Igaz Szó, 1987. január-június (32. évfolyam, 1-6. szám)
1987-01-01 / 1. szám
4 EXKLUZÍV -----INTERJÚ Rogelio Acevedo González altábornaggyal, a Kubai Forradalmi Fegyveres Erők politikai főcsoportfőnökével - Altábornagy Elvtárs! Az első kérdés a fenti fényképek egyikére, a hosszú hajúra vonatkozik. Mikor és hol készült Önről, hány esztendős korában, milyen körülmények között? - Régi szokásom, hogy minden fotóra, amelyet a családi gyűjteményben őrzök, felírom a készítés dátumát. Nos, ennek az első látásra bizonyosan meghökkentő képnek a hátuljára ezt jegyeztem fel: 1959. január 10-e. Huszonnyolc esztendővel ezelőtt, alig egy héttel a kubai főváros. Havanna felszabadítása után csinálta egy alkalmi fotós. Akkor 18 éves voltam, Che Guevara hadoszlopában századosi rendfokozatot viseltem. A forradalmi felszabadító harcokban második esztendeje katonáskodtam, nálam egy évvel fiatalabb öcsémmel együtt. - Tehát a Sierra Maestrában gyerekfejjel, tizenévesen csatlakoztak a forradalmárokhoz. Milyen előzmények után? - Iskolába jártunk, Las Villas megyében, egy Remedios nevű városban. Négyen voltunk testvérek, három fiú és egy lány. Én voltam a legidősebb közöttük, de nem a legforróbb vérű. Az az öcskösöm, az utánam következő volt. Hozzánk is eljutott a Moncada laktanya sikertelen, de hősies megtámadásának híre, Fidel Castro és társainak nagyszerű helytállása a harcban, majd a tárgyalások alatt. Tudtuk, hogy évekre rács mögé kerültek, s néhány fős diákcsoportunkban mindenki a példaképének tartotta. A vágyunk is az volt, hogy bárcsak eljönne a szabadulásuk ideje, s akkor mi is a Batista-diktatúra megdöntői közé állnánk. -A szervezkedésen kívül tettek valamit a katonai diktatúra ellen? -Agitáltunk Fidelék mellett, röplapokat készítettünk, terjesztettük a falunkban és a környéken a forradalmárok hírét. Ez még afféle diákosdi volt, ám Castróék börtönbüntetésével egy időben szigorodott a helyzet, fokozódott a katonaság erőszakoskodása a mi megyénkben, a városunkban is. Ez olaj volt a tűzre, most már akciókra is vállalkoztak néhányan. Az öcsém - természetesen - köztük volt. Telefonvezetékeket vágtak el, telefonpóznákat döntöttek ki, vagy petróleummal lelocsoltan gyújtottak fel. Ha másban nem, Batistáék híradásában igyekeztek kárt tenni. Nos, a megtorlás nem késett, a diákok közül többeket elhurcoltak, az öcsémet is. Tizenöt napig ütötték-verték, majd rendőri őrizet alá helyezték, még iskolába is csak úgy járhatott, hogy vagy az apám, vagy az édesanyám kísérte ... Ekkor már magam is úgy éreztem, hogy eljött a mi időnk, meg kell találnunk a módját, hogy fegyveres harcot vívhassunk gyerekfejjel is a katonai diktatúra ellen. Ez már 1957-ben volt. -Fidel Castro és nyolcvanegy társa 1956. december 2-án partra szállt Kubában, s megkezdték felszabadító harcukat. Tudtak erről is? - Igen, és úgy döntöttünk az öcsémmel, hogy nekivágunk a mintegy hatszáz kilométeres útnak. Megyünk a Sierra Maestrába, Fidel Castróhoz ... Gyűjtöttünk egy kis pénzt az útra, majd búcsúlevelet hagyva a családnak, egy hajnalon magunk mögött hagytuk Remediost. Hogy pokolian nehéz feladatra vállalkoztunk, az kitűnt már a vonatozás alatt is. Járőröket, spicliket kellett kijátszanunk, razziákat átvészelnünk. De sikerült! Ezután következett az éjszakai menetelés. Földeken, ültetvényeken, mocsarakon, majd hegyes terepen. S kizárólag éjszaka, lehetőleg elkerülve az ember lakta településeknek még a környékét is. - Meddig tartott, amíg összetalálkoztak Fidel embereivel? - Két hónapig. Ezalatt rengeteget éheztünk, alaposan lerongyolódtunk, de mentünk rendületlenül. S a végén nem Castro, hanem Che Guevara egyik járőrével találkoztunk ... Ez 1957 májusában lehetett. A harcosok hitetlenkedve hallgattak bennünket, méregették elnyűtt állapotunkat majd Che elé vezettek. Ő hosszan elbeszélgetett velünk, s azt tanácsolta, hogy a segítségükkel mielőbb menjünk vissza a városunkba, az anyánk szoknyája mellé. Talán mondanom sem kell, hogy mindketten tűzbe jöttünk. Tiltakoztunk. Az öcsém még fenyegetőzött is, hogy ha innen visszafordítják, akkor odahaza kezd puszta kézzel is harcolni Batistáék ellen, partizáncsoportot szervez, és így tovább ... Még azt is mondta, hogy a legreménytelenebb helyzetben végez magával, de vissza nem megyünk! - Mi lett a különös vitatkozás vége? - Che és Ramiro Valdes - ő is ebben a csoportban volt - másra terelte a beszélgetést. Arra, mit tudunk, mihez értünk, mit tanultunk ...S a végén Che igent mondott, befogadott bennünket. Sohasem felejtem a napot: 1957. augusztus 3-át mutattak a naptárak ... Ám a kiszínezett álmainkból semmi sem lett. Mi úgy képzeltük az öcskössel, hogy egyenruhát, fegyvert, hátizsákot kapunk, de nem kaptunk semmit. Maradtunk a megtépázott göncünkben. Mindezt különben azzal is magyaráztuk, hogy nem az eszményképünkkel, Fidellel találkoztunk, hanem „valami argentinnal", aki - úgy látszik - el akarja venni a kedvünket a forradalmárságtól.