Irodalmi Szemle, 1989
1989/1 - Grendel Lajos: Irodalom és politika
GrenHel Lajos hidalom és politika Európának ebben a régiójában irodalom és politika viszonya sohasem volt idillikus, és valószínűleg a jövőben sem lesz az. Annak ellenére, hogy nem vagyok híve az írók nyilvános politizálásának, meggyőződésem, hogy minden író, akár akarja, akár nem, kénytelen tisztázni a politihoz való viszonyát, s beleilleszteni azt abba a világképbe, melyet művel kifejeznek. Nem a közvetlen politizálásra gondolok tehát, hiszen ez a hivatásos politikusok dolga. Ám egy irodalmi mű akkor válik jelentőssé, ha olyan tartalmakat hordoz, amelyek az emberi és társadalmi önismeretünket elmélyítik. A legelvontabb, legfilozofikusabb vers, a legtisztább fikció jelrendszere is olyan, hogy áthidalja a valóság és a képzelet közötti határt, s így— bár közvetve — politikai referenciákkal is rendelkezik. Hogy ez mennyire így van, többek között Franz Kafka művei is bizonyítják. Bizonyos körökben Kafka neve még ma is ingerlékenységet kelt, holott a kisló prágai író művei nem allegóriák, nem a szocializmus ellen írt pamfletek, csupán az emberi sors paradoxonait kifejező példázatok. Elvontságuk ellenére is hatásosak azonban, mert az emberi létezés alapstruktúráihoz nyúlnak, s ezekben az alapstruktúrákban vajmi kevés változott az évezredek során. "odaírni művek pamfletként való értelmező az elmúlt évtizedek egyik legmakacsabbul visszatérő konfliktusforrása nálunk irodalom és politika viszonyában. A nem szövegközpontú elemzések jó része, sajnálatos módon, nem elsősorban az értelmezett művet jellemzi, hanem a mű értelmezőjét. Ez persze lehet jó dolog is, attól függően, hogy az irodalmi mű értelmezője (legyen az olvasó vagy hivatásos kritikus) mit vesz észre az általa elemzett műben. Úgy is mondhatnám, ez a szemétől függ. Csak azt látja meg, amit meg tud látni. Úgy vélem, az olvasással vagy az irodalmi mű interpretálásával nem ez irodalmi mű kimeríthetetlenül komplex üzenetének egészét dekódolja, hanem a tükörben elsősorban önmagát látja meg, nemegyszer önmaga számára is ismeretlen arcát. Irodalmi művek felületes értelmezése és félremagyarázása természetesen nem újkeletű jelenség se nálunk, se másutt a világon. Még csak különösebb veszélyeket sem hordoz magában addig a pillanatig, amíg egy balul sikerült, vagy hozzá nem értő, vagy szándékosan rosszindulatú interpretáció következményei nem a mű szerzőjének a fejére hullanak vissza, amíg az irodalmi mű értelmezése körüli vita megmarad irodalmi vitának. Ám az ilyen vita egészen más dimenziókat kap, mihelyt politikai platformra tevődik át, s az író egyszer csak azt látja, hogy állampolgári lojalitását vonják kétségbe. Mindnyájan, ezen az ünnepi összejövetelen jelenlevők, csehszlovák állampolgárok vagyunk. Állampolgári lojalitásunk kötelez bennünket. Ugyanakkor írók is vagyunk, s ez sajátos, csak ránk jellemző lojalitásra kötelez bennünket. Lojalitásra a hivatásunk és a meggyőződésünk iránt. Én nem szembeállítani akarom ezt a kétfajta lojalitást, hanem azt akarom hangsúlyozni, hogy a kettő elválaszthatatlan egymástól, mi több, föltételezi egymást. Nem tartom álampolgári lojalitásnak az olyan írói föllépést, amely hamis tükröt tart a társadalom elé. Az írói felelősség tehát elsősorban az önmagam és hivatásom, meggyőződésem iránti felelősség, még ha utólag kiderül talán, hogy a valóság egyik . Elhangzott a Csehszlovák Írók Szövetsége kibővített választmányi ülésén 1988. október 25-én Dobríšban.