Igaz Szó, 1985. január-június (33. évfolyam, 1-6. szám)
1985-03-01 / 3. szám
SZEMLE Vallomásos visszapillantás Biztosan más is így van vele, számomra mindenesetre mindig örömteli gond ismét helyet szorítani könyvespolcomon az újabb Utunk Évkönyvnek. Persze, erre többnyire csak hetekkel azután kerül sor, hogy a jól ismert borítójú (Deák Ferenc tervezte), vaskos kötetet először a kezembe veszem. Mert évkönyvet nem szokás együttünkben végigolvasni. Ilyet inkább csak a recenzens tesz, aminek kétségtelen előnye is van: a kötetbe foglalt változatos írásokból egyszeriben igen vonzó, színes mozaikkép áll össze előtte. Az idei, a 85-ös évkönyv esetében meg éppenséggel szerencsésnek tartom a folyamatos olvasást, mert az írói, szerkesztői visszapillantás sok kis emlékkockája szervesen illeszkedik egymáshoz, együttesen teszi teljesebbé az irodalmunk utóbbi négy évtizedéről szerzett ismereteinket, több szemszögből is megvilágítva az elmúlt esztendők irodalmi jelenségeit, a szerkesztőségi, illetve az egyszemélyes műhelyek életét, sajátosságait. És bizonyos időrendiség is fellelhető az évkönyvben, a visszatekintő vallomások és a versantológia gondosan válogatott költemények (Tompa Lászlótól Kovács András Ferencig) jól érzékeltetik azt is, miként követték, követik egymást irodalmi berkeinkben az újabb és újabb alkotó nemzedékek. Mindez így, száraz, tárgyszerű megfogalmazásban akár el is riaszthatná az olvasót, nekem pedig éppen ellenkező a szándékom, mert meggyőződésem, hogy az 1985-ös Utunk Évkönyv nemcsak épületes, érdekes olvasmányt kínál mindenkinek, hanem jó szórakozást, kikapcsolódást is. Kedvünkre való az az üdítő derű és önironikus nosztalgia, amely a kötet szinte valamennyi írásából (még a tárgyilagosság köntösébe burkolózókéból is) kicsendül. A derűt az idei évkönyv vezető műfaja, az anekdota, az anekdotázás szolgáltatja. Ismételten megbizonyosodhatunk íróink töretlen kedélyéről, anekdotázó, mesélő kedvéről és arról, hogy gyarló az ember, az íróember nemkülönben, sőt! De ezek a sokukkal megesett, s most már közhírré tétetett, illetve nyilvánosan bevallott, főként bakkhoszi történetek még közelebb hozzák az alkotót az olvasóhoz, amit az évkönyv szerkesztői nyilván sikerként könyvelhetnek el, hiszen éppen ez volt az egyik fő törekvésük. A nosztalgia pedig? Hát az is a visszaemlékezés már-már nélkülözhetetlen velejárója. A mindent megszépítő messzeség, a szerkesztőségek hőskora, az indulások romantikája észrevétlenül is be-belopja magát a legváltozatosabb alkatú és életkorú szerzők írásaiba is. Az egykori mesterek, a korán eltávozott barátok, pályatársak alakja mindegyre felsejlik, és más-más megvilágításban ragyog fel az emlékezet visszapillantó tükrében. Szántó György, Szentimrei Jenő, Ion Chinezu, aztán a „Pisták“, Asztalos István, Nagy István és Horváth István, Tamás Gáspár, Majtényi Erik, Földes László, majd a mind fiatalabbak, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Szőcs Kálmán, Apáthy Géza egyéniségét, szellemét többen is felidézik. De oly gazdag az évkönyvben szereplő szerzők névsora, hogy képtelen vállalkozás lenne minden írásra hivatkozni. Néhány azonban mindenképpn igényt tarthat legalább pár mondatos méltatásra. Például Létay Lajos visszaemlékezése, amely az Igaz Szó kolozsvári elődjéről, a mindössze három évfolyamot megért Irodalmi Almanachról bizonyul hiány- és emlékezetpótló tudósításnak. Vagy Marosi Péter jelkép erejű kisesszéje az együttélés gesztusairól, melyeket