Igaz Szó, 1968. július-december (16. évfolyam, 7-12. szám)
1968-09-01 / 9. szám
BALOGH EDGÁR: IFJÚSÁG ÉS NÉPSZOLGÁLAT 285 túlságosan is óvatos, az adott kereteken semmi esetre sem tágítani akaródzó fiatalember. Amióta azonban az újítást itt reá bízták, vagyis szabad lehetőséget kapott végre a szárnyalásra, meghazudtolja ezeket a róla alkotott régi Miséket. A párt egészséges, alkotó szellemű politikájának igazolását köszöntöm ilyenkor: a fiatalokból hagyjuk csak kiforrni benső tartalékaikat, s elénk áll az új ember. Muszáj róla beszélnem, mert ilyen kényes gócban, mint amilyen egy sajtótermék előállításának színhelye, rengeteg múlik a beváló emberen. Lehet valaki (jobbik eset) kitűnő vezércikkíró, pontos adminisztrátor, kifogástalan elvtárs és hazafi, de mindez nem elég a jó lapcsináláshoz. Ide egyéniség is kell, s bátor szembenézés a körülményekkel. Ez a fiatal főszerkesztő lemérte a helyzetet, s arra a meggyőződésre jutott, hogy korántsem építhet itt magyar újságot csupán a megyei közszolgáltatásra, mert a kisszámú közönség az országos lapok járatásán kívül (itt jócskán fogy az Előre) még egy helyi lapot aligha fog fenntartani. Ugyanekkor azonban felidézte a mi Albert Sándorunk a régi Brassói Lapok jelentőségének tanulságait is, alkalmazta azokat a megváltozott körülményekre, s rájött arra, hogy innen a Cenk alól országos szerepre is lehet és kell berendezkedni. Ipari központ, idegenforgalmi hely, sportkomplexum, román, szász és magyar történeti hagyományok közös forrásvidéke, fejlődő — főként technikai és kereskedelmi — értelmiség, mindebből ki lehet hozni valami olyan sajátosat, ami kapós a megyén kívül is. Ezért levelez, cseréli havonta vendégszerkesztőit (feltűnt itt már Beke György, Kormos Gyula, Herédi Gusztáv), bevon fiatal írókat (innen tanultuk meg, milyen esszéista-potenciál robbanhat ki olyan szakirodalomtörténészből is, mint Láng Gusztáv), s ebben a buzgó menetben maga a brassói törzsgárda is, a műfordító Miess-Ritoók János, az írónő Lendvay Éva, a pedagógus Szikszay Jenő, a költő Apáthy Géza, a történész Binder Pál, a régész Bakó Géza s bizonyára még sok más szépíró, közíró és szakíró hozza ki magából végre legvalósabb értékeit. Mindehhez én ugyan mit adhatnék hozzá? Felkértek rá, lejegyeztem hát Brassóhoz fűződő legénykori emlékeimet. Egy lelkes írói és ifjúmunkás csoport, s mögöttük az illegális párt és a helyi magyar tömegeket mozgató MADOSZ harcát a kallódó székely szolgák és szolgálólányok, a minősítetten munkát végző egykori székely alkalmazottak emberi felemeléséért, öntudatos közösséggé való megszervezéséért. Igazán nem a múltba temetkezésért írtam meg mindezt, ez a része a témának magánügyem (s néhány öreg kommunistáé, meg Szemlér Ferencé, aki itt már akkor közénk tartozott), de megírtam a régi ifjak és új ifjakszembesítését azért, hogy a mai fiatalok és bátrak és kitörők és jobbat akarók figyelmébe véssem a még ma sem céltalanul és feleslegesen mozgósító jelszót: népszolgálat! S amikor a szerkesztőségben másnap öszszeültünk, még hozzátettem a Brassóban tanuló magyar műegyetemi és más főiskolai hallgatók közügyi bevonását is az Új Idő programjába. Természetesen, ma minden más, mint „a mi korunkban“, azaz harminc évvel ezelőtt, mások a Kovászna és Hargita megyékből idetóduló falusi fiatalok is, mint a régi pirosrokolyások és székelyharisnyások, de az értelmiségnek a mi felszabadult viszonyaink között is vállalnia kell a velük való foglalkozást, társaséletüknek a szocializmushoz méltó és ma már tehetségesebb kibontását. Hiszen a diákok is az ő vérükből valók. Hogy ezek a diákok modernek? Az a jó. Talán még szakállt is növesztenek, beat-zenére szerelmeskednek, s haveri a csoportnyelvük, de