Ikarus, 1984 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1984-01-12 / 1. szám

H­ajnali vekkercsörgés, pálinkaivá­­szat, kések utolsó simogatása a tatától örökölt lábhajtós köszörű­­kövön, a vállalattól „beszerzett" elektro­mos spirálcső falán, a még hiányzó dézsák, teknők, rénfák, töltők gyors összekérege­­tése az éppen fölébredt, gyárba, tsz-be induló szomszédoktól, fahasogatás, vízfor­ralás, forraltborral együtt gőzölgő üsthá­zak, álmosszemű kisgyerekek boldog felvi­­songása jelzi még ma is: nagy esemény kezdődik rövidesen: „disznótor! disznótor! disznótor (' A disznótor gyásznap. És nemcsak az áldozatnak az. Mintha már őt könnyeznék a tegnap este pucolt vöröshagyma fejek a konyhaasztalon. A fokhagyma már sírni sem képes, csak opálossá fátyolosodon gerezdszemével néz maga elé a másik por­celántálon. A böllér kivételével a háziak­ban is ott a megindultság. „No öregem, drága kis öreg" fúr bele a kétmázsányi szuszogás ritka sörényébe a gazdi. Egyik kezében szúrókés, vérfogatál, másikban ez a tétova simogatás. Ilyenkor a hátsó láb kirántása, a ledöntés, a szúrás előtt, mint­ha az áldozat is megtenné a pillanatok drámaiságát, mintha a zavaros sárgás sze­mek mélyéből is vigasztalás jönne: „ugyan, hagyjátok, hiszen emberek vagyunk." De a disznótor mégiscsak ünnep. Pirosbe­tűs! S mint minden régi ünnep, ez is átalakulóban. Harminc-harmincöt évvel ezelőtt még mindenki, aki „számításba jö­hetett" hivatalos volt rá: a szomszédok, a sógorok... s az aki a vágási engedélyt kiállí­totta. (Ó, azok a háború utáni „boldog" negyvenes évek!) Mi a feleségemmel — életünk első közös disznótorára —, csak azokat hívtuk toroskáposztázni, akik az ölésnél, a bontásnál, a bél­mosásnál is jeles­kedtek. Ennyire belénk ivódott volna a kor parancsa a „munkaszerinti elosztás­ról? Vagy ennyire jó közgazdásszá neve­lődtünk volna? Aki egész nap .Jaenne van, az estére úgyis csak „nyalakodn" képes...? Emlékszerre a harmincöt-negyven évvel ezelőtti vendégek — anyám szavaival — nem is ettek — zabáltak! Hm? De milyen gyönyörűség volt ott ülni közöttük a hokedlikból, száldeszkákból összecsapott padok valamelyikén és — „Darumadár fenn az égen" — hallgatni, ahogy az első madarak kirepülnek a borospoharakból, beépült ebbe a szertartásba. A böllér már nem leszúrja a cocát —ideoltja” Mikor a halálos szúrás megesett s fogni kell erősen a disznólábát, hogy ne rángatódzon, a gazda odaszól a feleségének: „asszony, vil­­lanyoztasd magad, jót tesz a reumádnak A disznótot összekötő két életsora kö­zött, de mondhatnám úgy is: két osztály közé emelt híd — húsból. A munkásban felsejlik valami a parasztősök mozdulatai­ — Családi ünnep még a karácsony? — Szerintem az, karácsony estére össze­jön a család, együtt ünnepelünk — mondja Kránitz Miklósné, a rehabilitációs műhely­ben. — Mi nyolcan vagyunk testvérek. — A nyolc család ilyenkor együtt van? — Nem minden évben, csak néha. Hol mi megyünk le vidékre hozzájuk, hol ők jönnek Pestre. — Akkor mégsem családi ünnep? — De az, mert anyukám, a nővérem és én Pesten élünk. Karácsony este hol nálunk, hol a nővéremnél találkozunk. Ünnep első és másnapján is megy a búcsújárás egymás között. — Sokat kell sütni, főzni, nem érzi a karácsonyt tehernek? —,Nem. Mi örülünk, hogy együtt lehe­tünk. — Az ajándékozás sem okoz gondot? — Ebből nem csinálunk ügyet. Apróságo­kat veszünk egymásnak, zsebkendőt, haris­nyát, ilyesmit. — Örül a karácsonynak? Komlódi Lászlóné nagyot nevet a kérdé­sen, majd ezt válaszolja: — Nem is tudom. Karácsonykor különbe­ket főz az ember, mint máskor. Annak ellenére, hogy sokat kell dolgozni, nekem öröm. Ilyenkor szépen terítek, gyertyával fenyőfával, előveszem a féltve őrzött étkészletet is. Két gyermekünk van, egyik fiam nős, hozza a feleségét is, öten ülünk a karácsony esti asztalhoz. Nyugodtabban beszélgetünk, nyugodtabban vacsorázunk mint bármikor. Karácsony este nem futok mosogatni sem, ráérek másnap is, nem kell rohanni dolgozni.­­ A két ünnepnapon mit csináltak? — Meglátogattuk a férjem és az én szülei­met, a húgomat, aztán ők jöttek hozzánk. M # Összejön a család Nag Zoltánnéék hárman vannak test­vérek, ketten Pesten élnek. — Szereti a karácsonyt? Nagyot sóhajt. — Ez volt az első olyan karácsonyi ünnep, amikor a szüleim nem éltek. — Akkor hogyan teltek az ünnepek? — Két lányom van, mind a kettő férjnél. Egyik régebben asszony, már van egy másfél éves gyermeke. Velük és özvegy nővéremmel együtt ünnep első napján nyolcan ültünk asztalhoz nálunk. Kará­csony másnapján mi mentünk a gyerekekhez. — Sokat kell sütni-főzni? — Nekem nem sok, a lányaim elvégzik. Sütni pedig nem sütök, megveszem. — Sokba kerül az ajándék? — Nem veszélyes. Családonként három­száz-négyszáz forintba. Mindig meg­beszéljük, hogy ki, milyen jellegű ajándékot szeretne, azt vesszük meg. — Miért szereti a karácsonyt? — Azért mert csöndes, hangulatos, csalá­dias. Végszóra lépett a rehabilitációs mű­helybe Spóring Andrásné raktári dolgozó. — Maga is szereti a karácsonyt? — Nem, mert sokba kerül. — Miért nem szereti még? — Csak ezért, nem elég ez? — Drágák az ajándékok? — Igen, mert sokan vagyunk. Nekem két gyermekem van. Az egyik testvéremnek egy, ezen kívül még két testvérem van és az édesanyám. — Ennyi ember megajándékozása tényleg sokba kerülhet. Drága ajándékokat vásá­rol? — Nem. Olcsót és praktikusat. Vettem faanyagot, mesefigurákat égetek bele, fali­képeket készítek belőle. Fából fűszer­­tartókat is csináltam anyukámnak és ma­gamnak. Ehhez készen csak a műanyag fűszertartókat kellett megvenni. — Hűha, ez nagyon sok munka. — Muszáj volt, mert így olcsóbb. - d. i. - Köszöntő, a köszöntők után A malom most is megőrölte az őröl­­nivalót! A garaton szép lassan lecsor­­gott a 83-as esztendő összes sikerével, kudarcával, örömével, bánatával. Meg­őrölt ifjúságunkból ismét egy évet, hogy lisztjével, korpájával öregségünk kenyerét szaporítsa. Mire vége az esz­tendőnek, megtelnek lassan a statisz­tika zsákjai, de ki tartja számon az álmatlan éjszakákat, a korábban fehé­­redő hajszálakat, a tervteljesítési sta­tisztika torz fintorait. A beszámolók megemlékeztek a sikeresen kiadott ter­mékekről, de megfeledkeztek az össze­szorult görcsberánduló gyomorszálak­ról, amik semmilyen gyógyszerre nem oldódtak, csak miután szerencsésen elment egy-egy szállítás. Vajon a szilveszteri pohárköszöntő közben, amikor a sikeresen zárt eszten­dőre koccintottunk, hányan vetettek számot önmagukkal és gondolták végig az óév megoldott és megoldatlan gond­jait? Volt-e egy valaki is, aki koccintás után nem merte szájához emelni a pezs­­gős poharat, mert eszébe jutott X elv­társ, aki tán miatta roppant meg, vagy talán össze is. Lesz-e elég erőnk az új esztendőre? Lesznek-e bölcs gondolataink és bátor­ságunk belátni tévedéseinket, butasá­gunkat? Merünk-e szólni igazat vagy év végére már nyelv nélkül járunk, mert olyan sokszor harapjuk el a ki kíván­kozó mondatot, hogy végül a nyelvünk is vele fogy. Vajon az új esztendőben megszűnneke a gépes kocsik? - hogy helyettük motorosnak mondjuk ame­lyikben a motor van. Mert én mindig a gépeiben a gőzgépet keresem vagy el­lenállhatatlan vágyat érzek a beszálló vezetőt masinisztának titulálni. Remélem, hogy reményeink az új év­ben megvalósulnak, jobbak leszünk mások­hoz, hogy elvárhassuk mások jóindula­tát, mert a becsületes jószándékú mun­kavégzés záloga a kölcsönös megértés és az önzetlen megbecsülés. Ehhez kí­vánok az újság minden olvasójának egy szebb, egy boldogabb új esztendőt és hogy megérhessük, mindenekelőtt tar­tós, jó egészséget! Pölöskey Imre Disznótoros A disznótor még élő — de már csak bennem, bennünk élő — néphagyomány. A rossz kaszakővel „agyonfent" kész nagy­apa kezében, amint felénk nyújtja: no, kisböllérek, s a bátrabbak ölik-bökik-gyil­­kolják a döglött csocsákat. A kis tüzek alatta a mi disznónk pörzsölődik: lekapdo­­sott körmök, nyerskrumpli. Nem is gyere­kek vagyunk már — kis kannibálok. A böllér — az igazi —, hogy véget vessen a fül és faroklopkodásnak, egy cseles mozdulat­tal a féligpörzsölt, megcsonkított disznó­farkat bedugja az áldozat seggelukába. A lányok fujjogatnak, mi toporzékolunk, a legkisebb sírva fakad. De a disznótor a technika diadala is. „A bél akkor tiszta, ha oda ken­ne a falhoz, oda is ragad?" — mondták még anyámék és fél délelőtt ácsorogtak kint az udvar végében a teknő fölé görnyedve, félmeztelen karjuk elkékült, cipőjük már-már belefagyott a teknőből kieresztett latyakba. Szagolták, falhoz csapták, eceteshagymával sikálták, melegvízzel gurguláztatták. Most a sógor­nőm csak beszólt a lányainak: „Katika, Ildi, a mosógépet!" No és a porzsol­ás? ! Azt sem szalmával csinálják már húsz-huszonöt éve — propánbután gázzal... És amióta mindenki SZTK-tag, az orvostudomány is dól, amikor — megbeszélve az eleinte tilta­kozó házfelügyelővel — leemeli a közös helyiség, a pince vagy a hátsó lépcsőház ajtaját, hogy sonka-orra-kikanyarítás, vala­mint máj és szív kiemelés végett ráfektes­sék a „drága - valóban drága - tetemet''. Karácsony hetétől január végéig bizony, bár titokban, de ott leng-lebeg valami igazi falusi hangulat a panel­házak kockái kö­zött. Ezek a „mosókonyhai" illatú „lakó­telepi disznótorok". Az erkélyek fikuszai, muskátlijai helyére fagyos szalonna, füs­töltkolbász kerül, és... és ilyentájt még a tsz-ben felejtett fejkendős mamák, már csak hajlott háttal ballagó nagyapák is ingázókká válnak. Jönnek Penészlekről, Nyírkátáról, Göncről, Egerbocsról, Bolhás­ról, Kiskunmajsáról, Szigetbecséről degesz­re tömött batyukkal aszfaltba gyökerezett fiaikhoz, lányaikhoz: „unokát etetni, menyet, vejet pirosítani". Ezek az úgyne­vezett „bőröndös disznótorok"... Van, amikor a bőrönd fordított utat jár be. Egy pár harisnyával és két tábla csokival indul el, hogy — „ó, drága gyerekeim, nekünk úgyis túlzsíros ez" — alig férjen fel a vonatra aztán. És, mert a Merkur is őrzője lett a hagyományoknak, egyre több a „csomagtartós disznótor'' is. Ó, disznótoros! disznótoros! így, vagy úgy, utaznak a kolbászok, a véreshurkák, a dederkék, a májas gömböcök, a sajtok, a sonkák, az abalébe kifőtt fokhagymás-pap­rikás fejhúsok. Micsoda műhelyekig, hiva­tali szobákig elérő lakmározások követnek egy-egy ilyen haza- vagy hazulról jött láto­gatást. A régi disznótoros asztal, amikor azt mondták: „megtojt a malac" országos­sá bővült. Egy-egy reggelire invitált „bri­gádtalálkozón" Szabolcs, a Kiskunság, Du­nántúl ízei keverednek. A disznótor elsősorban mégis az, ami mindig is volt: munka. Gyorsított tempó­jú, határozott döntéseket igénylő, több­szörösen átgondolt, megszervezett, előké­szített, egyetlen — a végrehajtás közben ellentmondást nem tűrő — vezető, a böllér (vagy újabban a szabadsága alatt bérmun­kában dolgozó hentes) által irányított kö­zösségi munka. Munka, mint az aratás, a szüret... az éves tervteljesítés. „Hajrá", aminek végén megjelenik a több hónapon át befektetett előkészületek gyümölcse is: a hab fehér házizsír, a rózsaszín töpörtyű, a dézsában pácolódó pirosbarna sonkák. És az ünnepi áldomás is a jól végzett munka örömére — a tor! Már akinél, mert a legtöbb helyen egyre inkább csak az előbbi kezd számítani. A család, a böllér elfoglalt­sága miatt már egyre többet hallani sebti­ben összevágott „második műszakos" disz­nótorokról. A család délben még az üzemi étkezdében ebédel, s este már, túl a kol­bász- és a szalámigyártáson, ott kortyolgat­ják citromos teájukat a tévé képernyője előtt. Valami régi íz, régi hangulat kezd örökre elveszni a disznótorokból. Örökre! A disznótor még így is megmaradt leg­szebb téli munkánk egyikének. Halász Imre Szocialista Kultúráért kitüntetés A Szakszervezetek Megyei Tanácsa véd­nöksége alatt működik a Szegedi Általános Munkáskórus. Fennállásának 75. évfor­dulója alkalmával rendezett jubileumi hangversenyen Rolland László, a SZOT kulturális osztályának vezetője adta át a kitüntetéseket annak a hat kórustagnak, akik hosszú idő óta lelkesen és fáradhatat­lanul vesznek részt a kórus munkájában. A Szocialista Kultúráért arany fokozatát kapta gyárunk dolgozója Géczy András, aki főállásban, mint újítási és munkavédel­mi előadó dolgozik. Szabadidejében pedig mint kórustag, már 20 éve öregbíti a kórus tekintélyét. Mint megbízható énekes, közreműködé­sével igen sokat tett annak érdekében, hogy a kórus elnyerje az „Örökös Kiváló Kórus" megtisztelő címet. Szívből gratulá­lunk Géczy Andrásnak a kitüntetéséhez. B. I. Szeged Pofozkodás a buszban — írd ki a nevemet, vállalom amit mon­dok — bíztatott H. J.-né. A teljes nevét mégsem írom ki, mert hátha ő is kap egy pofont... — Sashalomra, a piros 44-es busszal sző­nyeget mentem venni az óvodás klubnak. Délután egy két óra lehetett. Tizen-tizen­­ketten utazhattunk mindössze. Már föl­szálláskor hallottam a sírósan nyöszörgő kislány hangját. Anyukám, anyukám, ne bántsál - könyörgött. A csuklós harmadik ajtaja mellett, a dupla ülésen ült a mama, szemben vele a lába és a korlát közé szorulva álldogált a kínzott. Mögéjük tele­pedtem. A szőkésbarna hajú kislányt óvo­dás korából ismerem. Most első osztályos. Pár pillanat múlva azt is tudtam, hogy miért csattannak a pofonok az arcán. „Miért nem figyeltél, miért nem válaszoltál abban az átkozott iskolában?" — kiabált az anyja. „Anyukám, ne, ne bántsál!" — jaj vészé­kelt a gyermek, de ekkor már a karját csavargatta. Később hangtalanul tűrte a változatos kínzásokat. — Kérdezheted, hogy miért nem szóltam közbe? Megmondom. Az anyukán lát­szott, hogy nagyon erős attól, amit meg­ivott. Nem mert más sem közbeavatkozni. Talán arra gondoltunk mindannyian, amire én: mi lesz akkor, ha hazaérnek és kettes­ben maradnak? Egy fiatalasszony karon­­ülő gyermekét féltve szorította magához, szeme könnybe lábadt attól, amit látott. — Mondom, ismerem a kislányt. Óvodás korában kedves, nevetős gyerek volt. Most világ­fájdalma ül az arcán. De lehet ezen csodálkozni? — duil — Gyermekkorom leg­szebb emlékei téli emlé­kek! Falun születtem és a falusi gyerekek vidám hancúrozásai még most is itt szunnyadnak valahol a sejtjeimben. Gyermek­koromban, ha leesett az első hó, minket megkötni sem lehetett volna a me­leg szobában. Mentünk szánkózni, hólabdázni, hóembert építeni, stb. Mint modom, itt él még ez a vágy bennem a mai napig is, csak hát, kicsit már, hogy úgy mondjam, kinőttem belőle. De azért az első hó mindig nagy hatással van rám. Divatos szóhasználattal élve fel­dob egy kicsit! így tör­tént ez most is, amikor leesett az idei első hó. Éjszakai műszakból igyekeztem hazafelé, és amint becsuktam magam mögött a hangár ajtaját, láttam, hogy a frissen esett hó olyan csodálato­san széppé tette a gyár­udvart, mintha meseor­szág lene. Egészen fölvil­­lanyozódtam. Pillanatok alatt ment ki szememből a fáradt­ álmosság és für­gén igyekeztem a porta felé. Előttem két asszony haladt, akiket pont az irodaépületet szegélyező bokroknál értem utol. És itt ért életem egyik legna­gyobb meglepetése. Az egyik, a fiatalabbik oda­lép a bokrokhoz és úgy félkézzel kezdi lekap­kodni és habzsolni azt a csiklandósan szép tiszta havat. Mire a másik meg­­szólal. — Úgy, úgy, egyé! csak, legalább egész évben nem kívánod a férfiakat. — Mire a másik,­­ úgyis azért eszem. Ekkor értem melléjük és kerültem ki őket. Még hallottam amikor az utóbbi a társához: Jaj, mit gondolsz, meghallot­ta? Dehogyis — szólt­amaz-látod, vissza se néz. Nem is néztem utána sem vissza, hanem azon töp­rengtem, vajon ezt a tél örömei vagy a tél szomo­rúságai közé soroljam. Bizonyára, ha én vagyok abban a bizonyos faluban az első legény, szomorú­ságnak tartanám. Sárkány Árpád ” A termelés érdekében kisvállalkozásba ad­juk az alkatrész — meg a szerelő gyár­egységeket — Te, hogy csinálod, hogy minden buk­fenc után magasabbra kerülsz? — Hátha leesik valami?

Next