Ipargazdaság, 1992 (44. évfolyam, 2-12. szám)
1992-02-01 / 2-3. szám
szempontjából ezek az alrendszerek csak együtt képesek egészet alkotni, egymással szorosan összefüggenek. Egy sematikus ábrán vázolva az elmondottakat ez az összefüggés láthatóvá válik (1. ábra). E dolgozat keretei nem alkalmasak arra, hogy mélységében elemzésre kerüljön a vállalkozás, mint rendszer alapkategóriáinak összefüggése. Az azonban már első megközelítésben is látszik, hogy az alrendszerek kapcsolódási vonalain egyegy szakmai, gazdasági terület látszik körvonalazódni, így: T—P Tőke és pénzpiac P—I Licence, know-how piac I—T Kutatás, fejlesztés T—M Bankári szakma P—M Kereskedői szakma I—M Kutatók, feltalálók, újítók, egyszóval innovátori tevékenységek Nézetem szerint a vállalkozás bemutatott öszszefüggés rendszere számos variációt hord magában abban a tekintetben, hogy mely alapkategóriája milyen erősséggel bír, hogyan képes működni az adott közegben. Talán az ilyen kombinációk sokaságából adódik a gyakorlati vállalkozások sokszínűsége. A vállalkozás rendszerét a sematikus ábrázolással szemben talán jobban kifejezhetjük, ha azt egy olyan térbeli vektorrendszernek képzeljük el, amely ezedője a vállalkozás eredménye, a „haszon” és e összetevő vektorok — a tőke, piac, innovációés munkaerő — nagysága, iránya és értelme kölcsönösen egymásra hatva határozzák meg az eredő nagyságát, irányát, értelmét. Mindkét megközelítést elemezve megállapítható, hogy az innováció a vállalkozás rendszerének mellérendelt alrendszere, amelynek eredményessége csak a többi alrendszer (tőke, piac, munkaerő) eredményességével összhangban érvényesülhet. Ez a megállapítás támasztja alá az innováció általánosan elfogadott definíciójának értelmét, amely szerint: Az innováció a potenciális befogadó környezetben újnak számító dolognak a helyi gyakorlatban való sikeres bevezetése és elfogadtatása. E definícióban a „potenciális befogadó környezet” az a társadalmi, gazdasági közeg, amely a vállalkozást övezi, az „újnak számító dolog” az innováció tárgya és a „helyi gyakorlat” pedig azt a piaci környezetet fedi, amely a befogadásra alkalmas. Az alapdefiníció azonban számomra hiányosnak tűnik abból a szempontból, hogy egyrészről nem fogalmazza meg a tőke és innováció összefüggését, ami elengedhetetlen az innováció létrejöttéhez, másrészről nem definiálja azt az emberi erőfeszítést, amely azt képes létrehozni. Ezek alapján az innováció definícióját a következők szerint célszerű módosítani: Az innováció az a vállalkozói tőkével támogatott alkotóerő, melynek hasznosítása során a potenciális befogadó környezetben újnak számító dolgok a helyi gyakorlatba sikeresen bevezethetők, illetve elfogadhatók. Felvetődhet a kérdés, hogy az előbbi összefüggés hogyan kapcsolódik ahhoz, miszerint számomra az innováció elsősorban szemléletmód. E kérdésre megítélésem szerint maga a módosított definíció ad választ, mert az eredeti meghatározásban a hangsúly az innováció eredményére helyeződik, a módosított definíció pedig az eredmény mellett, az alkotóerőt is kiemeli. Az alkotóerő képviselője, az ember pedig akkor képes az eredményre törekedni, ha rendelkezik azzal a vállalkozói szemléletmóddal, amely alapján látja értelmét erőfeszítéseinek. Néhány következtetés — Az innováció elméletének értelmezése önmagában nem lehetséges, hiszen az a vállalkozás rendszerének egy alkotó eleme. Az innováció, mint alrendszer kiszakítása a vállalkozás rendszeréből, öncélú értelmezéshez vezethet. Az innováció nem önmagától létezik, hanem kialakulásának, működésének függvénye annak a szemléletmódnak a dominanciája, amely azt képes létrehozni. — Az innováció általánosan elfogadott definíciója korrekcióra szorul, mert az nélkülözi a vállalkozást még meghatározó tőke és munkaerő, mint alkotóerő jelentőségének hangsúlyozását. * Az innováció elméletének környezetétől elvonatkoztatott, öncélú kezelése éppen az innováció megértését akadályozza. E cikk célja éppen az volt, hogy ezt bizonyítsa. 1. ábra 2 IPAR—GAZDASÁG 1992. február—március