Igaz Szó, 1963. január-június (11. évfolyam, 1-6. szám)
1963-01-01 / 1. szám
SZEMLE Kodály és az emberi hang Első műveit egykor, a század elején, gúnyversek és szitkok fogadták. Ez persze korántsem egyedülálló eset. A zenetörténeti kézikönyvekben számtalan hasonló példát találunk: minden igazán értékes, előremutató kezdeményezésnek, minden korban voltak rajongói is, dühödt ellenségei is. A két tábor közötti „nézeteltérés“ akár verekedéssé is fajulhatott. Így történt 1910-ben, Kodály Zoltán első szerzői estjén. Ám az azóta eltelt fél évszázad alatt, a sorsdöntő világesemények korszakában sok minden tisztázódott. Az is kiderült, mi az arany és mi az, ami csak fénylik. Hadd mondjam ki: ma már csak zeneileg elmaradott, kiműveletlen fülű emberek utasítják vissza Kodály zenéjét. Nem vitás többé: Kodály Zoltán a legnagyobb élő zenealkotók egyike. 1962. december 16-án, születésének 80-ik évfordulóján, a föld minden pontján megemlékeztek róla, mindenütt, ahol az emberek egyáltalán eljutottak a művészi zene értékének felismeréséhez. Oldalas megemlékezések, tanulmányok, rádióelőadások, zenetudósok és előadóművészek igyekeztek felmérni munkásságának jelentőségét. Méltatták a nagy zeneszerzőt, a nyelvészt, a népzenekutatót. Méltatták a tömegek zenei nevelésének szolgálatában álló Kodály törhetetlen akaraterejét. Azt a Kodályt, aki visszaállította jogaiba a nép zenei nyelvét, aki utat mutatott munkás-énekkaroknak, megújította az iskolás és iskola előtti zeneoktatás módszerét, s szinte egymaga indította el hazájában egy új énekkari műveltség kivirágzását. Kodály életműve jelentőségének felismerése nem mai keletű. Tíz évvel ezelőtt, 70-ik születésnapján például egy róla készülő nagy monográfia részlete ezzel a címmel jelent meg: Kodály Zoltán költői világa énekkari szerző-