, társadalmi események, a hadikrónikák feltárása adhat-e segítséget a jelen problémáinak megoldásához? - A jelentősebb történelmi események értékelése más és más hangsúlyt kap a különböző időszakokban. A megrázó csatavesztéseket vagy katasztrófákat másként értékeljük egy gazdaságilag, politikailag nehéz, feszült időszakban, mint a felfelé ívelő, békés építőmunka körülményei között. De ez az eltérő hangsúly nem lehet történelemhamisítás. Ugyanakkor látnunk kell, az évszázadok folyamán az egyén és a társadalom akszor kerül hasonló helyzetbe. Az egyénnek mindenkor el kell jutnia odáig, hogy vállalja a haza védelmezését, ha kell, az élete feláldozásával. A nevelésnek — éppen a történelmi példák bemutatásával — a jelenben is ezt kell szolgálnia. A korunkat fenyegető nukleáris háború elkerüléséhez is adhat útmutató segítséget a történelem? - Azt hiszem, igen. Az 1849-es tavaszi hadjárat vagy a második világháború fronteseményei, nem utolsósorban a már történelminek számító hirosimai atombomba-robbantás, a katonák és a lakosság pszichikai felkészítéséhez, a védelem, a hadtápellátás megszervezéséhez, a helyes stratégiai célok és döntések meghozatalához tapasztalatokat nyújtanak. Ebben az adott kérdésben éppen a múlt eredményeinek és hibáinak, de mindenképp a tapasztalásainak ismeretében kell az érintett feleknek a tárgyalóasztalhoz ülni. Ezeket a tárgyalásokat azonban nekünk sem szabad „ölhetett kézzel" szemlélni, hanem cselekvően kell hozzáállni az emberiséget fenyegető katasztrófa elhárításához. - Történelmünknek sajátos vonása, hogy harcainkra, s főként forradalmainkra a csatavesztés a jellemző. Hogyan értékeli ezt a hadtörténelem? - Talán azért vésődött így a nemzedékek emlékezetébe, mert történelemírásunk és történelemtanításunk az elbukott és levert szabadságharcokat és forradalmakat tette meg a magyar történelem fő vonalává, az azokban szereplő személyeket hősök és antihősök, katolikusok és protestánsok, kurucok és labancok végletes szemléletére leegyszerűsítve. Véleményem szerint ez téves, helytelen és mindenképpen túlhaladott .