Ipargazdaság, 1992 (44. évfolyam, 2-12. szám)

1992-02-01 / 2-3. szám

szempontjából ezek az alrendszerek csak együtt képesek egészet alkotni, egymással szorosan össze­függenek. Egy sematikus ábrán vázolva az elmondottakat ez az összefüggés láthatóvá válik (1. ábra). E dolgozat keretei nem alkalmasak arra, hogy mélységében elemzésre kerüljön a vállalkozás, mint rendszer alapkategóriáinak összefüggése. Az azonban már első megközelítésben is látszik, hogy az alrendszerek kapcsolódási vonalain egy­­egy szakmai, gazdasági terület látszik körvonala­zódni, így: T—P Tőke és pénzpiac P—I Licence, know-how piac I—T Kutatás, fejlesztés T—M Bankári szakma P—M Kereskedői szakma I—M Kutatók, feltalálók, újítók, egy­szóval innovátori tevékenységek Nézetem szerint a vállalkozás bemutatott ösz­­szefüggés rendszere számos variációt hord ma­gában abban a tekintetben, hogy mely alapka­tegóriája milyen erősséggel bír, hogyan képes működni az adott közegben. Talán az ilyen kom­binációk sokaságából adódik a gyakorlati vállal­kozások sokszínűsége. A vállalkozás rendszerét a sematikus ábrázo­lással szemben talán jobban kifejezhetjük, ha azt egy olyan térbeli vektorrendszernek képzeljük el, amely ezedője a vállalkozás eredménye, a „ha­szon” és e összetevő vektorok — a tőke, piac, innováció­­és munkaerő — nagysága, iránya és értelme kölcsönösen egymásra hatva határozzák meg az eredő nagyságát, irányát, értelmét. Mindkét megközelítést elemezve megállapít­ható, hogy az innováció a vállalkozás rendszerének mellérendelt alrendszere, amelynek eredményessége csak a többi alrendszer (tőke, piac, munkaerő) eredményességével összhangban érvényesülhet. Ez a megállapítás támasztja alá az innováció általánosan elfogadott definíciójának értelmét, amely szerint: Az innováció a potenciális befogadó környezet­ben újnak számító dolognak a helyi gyakorlatban való sikeres bevezetése és elfogadtatása. E definícióban a „potenciális befogadó kör­nyezet” az a társadalmi, gazdasági közeg, amely a vállalkozást övezi, az „újnak számító dolog” az innováció tárgya és a „helyi gyakorlat” pedig azt a piaci környezetet fedi, amely a befogadásra alkalmas. Az alapdefiníció azonban számomra hiányosnak tűnik abból a szempontból, hogy egy­részről nem fogalmazza meg a tőke és innováció összefüggését, ami elengedhetetlen az innováció létrejöttéhez, másrészről nem definiálja azt az emberi erőfeszítést, amely azt képes létrehozni. Ezek alapján az innováció definícióját a követ­kezők szerint célszerű módosítani: Az innováció az a vállalkozói tőkével támogatott alkotóerő, melynek hasznosítása során a potenciális befogadó környezetben újnak számító dolgok a helyi gyakorlatba sikeresen bevezethetők, illetve elfogad­hatók. Felvetődhet a kérdés, hogy az előbbi össze­függés hogyan kapcsolódik ahhoz, miszerint szá­momra az innováció elsősorban szemléletmód. E kérdésre megítélésem szerint maga a módosí­tott definíció ad választ, mert az eredeti meg­határozásban a hangsúly az innováció eredmé­nyére helyeződik, a módosított definíció pedig az eredmény mellett, az alkotóerőt is kiemeli. Az alkotóerő képviselője, az ember pedig akkor képes az eredményre törekedni, ha rendelkezik azzal a vállalkozói szemléletmóddal, amely alap­ján látja értelmét erőfeszítéseinek. Néhány következtetés — Az innováció elméletének értelmezése ön­magában nem lehetséges, hiszen az a vállal­kozás rendszerének egy alkotó eleme. Az innováció, mint alrendszer kiszakítása a vállalkozás rendszeréből, öncélú értelme­zéshez vezethet.­­ Az innováció nem önmagától létezik, ha­nem kialakulásának, működésének függvé­nye annak a szemléletmódnak a dominan­ciája, amely azt képes létrehozni. — Az innováció általánosan elfogadott defi­níciója korrekcióra szorul, mert az nélkü­lözi a vállalkozást még meghatározó tőke és munkaerő, mint alkotóerő jelentőségének hangsúlyozását. * Az innováció elméletének környezetétől elvo­natkoztatott, öncélú kezelése éppen az innováció megértését akadályozza. E cikk célja éppen az volt, hogy ezt bizonyítsa. 1. ábra 2 IPAR—GAZDASÁG 1992. február—március

Next